„Megvárom a verseket”

A költő, akinek alkotásaiban a Kis-Küküllő menti táj „véglegesen és végzetesen otthonra lelt,” nyugdíjas éveit kolozsvári otthona és a sóváradi szülői ház között osztja meg

„mért választottad ezt az utat vándor / nem választottam szembejött velem / tudod hogy végtelen ez az út / tudom de nem türelmetlenkedem...” Ezekre a Király László-sorokra rímelt az a beszélgetés, amelynek múlt héten, szerdán a marosvásárhelyi Bernády Házban lehetett szem- és fültanúja a Súrlott Grádics irodalmi kör közönsége. A második Forrás-nemzedékhez tartozó alkotó életpályájára a találkozó első perceiben Nagy Pál író tekintett vissza.

– Nála a prózában is a líraiság jut kifejezésre, művei a líra és próza ölelkezései – hallhattuk a méltatótól, majd Katona Éva tolmácsolásában Király László költészetéből kaphattak ízelítőt az egybegyűltek. Nemsokára aztán kezdetét vette a „grádicsosan” derűs, izgalmas eszmecsere.

– Amikor ezt az együttlétet szerveztem, több íróbarátomat kértem arra, hogy virtuális levélben küldje el nekem a hozzád intézendő kérdéseit. Senkitől sem jött kérdés. Szerinted miért, félnek tőled? – tudakolta Bölöni. A válasz csak ennyi volt:

– Maguktól félnek.

A költő, akinek alkotásaiban a Kis-Küküllő menti táj „véglegesen és végzetesen otthonra lelt,” nyugdíjas éveit kolozsvári otthona és a sóváradi szülői ház között osztja meg.

– Ihletőbb hely ez, mint a kincses város? – faggatta beszélgetőtársa.

– Nincsenek olyan helyek, ahol az ihlet inkább megkeres. Inkább élethelyzetek vannak, amelyek alkalmasabbak egy ilyen állapot megteremtésére. Én nem provokálom, megvárom a verseket. Várok, amíg meghallom őket. Kevés verset írtam azért, mert ígéretem kötelezett, a számomra igazán fontos alkotások nem így születnek. A várakozás lehet egy perc vagy akár több év. A leghosszabb várakozásom 21 esztendeig tartott.

– Kételkedtél valaha a tehetségedben? – tette fel az egyik legfontosabb kérdést a házigazda.

– Mióta elkezdtek komolyan venni, illetve elfogadtam azt a gondolatot, hogy nekem ez a dolgom, nem kételkedem. Vannak, akik boldogan végigírnak egy életet költői öntudatlanságban. Ezek egyhúrú alkotók, ha egy-két versüket megismerjük, tudni fogjuk, miről szól a többi. Mások viszont képesek kapukat nyitni, pályatársaikra is odafigyelni. Én mindkét szemléletet elfogadom, azét is, aki megelégszik annyival, hogy a számára megadatott bölcsességet egy-két könyvben kifejezésre juttassa, azét is, aki világot kíván építeni. Nekem is az volt a szándékom, hogy egy olyan költészetet teremtsek, amelyből kilátás nyílik az érzelmekre, a történelemre, a világra.

Király László büszkén vállalja „ódivatúságát,” azt, hogy a posztmodern lírai megnyilvánulásokkal ellentétben gyönyörű verseket ír, és az alkotói folyamat során egy sor erejéig sem feledkezik meg az olvasó jelenlétéről.

– Nincs mesterem. A magamfajtáról szokták azt mondani, hogy tanulónak kitűnő, tanítványnak alkalmatlan. Olyan sok irányból ért a költészet, hogy balga lettem volna, ha kijelölök magamnak egy keskeny utat. Nincs olyan költői irányzat, amelyet ne fogadnék el.

A mai erdélyi magyar költészet örömmel tölti el Király Lászlót.

– Az utánunk következőknek azzal az iszonyatos gonddal is meg kell küzdeniük, hogy nincsenek közlési gondjaik, csak saját maguk állíthatnak akadályokat maguk elé – mondja „az emberi szóban bízó” alkotó, akinek költészetében nem okozott törést
a rendszerváltással jött hirtelen szabadság, a verset rejtő vers szerepének változása.

– Az a művészet, amely csak a rendszerrel szembeni ellenállásra törekedik, olyan, mint az az ember, aki egész életében a kínai falat próbálja ledönteni, és amikor egyszer magától ledől a fal, csak áll tanácstalanul. Én meg voltam győződve arról, hogy a kommunizmus sem tarthat örökké, és belülről építkeztem. A belső, művészi építkezésnek pedig igen fontos elvárásai vannak az alkotóval szemben.

Erről a beszélgetést záró felolvasás során is meggyőződhettek az egybegyűltek, akik a lírai útravaló mellett Seprődi János borainak zamatát is magukkal vihették, amikor elhagyták a Grádicsot.