A „zsófizmus” és a tornyok

A szép arcú, magas, szőke lány már jó ideje tenyerébe zárta a várost, talán nincs is olyan utca vagy tér Marosvásárhelyen, amelynek ne ismerné múltbeli titkait. Pár évvel ezelőtt egy diákvetélkedőn győződhettem meg erről. Miközben pontos, összetett válaszaival uralta a mezőnyt, mintha régi korok nyugalma, harmóniája áradt volna egész megjelenéséből. Ezt éreztem két nappal ezelőtt is, amikor egy üdítő mellett egy villanásnyinak tűnő órát eltöltöttünk.

– Pávai-Marossy Zsófia Réka – ismételte el a tévedések elkerülése végett a nevet, amelyet bolyais vetélkedők, díjazások kapcsán már többször hallottam. Szavaiból különös energiák áradtak, hol felnőttes megfontoltsággal, hol igazi tinis lendülettel váltották egymást a gondolatok, közben pedig valami egészen ritka nyitottság, kalandvágy vált mindinkább érzékelhetővé.

– Anyukám irányításával már kisebb koromban ismerkedni kezdtem Vásárhely történetével, sok helyre elmentünk, megnéztünk fontos helyszíneket, épületeket – kezdte Zsófi a nem mindennapi tudás megszerzésének történetét. – Aztán ötödikben jelentkeztem egy csapatversenyre, amelyet csereprogram keretében szerveztek. Nekünk Kecskemét város történetéből kellett készülni, a kecskemétiek a mi városunkkal ismerkedtek. A jutalom egy cserekirándulás volt. A mi csapatunk negyedik helyezést ért el, az első öt csapatnak járt az utazás. A hazatérés után jött az ötlet, hogy ha már közelebbről megismerkedtünk a magyarországi várossal, ismerjük meg a sajátunkat is. Emlékszem, ültünk a szobában, a kecskemétiek feladatlapját oldottuk, és nem tudtuk minden kérdésre a választ. Valahogy így kezdődött az igazi találkozás a várossal. 

– Újabb vetélkedők következtek?

– Még ötödikben, a Múzeumok éjszakáján részt vettünk egy városismereti versenyen. Mi voltunk a legkisebbek. Csak nézték a kilenc-tizedikesek, hogy mit akarnak itt ezek az apróságok. Aztán kihirdették, hogy a Gyöngyelmék nyertek. Ez volt a mi csapatunk. A történelemtanárunk nagyon büszke volt ránk. A továbbiakban még többet jártam a várost, amikor tehettem, elmentem városvezetésekre. Hetedikben, a Bernády-vetélkedőn csúcsosodott ki az egész. Két osztálytársammal neveztem be, Kis Csengével és Popa Müller Victor Dáviddal. A vetélkedő előtti útmutatásra én mentem el, és mindent, ami elhangzott, felvettem a telefonomra. A témaköröket aztán felosztottuk egymás között, de én valahogy mindent tudtam. Arra a kérdésre, hogy mit ábrázolnak a Kultúrpalota kistermének ólomüveg-ablakai, tíz másodperc alatt válaszoltunk.

– Vannak kedvenc városrészeid?

– Kettő is. Nagyon szeretem a középkort, így az egyik kedvencem a vár, a másik a város szecessziós része. De ha egy bizonyos helyet kell megnevezni, akkor a városháza tornya áll a legközelebb a szívemhez. Amikor távoli vendég jön hozzánk látogatóba, első dolgom oda felhurcolni. Mert azt látni kell. Nyolcadik elején, a Miénk a város vetélkedő egyik győztes csapatának tagjaként eljutottam a szerbiai Nagybecskerekbe. Ott is annak örültem a leginkább, amikor felmentünk egy templomtoronyba. Imádok a magasban lenni. 

– Gondoltál arra, hogy milyen lenne egy másik korban élni?

– Igen, igen, igen. Az 1800-as évek vonzanak a leginkább, imádom a nagy báli ruhákat, és azt a kecsességet, szépséget, ami az egész korszakot áthatotta. A régi Firenzében, Rómában is el tudnám képzelni magam. Régebb az őskor foglalkoztatott. Óvodás koromtól negyedikig Egyiptom volt számomra a fő téma, mindent tudtam arról a kultúráról, a szimbólumokról, és Kleopátra volt a példaképem. De úgy gondolom, valamennyi korba be tudnék illeszkedni, a két világháborún kívül ugyanis minden érdekel. 

– Nyolc éve vagy bolyais diák. Milyen volt kisgyermekként belekóstolni abba a világba?

– Akkoriban még felvételizni kellett. A feladatlapon volt egy olyan kérdés, hogy karikázd be az „m” betűvel kezdődő szavakat. Én az óvodában Maci csoportba jártam, ezt az egy szót mégsem jelöltem be a lapon. Azóta is mindig a legkönnyebb feladatot szúrom el. Ezt mi otthon „zsófizmusnak” nevezzük. Visszatérve a kisiskolás éveimre, a nagyok szemében mi voltunk a kicsik és idegesítőek, akik a folyosón szaladgálnak. Ötödikben aztán büszkeséggel töltött el, hogy bekerültünk a nagy épületbe. 

– Milyen elvárásaid vannak a kilencedik osztályt illetően?

– Sokáig természettudomány szakos osztályba készültem, de végül gondoltam egy merészet, és matematika-informatika-intenzív angol szakra iratkoztam. 23 fiú mellett öten leszünk lányok... Nagyon kíváncsi vagyok, hogy indul majd ez az új fejezet. Azt hallottam, hogy a fiúosztályok összetartóbbak, úgyhogy nem aggódom túlságosan. Az viszont nagyon izgat, hogy ki lesz az oszink.

– Imádod a történelmet, sokat olvasol, mégis reál szakra mentél. Nem ellentmondásos ez?

– Én valahogy mindkét irányba húzok. Igaz, hogy a történelem és az irodalom a kedvenc tantárgyaim közé tartozik, de a mateket, a biológiát és a fizikát is szeretem, versenyeken is részt vettem. Szeretek új helyzeteket kipróbálni.

– Az iskola utáni időszakról is vannak már elképzeléseid?

– Leginkább Kolozsvárra mennék egyetemre. Nagyon szeretem azt a várost, és úgy gondolom, kell a levegőváltozás, új helyen, új emberek között lehet igazán fejlődni. Valamikor egészségügyi pályára készültem, patológiára vagy törvényszéki orvosnak, de most már nem ragaszkodom ehhez. Az is meglehet, hogy informatikus leszek vagy tanár. Esetleg keresek egy olyan szakmát, ami még nem fordult elő a családban. Ki tudja...