10. Saint-Malo

Magunk mögött hagytuk a feledhetetlen Mont-Saint-Michel szigetét, beléptünk Kis-Britannia területére, ahol alig fél óra alatt megérkeztünk első úti célunkhoz, Franciaország egyik legvédettebb kikötőjébe, Saint-Malóba. A turisták által kedvelt város az azonos nevű öböl partján, Dinard üdülővárossal szemben, a Rance folyó torkolatától keletre, a La Manche-csatorna Atlanti-óceán felőli bejáratánál, stratégiailag fontos helyen fekszik. A Rance folyó arról vált híressé az egész világon, hogy torkolatánál épült az első árapályerőmű, amely a vízszintingadozást próbálja hasznosítani, kevés sikerrel. Saint-Malót a kalózok városának is nevezik, nem alaptalanul, mert a csatornán Angliába és Hollandiába tartó kereskedelmi hajók megtámadására és kirablására a legjobb kiindulópontnak számított ez a hely, ugyanakkor a kikötő nehezen megközelíthető az öbölben lévő víz alatti zátonyok miatt. Az ezek kikerülésére alkalmas csatornákat csak a helyi hajósok ismerték. Legalább három évszázadon keresztül tartott a „királyi” kalózkodás.

Mont-Saint-Michelhez hasonlóan az árapály-ingadozás itt is 8-10 méteres.

Saint-Malo története a hatodik században kezdődik, ekkor létesített itt remeteséget egy bizonyos Aaron nevű szerzetes. A közeli települések jobban ki voltak téve a Római Birodalom ellen induló barbárok támadásainak, a lakosságuk egy része áthajózott ide, hogy új, békésebb otthont építsen magának. A kialakult part menti városba érkezett Wales-ből Saint-Maclou, a bretonok nyelvén Sant Malou (kb. 520-621), aki egyike Bretagne hét alapító szentjének. Eredetileg Aaron missziójában segédkezett, majd a frissen alakult egyházmegye első püspöke és a város névadója lett. A 7–8. században a település köré falakat építettek, majd a 12–14. században épültek fel a La Manche-csatornába ömlő Rance folyó torkolatát és a várost védő vár-falak. A tengerpart fölé magasodó, ma is látható vár és erődítményrendszer a 16–17. században épült fel a hatalmas gránitszikla szigetre. Ebben kulcsszerepe volt II. Ferenc breton hercegnek, aki Bretagne-i Anna, a bretonok utolsó, egyben legnevesebb hercegnője és francia királyné édesapja volt. A kikötőt 1308-ban alapították.

A nagy fontosságú, stratégiai pozíciójú kikötőváros állandó viták, véres határvillongások tárgyává lett a francia királyság és Bretagne hercegei között, 1595 után lett végérvényesen a francia királyság része.

A 17. század végén Saint-Malo Franciaország legforgalmasabb kikötőjévé vált. A francia király megengedte, hogy a saint-malóiak hajóikat felfegyverezzék, más országok hajóit megtámadhassák és kirabolhassák. Ennek fejében a zsákmány egyharmadát kellett adóba fizetniük a királynak. A kalózkodás hagyománya gyakran apáról fiúra szállt. A leghíresebb kalózok egyike Robert Surcouf volt, aki elnyerte a kalózok királya megnevezést, Saint-Malo leggazdagabb polgárává vált, nevét utca viseli az óvárosban. Természetesen a város ápolja kalózhagyományait, emlékeit, főleg idegenforgalmi meggondolásból.

A kalózok, kereskedők, gazdagabb emberek vagyonuk, árujuk nagy részét házaik titokban épített alagsorában rejtették el, hogy minél kevesebb adót fizessenek. A rágcsálók ellen macskák tartásával védekeztek. Ezeket az állatokat törvény védte/védi Saint-Malóban.

A kalózkodás mellett a megélénkülő, nyugatra, Amerika és az Atlanti-óceán szigetei felé irányuló tengeri kereskedelem nagy lökést adott Saint-Malo fejlődésének, felvirágzásának. Itt született Jacques Cartier, aki egészen az addig kevéssé ismert Kanadáig hajózott. Három expedíciója alkalmával (1532–1542 között) felkutatta a Szent Lőrinc folyó medencéjében található területeket, és a francia koronához csatolta. Első expedícióján megismerte az irokéz indiánokat, akik falvaikat kanatának nevezték, Cartier ezt az egész terület nevének értelmezte, és megalapozta Kanada elnevezését. Második expedícióján (1535–1536) ismerte meg a huron indiánokat, és általuk a dohányt, amit azok megszárítva, apróra törve, pipába tömve gyújtottak meg és füstöltek el. Hamarosan ő maga is rászokott, elősegítve a dohány európai elterjedését. Megfigyelte, hogy a tujafenyő háncsából készített tea gyógyítja a skorbutot. Emlékművet emelt a francia király tiszteletére, amit Mont Royalnak nevezett el, és itt épült fel később Montreal város. Harmadik útján nem járt sikerrel. Összeütközésbe került az indiánokkal, akik több emberét megölték. Hazatért Saint-Malóba, és megírta expedíciós emlékeit egyebek mellett az addig nem látott bálnákról. Megbecsült kereskedőként halt meg 1566-ban.

A város nagy szülöttje volt Francois-René Chateaubriand (kiejtése: Franszoá-Röné Sátobrian) író és politikus, a francia romantika kiemelkedő alakja (1768–1848). A fiatal Victor Hugo író írta róla: „Chateaubriand akarok lenni, vagy semmi”. A Síron túli emlékiratok című monumentális alkotásában történelmi képet fest gyermekkoráról, az 1789 és 1841 közötti, ugyancsak mozgalmas eseményekről, amelyeknek szemtanúja volt. A mű romantikus szemléletű önéletrajz, az adatok tárháza a történészek számára mind a mai napig. 

Délelőtt érkeztünk Saint-Malo óvárosa közelébe. Gépkocsival tilos behajtani a fallal körülvett városrészbe, de előtte minden ideérkező járműnek helye van az óriási parkolóban, külön az autóbuszoknak. A tömör, szürke gránitból épült keleti fal jobb oldali kapuján megyünk be a vár területére. A kaput kétoldalt vaskos, kerek bástya védi. Az óceán felőli oldalán az óriási bástyában helyet kapott a városháza és a helyrajzi múzeum, mellette lépcsők vezetnek fel az erőd nagyon magas falára, ahonnan a szó szoros értelmében páratlan kilátás nyílik a végtelen, kék óceánra, az előtte fekvő, apálykor 400 méter széles napozóra, a szigetekre, sziklazátonyokra, balra a magas ősi kikötői házakra, a festői város kanyargós utcáira. Az erődítmény Flaubert szavaival élve „koszorú a hullámok fölött”. A két kilométer hosszú, közel három méter széles, mellvédes falak bejárhatók, teljesen körbeveszik a várost, a tornyokat lőrések cifrázzák.

A falakon nyugati irányba haladunk, de állandóan az óceán felé kacsingatunk, ahol kisebb-nagyobb szigeteket látunk. Ezek közé a szigetek közé tartozik a Nagy Bé és a Kis Bé katonai állásokkal, melyek apály idején gyalogosan is megközelíthetők, dagálykor viszont elzárja őket a tenger. A Nagy Bén az 1689-ben, Vauban marsall tervei szerint épített Fort National erődítmény magasodik. Itt, ha a francia zászlót lengedezni látjuk, az erődítmény és a sziget látogatható, egyébként nem. A gránitépítmény arra volt hivatott, hogy az ellenséges – jellemzően angol – támadástól megvédje a kikötőt. A második világháború idején német katonai alakulat volt a Fort National erődítményben (is), ezért a szövetségesek lebombázták, de a háború után, 12 év alatt kijavították a károkat. A Nagy Bé (Grand Be) szigetén kívánsága szerint egyszerű sírban alussza örök álmát Chateaubriand. Dagálykor ezeket a szigeteket körülveszi és elzárja a tenger.

Az egyik kiszögellő bástyán, a Surcouf szobra melletti padon hosszabb pihenőt tartunk, az óceán időtlen ideje létező és megmaradó zúgását, a „telegájdban” az idegenvezető magyarázatát hallgatjuk. 

A bástyaséta alatt csaknem a fél várost sikerült megkerülni, aztán a lépcsőkön leereszkedve a falak között elhelyezkedő (intramuros) óváros felé indulunk. A szűk, kis utcákban csodáljuk meg az ősi Saint-Malóból megmaradt, jellegzetesen szürke bretonházakat, a szinte egymást érő „kalózbárokat”, hiszen itt a kalózság történelmi tény és megbecsült hagyomány. Mindenhol látogatók sokasága, mintha mindig ünnepelne a város. Legközelebbi célpontunk a saint-malói Saint Vincent-székesegyház.

A székesegyház előtti téren kis palacsintázót (crepérie) fedezünk fel – az ebédidő közelsége miatt is – közös megegyezéssel kíváncsian állunk meg egy-egy itt készült kouignamann (kiejtve: kvijnamann) sütemény elfogyasztására, többen a cidert (breton almabor) is megkóstolták, mindkettő pompás, érthető, hogy meghódították Európát.

A hatalmas és hányatott sorsú Saint Vincent-székesegyház építészeti stílusában sokféle irányzat keveredik: román, gótikus és reneszánsz, de hiányzik belőle az egység, amely jellemző a legtöbb normann és breton katedrálisra. Építését a 12. században kezdték el, évszázadok múltán, a reneszánsz idején fejezték be, és a 18. században restaurálták a homlokzatát. Festett ólomüvegei a város történetét mutatják be. Magas tornya akár iránytű is lehetne a városban járó turistának.

Sem a templomban, sem a városban nem találkoztunk a breton identitás jeleivel. Saint-Malo azon breton városok közé tartozik, amelynek nincs breton nyelvi tudata.

Kora délután a kikötő felé vezető déli kapun hagytuk el a kalózvárost, tértünk vissza a parkolóban várakozó társasgépkocsihoz, és indultunk a közeli Dol-de-Bretagne-ba.