„A pillanat, amelyért érdemes élni”

Amikor az ember nincs es ezen a világon – a gyönyör csúcsát idéző mondat a címe dr. Balázs Lajos néprajzkutató 725 oldalas kötetének, amelynek második kiadása is a csíkszeredai Pallas Akadémia kiadásában jelent meg 2010-ben.

Amikor az ember nincs es ezen a világon – a gyönyör csúcsát idéző mondat a címe dr. Balázs Lajos néprajzkutató 725 oldalas kötetének, amelynek második kiadása is a csíkszeredai Pallas Akadémia kiadásában jelent meg 2010-ben. A paraszti nemi kultúráról és nemi erkölcsről szóló gyűjtemény, amelyért nemrégiben a Romániai Magyar Pedagógusszövetség Apáczai-díjával jutalmazták, a negyedik egy sorozatban. A születés, a házasság és a halál – életünk legfontosabb pillanatainak a kultúrája egy csíki falu szokásvilágában – erről szól a megelőző három kötet, amelyek anyagát a Sapientia EMTE csíkszeredai karának nyugalmazott óraadó docense gyűjtötte egy karakteres székely faluban, Csíkszentdomokoson.

– Erdély-szerte a nagyközönség elsősorban a román nyelv tanítása terén végzett tevékenységét ismeri, kiváló néprajzkutatói munkásságát Hargita megyén kívül elsősorban a szakmabeliek tartják számon. Miért vállalkozott erre a rendkívüli alapossággal elvégzett néprajzi kutatómunkára az elismert román szakos tanár?

– A bukaresti egyetemen végzett romántanárként, aki a folklorisztikában is szakosodott, úgy éreztem, hogy az erdélyi magyar néprajzkutatásból hiányzik a szokáskultúra feltárása. A könyvespolcon levő könyveket, például a Kriterion Kiadó gondozásában megjelenteket számba véve kiderül, hogy azok többnyire balladák, mesék, népdalok, népi gyermekjátékok gyűjteményei. A népszokásoknak korábban nem került gazdájuk, holott ezek fontos területei a folklórnak, a népi műveltségnek.

– Említette, hogy mélyre akart ásni. Tulajdonképpen mit keresett?

– A székely–magyar társadalom létrejötte, működése, a törvények, a népi jogrend kialakulása érdekelt. Az a folyamat, ahogy törzsközösséggé váltunk, s felemelkedtünk arra a szintre, hogy a hét törzs közé befogadjanak és fontos tényezőnek tekintsenek. Rájöttem, hogy mindez valószínűleg azért vált lehetségessé, mert kialakult, létezett az őseinkben egy alapvető szükséglet a közösség megszervezésére, amelynek három sarkalatos pontja van: a születés, a házasság és a halál. Az ember egyéni, de közösségi létét e sorsfordulópontok nélkül megszervezni, kézben tartani és irányítani lehetetlen. Ma már hittel vallom, hogy mind a három esetben létezett a magyarságnak az említett három eseményhez kapcsolódó kiforrott rítusrendszere, ami lehetővé tette azt, hogy a székelység mint törzs bekapcsolódjon a honfoglalás folyamatába. Csőcselékkel nagy ügyet véghezvinni nem lehet, márpedig a honfoglalás a magyarság legnagyobb vállalkozása volt. Diszkrét büszkeség fog el, hogy a székelység is részt vett ebben a nagy vállalkozásban. Számomra érdekes módon (s ezt elsősorban a három sorsfordulónak szánt kutatásaim bizonyítják), a magyarság kebelében a székelység egy másfajta törzs volt, bár ezt a másságot nem tudja senki megindokolni. Sok találgatás fogalmazódik meg körülötte. Úgy gondolom, a szokáskultúra több kérdésre is válaszolhatna és szerencsésen egészítené ki a történettudomány következtetéseit. Így kezdődött el a három nagy terület sorra történő felgöngyölítése, kutatása, amit 40 esztendeje folytatok.

– Legújabb kötete a nemi kultúrával és erkölccsel kapcsolatos gyűjtését tartalmazza. Hogyan alakult ki ennek a kötetnek a gondolata? Feltételezem, hogy a kutatás során olyan vallomásokat is rögzített, amelyek a korábbi könyvekbe nem illettek bele, de az egész anyagot tekintve fontosaknak tartotta.

– A néprajzos az élő életet tanulmányozza. A gyűjtőmunka során a hiányérzeteim folyton szaporodtak. A születéstől a házasságig, aztán a házasság évein keresztül egészen a halálunkig van valami belső energia, ami összeköt mindent, ami az egyént és a közösségeket működteti, fenntartja. Ma sem tudom, hogy az életünk mivel kezdődik, a halálunkkal-e vagy a születésünkkel. De éreztem, hogy életünknek, sorsunknak e három nagy oszlopa között kell lennie egy kötőanyagnak. Rájöttem, hogy a nemiségről van szó, s ez egy olyan hálórendszert képez, ami jelen van az élet minden szegmentumában, megerősíti, motiválja, mozgásban tartja a tulajdonképpeni három nagy sorsfordulatot. Ezért tartom ezt is sorsfordító rítusnak, amin sokan meglepődnek. Állításom igazolásaképpen a könyvemben a nemiség alakulását a gyermekkortól egészen az öregkorig, a nemiség alkonyáig követem, ugyanis minden időszakban megváltozik az életünk, átmegyünk valamiből valamibe, egy lelki, egy spirituális, egy szenzuális világból egy másikba, amíg elérjük a zenitet, s aztán fokozatosan mind lennebb és lennebb haladunk. Ez idő alatt a mentalitásunk, a gondolkodásmódunk, az ítéletrendszerünk és a szemléletünk önmagunkról és másokról is folyton változik, pontosan a nemiség miatt.

– Gondolom, nem volt könnyű ezekre az intim vallomásokra rávenni az adatközlőket, vagy a sokéves gyűjtőmunka során olyan szorossá vált a kapcsolat, hogy nem is kellett sokat unszolni őket?

– Kutatási módszeremet illetően sohasem voltam a gereblyélés híve. A metaforikus megfogalmazás azt jelenti, hogy gereblyével nagy felületen olcsó és könnyű dolgokat lehet összegyűjteni. Én viszont az ásót választottam. Ásóval csakis vertikális gyűjtést lehet végezni. Kezdtem a lakodalommal, folytattam a halál szokásvilágával, s befejeztem a születéssel. Ezalatt több mint 350 adatközlővel dolgoztam, miközben kialakult bennem újra egy hiányérzet, amire a választ keresve körvonalazódott, hogy a nemiségnek külön kutatást kell szánni. E felismerés alapján készítettem elő a kérdőívet. Egy teljes évet szenteltem arra, hogy megfogalmazzam 2120 kérdésemet vagy még annál is többet, amelyek alapján 35 adatközlővel folytattam mintegy 45-50 órányi beszélgetést. Ez számomra a megismerés óriási élménye és lehetősége volt, nehéz, sziszifuszi munka, amire kevesen vállalkoznak.

– A paraszti társadalomban mennyire volt fontos házasságkötéskor a szerelem? A megkérdezetteknek körülbelül hány százaléka kötött szerelmi házasságot és milyen mértékben vezérelték az érdekek a házasulandó fiatalokat?

– Nehezen számszerűsíthető jelenség. A szerelem, mint olyan, a paraszti társadalomban nem volt produktív, elsődleges tényező. Természetesen az ifjúkor, sőt még a gyermekkor adott szintjén megjelent. Zárójelben megjegyzem, hogy már gyermekkortól a paraszti társadalom alanya a házasságkötésben gondolkozott. A szeretőzés is azért volt, hogy „majd ő lesz a párom, akivel leélem az életemet”. De később, amikor eljött a párválasztás, a házasságkötés ideje, olyan érdekek kerültek előtérbe, amelyek a szerelmet mint érzést lenyomták. Nagyobb szerepet játszott az erotika, mint maga a szerelem. „Avval nem élsz meg” – tanácsolták a fiatalnak. A lét, a fennmaradás, a működő társadalom és a működtető gazdaság ugyanis emberfüggő, s nem mindegy, hogy kivel köt valaki házasságot. Persze idealizált formában úgy tűnik, hogy fontos a szerelem. De ha ellene mondott egy kimondott érdeknek, akkor tiltottá, családi konfliktusok forrásává vált.

A három könyv megírása után kirajzolódott a paraszti társadalom három alapelve: a gyermek szülessen családban, a házasságot előzze meg a két nemzetség egyetértése, az életet az Isten adta és neki van hatalma visszavonni, ezért az öngyilkosságot káros jelenségnek tekintették.

Ha a két nemzetség érdekével a fiatalok szerelme és szándéka találkozott, s úgy ítélték meg, hogy a választottal „meg lehet élni, össze lehet fogni” – ez volt ez elsődleges feltétele a házasságnak. Ezenkívül rengeteg más szempontot is figyelembe vettek, így például egészségi állapotot, a munkaszeretetet és munkabírást, a szorgalmat, a józan és tiszta gondolkodást. Kevésbé számított a szépség, a testi esztétikum, a férfiak inkább adtak erre, a nők elfogadták ezek nélkül is a férfit. Ha viselkedése, munkaszeretete, szorgalma, munkabírása alapján olyan kép alakult ki a kiválasztottról, amit a másik család elfogadott, akkor elnézték az anyagi gyengeséget is. Állandó mérlegelés, a két nemzetség konszenzusa alapján döntöttek. Ma az a probléma, hogy a szülők, a rokonság csak protokolláris módon találkozik egymással, nem mérlegelik a dolgokat, és akkor elmarad a harmonizáció. Véleményem szerint ésszerűség volt abban, hogy a férfi gazdasági teljesítményben, biztonságban hasonló partnert válasszon. Ez akár egy gazdasági filozófiának is tekinthető, mert a vagyonosnak a nem vagyonost folyton húznia kell maga után. Ebből a szintkülönbségből adódnak rendszerint a későbbi családi konfliktusok. A paraszti társadalomban az alkoholfogyasztás gyakori jelenség, ami felszínre hozza az elfojtott indulatokat. Az első dolog, amit a férj a feleség szemére vet, hogy „csóré fenékkel vettelek el, semmid sem volt”. Nem volt olyan egyértelmű és nem sarkítható annyira, hogy a gazdag gazdaggal házasodott. A szempontokat mérlegelni kellett, a házasságkötést nem hamarkodták el. Ha az érdekek úgy kívánták, akkor az olyan erkölcsi elveket is félretették, hogy a leány ne feküdjön le a legénnyel a házasság előtt. Ilyenkor az anyja, aki addig le nem vette a szemét a lányáról, titokban tanácsot adott: „ha az a legény kényszerget, hagyd meg neki”. Fordítva az apa a fiának mondta: „csináld fel, mert az nekünk való, van vagyona, dolgos, azzal megélhetsz”.

– Milyen volt a nemi élet, ahol volt szerelem, és milyen abban a családban, ahol csupán az érdek szülte a házasságot?

– Elmondhatom, hogy nehéz volt a szerelmet a nemi életben kiélni a korábbi lakásviszonyok között, amikor – különösen télen, a fűtési gondok miatt – két-három nemzedék lakott egy szobában. Ott voltak az öreg szülők, a házasok, rendszerint a fiatal férj kisebb testvérei.

– Hogyan lehetett ilyen „közönség” előtt nemi életet élni?

– A paraszti társadalomban a nemiséget két érzés lebegi körül: a szégyen és a félelem, szégyellni való dolognak tartották és féltek. Bár a születésszabályozás is ismert volt a paraszti társadalomban, nehezen lehetett élni vele. Az együtt lakás következményeként hallgatóztak az öregek és a fiatalok, a testvérek is. Ezért a házaspár, aki vágyott az együttlétre, nem mert cselekedni, vagy ha igen, akkor úgy fogalmaztam meg a könyvemben, hogy a nemi öröm a pillanat öröme volt. Nem a keleti népek hosszas előkészítő enyelgő játéka, mert féltek. Az asszonyok ezt így fogalmazták meg: „épphogy hozzám ért, s pakk, meg is történt”. Nem volt idő felkészülni, s ennek az volt a következménye, hogy az asszony nagyon hamar teherbe esett. Másrészt az egész paraszti társadalom asszonyainak jelentős része 40-45 éves kortól számítva idegbeteggé vált. A visszafojtott nemiség, a ki nem élt öröm miatt. Számtalan asszony vallotta: „tudja meg, tanár úr, soha életemben nem élveztem, azt sem tudom, hogy az mire van”. Ugyanakkor ellentétes példákat is találtam, például azt a gyönyörű vallomást, ami a könyv címe lett: „Amikor az ember nincs es ezen a világon”.

– A megkérdezetteknek hány százaléka élte meg ezt?

– Talán a negyede. Egy 1940-ben végzett tudományos felmérés is igazolta, hogy a visszafojtott nemiség miatt a parasztasszonyok jelentős része neuraszténiában szenvedett. „Higgye el, egész életemben egyszer sem tudtam odaadni magam” – vallották egyesek. Itt kell megemlítenem egy érdekes fordulatot, amikor egyház, vallás, szerelem és nemiség viszonyát vizsgáltam. A kérdésre, hogy ismerték-e egymás testét, nemmel válaszoltak. Érdekes volt egy vallásos asszony válasza, aki bevallotta, hogy „sokszor elnéztem a templomban a falra festett csóré vállú angyalokat, s még Máriát is, s mi leéltük az életünket úgy, hogy a férjünk nem láthatott a testünkből semmit. A ruhánk ujja a csuklónkig ért, a nyak zárt volt, a rokolya hosszú. Sohasem felejtem el – mondta –, hogy egy alkalommal súroltam szombaton, s fel kellett húzzam a ruhámat, hogy ne érjen bele a vízbe. Ott volt az uram, s észrevettem, ahogy a meztelen térdem láttára reszketni kezdett”. Ez a vallomás árnyaltan tükrözi a jellegzetességét ennek a nemiségnek és erotikának. A visszaemlékezésből kisejtettem ennek az asszonynak a belső világát, a szent és a profán olyan találkozását, ahogy a templomi képek láttán egyfajta belső lázadás tör felszínre benne: nekik nem szabadott, holott még Mária, az Isten anyja, a Magyarok Nagyasszonya is csóré vállal, dekoltált blúzzal jelenítődik meg a falon. Annyi fájdalom és visszafojtottság van ebben a vallomásban!

– Ebben a zárt világban hogyan viszonyultak a házasságtöréshez?

– Elég gyakori volt. A félrelépés, főleg a tiltott házasságokban, egyféle bosszú is volt az első szerelem elfojtásáért. Ez rendkívül nehéz volt, mert a férj, a rokonság szemmel tartotta a feleséget: „Te miért táncoltál kétszer avval, miért néztél arra?” – hangzott a számonkérés, s a férj otthon meg is verte a feleségét. Az asszony, ha valahova elment, a férje számon kérte az eltöltött időt. Hasonlóképpen a feleség is jelenetet rendezett, ha azt tapasztalta, hogy a férje mind csak mással táncolt, elhanyagolta.

– Meddig tartott a nemi élet?

– Korfüggő volt elsősorban, amiről sok minden kiszivárgott, mert elmondták egymásnak. Az idősödő férfiak iránti vádak metaforaként fogalmazódtak meg. Az asszonyok kibeszélték, hogy „az enyémnek lejárt a betyársága”, „már az enyém is kezdett leszegényedni ezen a téren”, vagy „az enyém sem csinál nagy kárt bennem”. Rengeteg külön sajátossága van a nemi élet szókészletének, ezért az utolsó fejezetet ennek szenteltem. A szégyen és a félelem miatt ki kellett találni egy metaforikus nyelvet, amely alkalmas volt arra is, hogy a nemiségre vonatkozó vétkeket meggyónják. Ezt nem lehetett vulgáris nyelvezettel kifejezni, ki kellett találni egy virágnyelvet, s a virágénekek is e sajátos nyelvezet kialakulásának a titkát tükrözik.

– Hogy viselték el az asszonyok, amikor a részeges, ittas férjjel kellett együtt lenniük? Gondolom, ez is hozzájárulhatott a későbbi idegbántalmak kialakulásához.

– Az ittas férj rendszerint erőszakos volt, s esetenként arra sem volt tekintettel, ha az asszony a terhesség utolsó hetét töltötte. Amúgy számtalan feleség vallott arról, hogy undorító volt a dohány és az ital bűze, s hiába taszította le magáról, akkor is „megkancsukálta”, megverte az ágyban, s végül engednie kellett. Ha van iszony és undor ebben a világban, ebben az életben, egy házastársi kapcsolatban, annak jelentős része ebből adódott. Ez kihatott a másnapi munkavitelre, lendületre, hangulatra is.

A gyűjtőmunka során rájöttem, hányféle ágazata van a nemiségnek, s nincs olyan szegmentuma az életnek, hogy ne jöjjön elő.

– Hallottam, hogy elkészült a következő kötet is. Mi a témája?

– A rituális szimbólumok. Talán a marosvásárhelyi könyvvásáron lesz a második bemutatója. Ebben a kötetben azokat a szimbólumokat emelem ki, amelyek a sorsfordulók rítusai során megjelennek és fölöslegessé teszik a szóbeli kommunikációt.

– Tanár úr, várjuk a marosvásárhelyi könyvvásáron!

*

Balázs Lajos Bukarestben született, családja a bécsi döntés után tért vissza és telepedett le Csíkszentmártonban. Román szakos tanárként Balánbányán kezdte a pályát, majd Csíkszentsimonban volt iskolaigazgató. Dolgozott a Hargita Megyei Művelődési Bizottságnál, vezette a megyei pionírtanácsot, volt főállású romántanár a Márton Áron Gimnáziumban. Nyugdíjazása után kérték fel a Sapientia EMTE román-angol szakának a megszervezésére, amelynek nyolc éven át vezetője volt, s jelenleg óraadó egyetemi docensként tanít.