„Jobb ember lettem volna”

Van egy generáció, a mostani harmincasok, akik gyerekként léptek át a rendszerváltás után megnyíló kapukon, nem saját vágyaikat követve, hanem családjuk döntésének következtében kerültek bele az idegen létbe. Mit jelentett számukra a változás, sikerült-e alkalmazkodniuk az új körülményekhez, gyökeret vertek-e vagy visszatértek, netán „villám-fecskékként”, gondolatban, képekben vándorolnak azóta is a világhálón át mindegyre haza – új sorozatunkban ezekre a kérdésekre próbálunk választ találni. Beszélgetéseink a Facebookon zajlottak, ezt az interjúk szerkesztési módja, szaggatottsága is tükrözni szándékszik.

 

„Jobb ember lettem volna”

Seszták Béla – Seszták István Zoltán és Antal Klára fia – 35 éves, Marosvásárhelyen született. A 4-es Számú Általános Iskolába járt negyedik osztályos koráig. Szüleivel 1990-ben emigrált, jelenleg Sopronban él, egy 6 éves kisfiú édesapja.

– 1990. március 24-én hagytuk el az országot. Rettegtem. Harckocsik állták el az utat. Minden játékom és a nagymamám ott maradt… De ugyanakkor kicsit örvendtem, izgatott voltam, hogy Magyarországra megyek. Tiszta magyarság, lesz banán meg csoki, sok játék, két magyar műsor a tévében, tévémaci. De hamar csalódtam az ottani emberekben. Nagyon hiányzott a kutyám… Egy másik iskolába kerültem, és mindenki sajnált. Mindig azt várták, hogy a nyomorúságomról beszéljek, pedig én nem is voltam annyira nyomorult. Volt, hogy játékokat kaptam, gyűjtöttek nekem az osztályban. Ez picit megalázó volt, de a játékokat, meg főleg a kockás képregényeket nagyon szerettem. Sok felnőtt hideg volt hozzám, sok más túl kedves. De én sosem találom a helyem azóta sem ebben a nagy világban. Kiszakítottak a társaim, barátaim közül. Mint egy virágot. Azóta itt vízbe raktak. Élek, de nincs az a talaj a lábam alatt, ami otthon volt.

– Említetted, hogy a határnál harckocsik állták el az utatokat.

– Igen. Mentünk a Daciával. A katonák kérték a személyazonossági igazolványokat. A szüleim rettegése átragadt rám is. A marosvásárhelyi márciusi események után politikai menekültként léptük át a határt.

– Mi volt az első, amire az ottani világból emlékszel?

– Amikor Magyarországra értünk, megkönnyebbültünk. Nagyon jó minőségű lett, nem zötykölődött úgy az úton a kocsi.

– Rokonoknál szálltatok meg?

– Menekült velünk egy másik autóval egy másik család, azoknak az ismerőseinél. Adtunk nekik egy csomó pénzt. Később édesanyám talált munkát. 

– Egyből suliba kerültél?

– Körülbelül egy, maximum két hetet lehettem szabad. Az oktatás nagyon le volt maradva a miénkhez képest. Mindent tudtam, amit ezek még nem, így unalmas volt. Olyan is volt, hogy én tartottam nekik az órát. Aztán ezt megszoktam, és nem készültem, mert minek… És ebből nagy baj lett. Minden héten legalább egyszer, de volt, hogy többször is összeverekedtem valakivel, mert lerománozott. Sokat voltam az igazgatóiban. Kezdtem elvadulni. A szüleim reggeltől estig dolgoztak. Én délutáni napköziben maradtam. A mamám közben otthon meghalt bánatában, amiért otthagytuk. A temetésére sem tudtam elmenni. Azóta is bánt… Miután a szüleim másfél évet dolgoztak, vettünk hitelre egy házat. A másik mamám itt lakik mellettünk. Ő is kijött 1996-ban.

– Mikor kezdted megszokni az ottani életet?

– Miután középiskolás lettem. De az embereket kell megszokni először. Azok olyan másak. Valami nincs meg a szívükben. A jóságosak sem olyan jóságosak, mint otthon. Valahogy ott, az elnyomásban virágzik szebben a gyopár.

– Milyen volt a középiskolás időszakod?

– Veszett. Tiszta metálos voltam, ment a cigizés meg a vagánykodás. Nem is lett belőlem semmi. Aztán, mikor megtaláltam édesapámat holtan a Rába-parton, összetörtem lelkileg. 18 voltam. Nem tudtam kiheverni. Füves lettem. De mióta van fiam, már jobb. Azóta normális vagyok. 

– Valamilyen szép emléked maradt-e a tizenévekből?

– A legjobb az volt, ha levelet kaptam Botitól (sz. m.: vásárhelyi osztálytárs). Vagy amikor 1994-ben hazamentünk. Ha Vásárhelyre jutok, imádom az utolsó macskakövet is az úton. Megyek, sétálok és mágikus emlékek ütnek szíven. Gombóc lesz a torkomban néha, ha végigmegyek a Poklos-patak partján vagy az iskola felé vezető úton. Imádom a Kultúrpalotát, és azt, amikor köd van a városban.

– 1994-ben milyen volt hazajönni?

– Mint feltámadni. Rengeteg hülyeséget csináltunk Botival meg Attilával (sz.m.: osztálytársak). Hatalmas volt Otthon. Életem legjobb nyara. Szerelmes is lettem egy lányba a Víkenden. Nem tudtam aludni, úgy tépte az érzés a mellem… De az volt a legjobb, amikor a régi osztálytársakkal találkoztam. Ha nem szakadtam volna ki abból a közösségből, jobb ember lettem volna. 

– Sok osztálytársaddal tartottad a kapcsolatot?

– Botival mai napig.

– Nem gondoltál a hazaköltözésre?

– Félek. Sok a román. Kevés a pénz.

– Sopronban mivel foglalkozol?

– Targoncás vagyok. Sokra nem vittem.

– Mesélsz kicsit a családodról?

– A családom kicsi és aranyos. A fiamat nagyon szeretem. A feleségem meg el tud viselni engem, ami nagy dolog. Különleges családom van. Büszke vagyok rájuk. Igaz, szerettem volna egy magyar lányt. Erdélyi akcentussal. De már nem lehet.

– Milyen nemzetiségű a párod?

– A Fülöp-szigetekről hoztam. 

– Tud magyarul?

– Tanítjuk a fiammal. Nehezen veszi. 

– Elhoztad őket is Vásárhelyre?

– Természetesen. A fiamat többször is.

– Voltak kedvenc helyeid a nyolcvanas években, amelyek ma már nincsenek meg?

– A Törpe mozi. 

– Milyennek tűnik neked a mai város a régi Vásárhelyhez viszonyítva? 

– A város ugyanolyan szép, csak több az autó. És több a román. Mikor kicsi voltam, a főtér szebbnek meg nagyobbnak tűnt. A színház a nyolcvanas években modernnek számított. Ma ugyanolyan. A Teleki Téka maga a csoda, azóta is. A Városháza a világ legszebb épülete. A fél világot becsavarogtam, mégis így gondolom.