„A benne lakók teszik gyöngyszemmé a helyet”

Nehéz hűség – ez a címe a Kézdivásárhelyen élő Borcsa János irodalomtörténész, kritikus, az irodalomtudományok doktora legutóbbi kötetének. A Kriterion könyvkiadó által megjelentetett kötet mélyenszántó gondolatokat tartalmazó írásokkal ajándékozza meg az olvasót, ezen írásokat nemrég a marosvásárhelyi közönség is megismerhette. A Nagy Attila által a Bernády Házban, múlt héten szervezett könyvbemutatón a vendéglátó beszélgetett Borcsa Jánossal, beszélgetésük közepette pedig a legújabb kötetről is szó esett – és kiderült, szerzője egy ma már szinte elfeledett nyelven és nyelvet ír, olyan értékek mentén, amelyek (sajnálatos módon, de) ugyancsak kiveszőben vannak.

 

– Tagja vagy az Erdélyi Magyar Írók Ligájának, az írószövetségnek, rendszeresen közölsz irodalmi lapokban és portálokon, jó pár könyved jelent meg, közöttük díjazottak is. A Nehéz hűséget 2014-ben adták ki. Ez a könyvecske, amely formátumában szinte zsebkönyv, három ciklusban tagolja a benne szereplő írásokat. Jegyzeteknek mondod őket, szerintem jó pár kisesszé van közöttük. Az első írás címe a kötet címe is, a Háromszék napilapban jelent meg 2012-ben. De nem csak írsz, könyvkiadód is van, az Ambrózia. Nagyon sokoldalú emberként ismertelek meg, te a nyugdíjat választottad. Annak idején felajánlották, hogy az egyetemen maradj, miért tértél mégis haza, a Székelyföldre?

– Nem tudnék egzakt választ adni a kérdésre, úgy éreztem, az akkori körülmények miatt jobb, ha Háromszéken, Kézdivásárhelyen maradok. Mind a munka, mind a vállalt dolgaim hazahúztak Kolozsvárról. Otthonosabban éreztem magam és tudtam, hogy otthon is van tennivaló bőven.

– Egy tradicionális közösség hangján szólalsz meg, és ha egy mai fiatalnak elmondod az elvárásaidat, lehet, hogy nevetni fog rajtuk. Bátorság kellett ahhoz, hogy megírd a gondolataidat…

– Irodalommal, szövegértéssel foglalkozom. Harminc évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy nem szépíróként elindulva mi mással foglalkozhatnék, mint szövegekkel, azok értésével. De a nyolcvanas években a szövegek értelmezése közvetett úton egyébre is, a társadalomra, közösségre, a rendszerre is kihatott. Mi egyébbel foglalkozhattak a kortárs szövegek, mint az akkori körülményekkel? Én nem a közélet dolgairól meditáltam, hanem tényleg az irodalomról beszéltem, azzal folytattam párbeszédet. De ez az új kötet tényleg az értelmezés tárgyát próbálja explicit módon is kiterjeszteni. A körülményeket is próbálom értelmezni. Persze ez nem egy direkt beleszólás az életünkbe – inkább az erkölcs, az emberi természet oldaláról igyekszem a körülményekre reflektálni. Ez az első személyesebb jellegű könyvem, kiléptem az értelmező pozíciójából, és az emberi természetre irányítom a figyelmet. Maga a műfaj is megköveteli a szerző személyesebb jelenlétét. A kritikusnak az alkalom ad tollat. Ezek a kis jegyzetek ilyen alkalmat nem ismertek, ihletből, belső indíttatásból születtek, és ettől kezdve mintha megnyílt volna valami új lehetőség: rendszeresen jöttek azok a különleges alkalmak, amikor személyes jellegű írásokba fogtam. De azt nem állítanám, hogy az erkölcsi kérdések idejétmúltak lennének. Az emberi lét kérdéseiről mindig hasznos elmélkedni, és ezek az elmélkedések örökké aktuálisak. Egyrészt az emberi viselkedésnormákat, az emberi természet megjelenési formáit értelmeztem, másrészt az új körülményeinkre voltam tekintettel: az erdélyi változásokról írtam. Arról, hogy a mindennapjainkban ez a változás hogyan jelenik meg. Van amit értelmezni, és ezekre az értelmezésekre szükség is van.

– Ez a kötet sok tekintetben hiánypótló is. Olyan alapigazodási, erkölcsi normákról beszélsz, amelyekhez nagyon sokunknak vissza kellene térnünk. Ugyanakkor helytörténészként is kiváló vagy, a Kishazám című esszéd például nagyszerű, vallomásos, lírai írás. Jelzi azt is, hogy mértéktartó tudsz maradni, tudsz kívülről szemlélni, az objektivitás fontos része az írásaidnak. 

– Földi István 1967-ben írt egy olyan könyvet Kézdiről, amely felidézi a huszadik század elejét. A város központját például gyöngyszemnek lehetett és lehet tekinteni – azért, mert olyanok voltak – és ma is olyanok kellene legyenek – a lakói. A benne lakók teszik gyöngyszemmé a helyet. Nem szabad annyira lokálpatriótának lennünk, hogy a jelenleginél több embernek és magyarnak kell lennünk. Ezek a szálak kötnek oda, és ezért nem maradtam Kolozsváron. De az elmúlt évtizedek alatt a közösség sajnos nagyon kiöregedett, lepusztult: a szelleme egyre gyengébb.

– Ez a könyv a tartásnak egy kis enciklopédiája, amely a tiéd és amely – reméljük – mindannyiunké is lesz. Nehéz-e a hűség?

– Úgy érzem, hogy lehet egy újabb kötetnyi írás is ezekből a jegyzetekből. Kísérletezem félpercesekkel is, nem szeretem a kimondottan szakszerű, nyelvművelő írásokat, de sokszor sérti a fülemet egy-egy nyelvi jelenség, ezekre szoktam félpercesekben, fiktív párbeszédekben reagálni. 

A hűség pedig nehéz, de megéri vállalni. Egyre mélyebben és őszintébben kellene elemeznünk magunkat és a körülményeinket, még akkor is, ha a tendenciák és divatok ellenében kell ezt tennünk.