„Tele vagyok tenni akarással”

Az idén sok minden történt körülöttem. És egyébként sem szeretek a múltról beszélni…

A festő a műteremben

– Az elmúlt évtizedekről, pályád különböző állomásairól, kiállításaidról, képeidről lapinterjúkban gyakran beszélgettünk, kismonográfiát is írtam a művészetedről, ne legyen ez most szokványos visszatekintés, beszéljünk a máról. Úgy tűnik, sikeres éved zárul rövidesen.

– Én is így érzem. Az idén sok minden történt körülöttem. És egyébként sem szeretek a múltról beszélni. Talán még a jelenről sem. Inkább a jövőbe nézek. Tele vagyok tenni akarással, mindig újat meg újabbat szeretnék elkészíteni. Végre sikerült az eltervezett húsz nagy kollázst megvalósítani. Három éve kezdtem el, tizenkilenc elkészült belőlük, aztán beázott a műtermem, csorgott a plafonról a víz, mint az eső, majdnem az összes kollázs tönkrement. Nem adtam fel, újracsináltam valamennyit.

– Pontosítsunk. Olyan munkákról van szó, amelyek hosszú évek, évtizedek során készült grafikai lapok összeillesztéséből, társításából álltak össze öntörvényű kollázsokká, több munka veszett el így, nem csak tizenkilenc alkotás.

– Igen, inkább évtizedek, mint évek folyamán született rajzokról van szó. Hét évtized anyagából válogattam ki a kollázsokba került munkákat. Gyerekkorom óta folyton rajzolok és írok, jegyzetelek. Ha valami fontosnak vélt gondolatom támad, azt egy kis cédulára ráírom, a papírocskáimat megőrzöm. Ugyanígy vagyok a vázlatokkal is. Egyetlenegy papírdarabot el nem dobok, gyűlnek, gyűlnek egy nagy ládában. Amikor elkezd gyötörni egy ötlet, egy gondolat, és nem találom a helyem, ezek között kutatgatok, ezeket forgatgatom. Ezer meg ezer ilyen van, ki tudja hányszor forgattam már át őket, előbb-utóbb azonban mindig rátalálok arra a gondolatra vagy képi megfogalmazásra, ami szükséges az engem izgató téma elindításához. A kollázsaim eredetét is valahol itt kell keresni. Az emberben óhatatlanul felmerül, hogy nemsokára az ő élete is befejeződik, én is egyre közelebb kerülök a véghez, elkezdett foglalkoztatni, hogy mi lesz ezekkel a cetlikkel, cédulákkal, vázlatokkal, valamit meg kellene mentenem belőlük. Akkor jött az ötlet, hogy egy nagy kartonra többet felkasírozok, utána vonalakkal, színekkel, tónusokkal összefogom az egészet. Nyilván a komponálás dönti el, hogy mi lesz belőle. A részletek önmagukban nem határozzák meg a kompozíciót, az is előfordul, hogy több hasonló grafika is bekerül a kollázsba, de ez az összképet nem zavarja meg.

– Ilyenkor a grafikusi vagy a festői éned kerül előtérbe?

– Nem tudom megmondani. Röviddel azelőtt, hogy érkeztél volna, rendezgettem a holmim között, és előkerült egy 1967-es plakát az első vásárhelyi tárlatomról. Ezen az áll, hogy festészeti és grafikai kiállítás. Én különösebben nem grafikázom, nem készítek metszeteket, sokszorosított grafikákat. Egyedi rajzaim vannak, és a színes vázlatok, a pasztellek is inkább grafikák.

– Munkásságodban a festészet dominál, az idén viszont eléggé erőteljesen megkísértett a grafika. Egy egész rajzos portrésorozatod született.

– Igen, a közelmúltban óriási terhet rakhattam le magamról, és az évet talán úgy zárhatom, hogy végre egy kicsit fellélegezhetek. A korondi Firtos Egylet, a Hazanéző folyóirat kiadásában megjelent antológiába kellett megrajzolnom huszonhat tollforgató arcképét. Egy éve ugrottam neki, másfél hónap alatt elkészült az összes tusrajz, gyorsan meg is jelent a kötet. De ez nem volt elég a korondi barátoknak, a községi művelődési házban alapítottak egy galériát, oda sürgősen el kellett készítenem a portrék felnagyított változatát. Azoknak a személyiségeknek a majdnem életnagyságú portréját, akik valamiképpen kötődnek Korondhoz. Az utolsó rajz Tamási Miklós, az Amerikában nemrég elhunyt költő arcképe. A Hazanéző egy versesköte-tét is megjelentette, ebben is vannak grafikáim.

– Az új korondi galériában ott van valamelyik önarcképed is?

– Igen, ez is grafika.

– Ha körülnézek, itt, a műtermedben is láthatok több önarcképet. Ezek festmények. Mindaddig izgalmas kihívás önmagaddal szembesülni, amíg festeni, rajzolni tudsz?

– Nem tudom, honnan jön nálam ez a késztetés. Fura dolog különben, hogy sok érdeklődő, aki megnézi a képeimet, feltétlenül valamelyik önarcképemet szeretné megszerezni magának. Ezt sem tudom, miért. Talán minden európai országban van valahol egy önarcképem. Volt úgy is, hogy egy hét folyamán két önarcképemet is elvitték Olaszországba. A New York-i unitárius papnő is volt nálam műterem-látogatáson, és a két megvásárolt festmény közül az egyik önarckép volt. Azt mondta, hogy ezt viszi a templomba. Nem találok rá magyarázatot.

– Ezek a fehér hajú, fehér szakállas képek rendkívül karakteresek, elindíthatják a néző fantáziáját, ez is növelheti a vonz-erejüket. Volt úgy, hogy nem ezt a jól ismert, idősebb kori arcodat festetted? Mikor készült az első önarcképed?

– 1956-ban, amikor már volt lehetőségem festészettel foglalkozni, és valamennyire az egzisztenciám bizonytalanságaiból is ki tudtam lábalni. Addig nem rajzoltam, nem is festettem önarcképet. 1951-ben viszont Korondon egy lánykaportrét készítettem, ma is megvan a faluban. Az önarcképek kérdéséhez hozzátenném, hogy nem vagyok a másolás híve, a természetet sem másolom. Alkotótáborokban sem festettem kinn a szabadban, mint sok kolléga. Az élményt, a látványt önmagamban feldolgozva, bent a műteremben festettem meg. Azt vallom, hogy a természet úgy szép, ahogy van, az maga egy alkotás, nem kell lemásolni. A festő hozzon létre a vásznon, a papíron egy általa álmodott új alkotást.

– Az önarcképedet már tükör nélkül fested?

– Nem, mert a tükör hozza elő az igazi énemet. A tükörből ismerem meg saját magamat. Valahányszor belenézek, az mindig újabb gondolatot indít el. Amikor nincs különösebb kompozíciós témám, vagy nincs modellem, de erős bennem a festés kényszere, akkor ott a tükör, belenézek, és máris van mit festeni.

– És a tükör mindig más arcot mutat?

– Igen. És azt hiszem, hogy minden embernek sokszor kellene a tükörbe néznie, mert mindegyre felismerné a valódi karakterét. A tükör nem hazudik. Azért is használom, valahányszor önarcképezem, noha különös módon időnként tükör nélkül is megjelenik a szemem előtt az arcom. Amikor tétlenkedem, persze, de mindenképpen furcsa, hogy egyszer csak mintha ott lennék a szemem előtt a magam valóságában.

– Írásaid is jelentek meg mostanában. Ezekből is kirajzolódik az arcod?

– Remélem, igen. Bár ezt nem nekem kellene elmondanom, én csak szubjektív módon tudom ezt megítélni. Másfél hónapja adtam ki a Megtépázott álmodozás című kötetemet, s ebben szintén önmagamat igyekeztem visszaadni. Az érzelmeimet, gondolataimat próbáltam szavakba önteni, elhagyva a tematika, a realitás kötelékeit. Lírai megnyilatkozások, ezekben is benne van a karakterem, az egyéniségem. Ahogy a festészetben, az írásban sem vagyok elbeszélő típus. Nem tudok leírni vagy lefesteni konkrét történéseket, én azt szeretném érzékeltetni, amit ezek belőlem kiváltanak. A kollázsokkal is így vagyok valahogy. Lényegében mind a húsz ugyanazt igyekszik kifejezésre juttatni, variáció egyetlen témára, az emberre, mindarra, ami az életünkkel kapcsolatos. Benne vannak a kötetben is, az írásaimnak, a könyvemnek is ez a fő jellegzetessége. A Variációk egy témára címet is választhattam volna.

– Nem visszaemlékezés, nem önéletírás a könyv, mégis benne van a teljes 85 éved.

– Főleg a kollázsok által. A festészetemet viszont nem lehet így bemutatni, pedig a festményeim ezerszámra szétszóródva ott vannak valahol a nagyvilágban. Talán ebből is, abból is tudnék még valamit nyújtani. Legalábbis úgy érzem, van még ez-az a tarsolyomban. A családban nem is merem kimondani, hogy ilyen vagy olyan könyvet akarok kiadni, mert kimondatlanul is szinte hallom a morgolódást: már megint?! De számítok arra, hogy a közeljövőben két-három újabb könyvet kiadok a meglévő írásaimból. Ezzel párhuzamosan tovább szeretnék festeni is.

– Kívánom, hogy váljanak valóra az újabb elképzeléseid, terveid is. Isten éltessen sokáig!

– Köszönöm szépen.