1568-ra emlékezve
Egy bangladesi muzulmán középiskolai tanárral, egy hawaii őshonos vallási vezetővel, egy izraeli rabbiképzős fiatalemberrel, egy japán buddhista vállalkozónővel, egy amerikai unitárius univerzalista lelkésszel ültünk körben az elmúlt nyáron a Vallásszabadság Nemzetközi Szervezete konferenciáján.
Egy bangladesi muzulmán középiskolai tanárral, egy hawaii őshonos vallási vezetővel, egy izraeli rabbiképzős fiatalemberrel, egy japán buddhista vállalkozónővel, egy amerikai unitárius univerzalista lelkésszel ültünk körben az elmúlt nyáron a Vallásszabadság Nemzetközi Szervezete konferenciáján.
Kerestük egymás tekintetét, hogy egymás lelkébe lássunk. Amikor mesélni kezdtünk életünkről, a hitünkről, melyet sokszor meg kellett védeni a gyűlölködőktől, azoktól, akik csak a saját hitüket tartják igazinak és létjogosultnak, megdöbbenve észleltük, hogy a történeteink nagyon hasonlóak.
A bangladesi tanár a hindu–muzulmán konfliktusokról beszélt, hisz Bangladest három oldalról övezi India. A hawaii bennszülött az amerikai keresztény fehér elnyomókról, kizsákmányolókról beszélt. Az izraeli rabbiképzőbe járó fiatalember a palesztin-zsidó elkülönített életről beszélt, a mindennapos félelemről. A japán buddhista nő a hagyományos japán távolságtartást és hűvösséget mutatta be és azt a küzdelmet, ahogyan keresztény férje megpróbálta elfogadtatni magát a családdal és a tágabb közösséggel. Az amerikai unitárius univerzalista lelkész a már letelepedettek és az örökösen érkező bevándorlók közötti feszültségekről beszélt. Én arról a napjainkban is folyamatosan működő megkülönböztetésről beszéltem, mely az államvallás intézménye és a mások kategória között létezik. Beszéltem azokról a hivatalos állami megnyilatkozásokról, melyekből egy idegen azt olvassa ki, hogy nálunk teljes a vallásszabadság, és a kormány minden felekezethez egyenlőképpen viszonyul.
Sérelmeink, fájdalmaink mindannyiunknak voltak és vannak. Hasonló sérelmek, hasonló fájdalmak. E hasonlóságból kifolyólag állapítottuk meg azt, hogy egy vallás, egy hit követőinek hitelessége akkor tétetik próbára, amikor az elnyomott, üldözött kategóriából kikerülve belép a domináns, az uralkodó, törvényalkotó, normaszabó kategóriába. Amikor egy hit követői másságuk miatt állandóan a társadalom peremén vannak, és nem áll lehetőségükben hozzáférni az egész társadalmat érintő döntéshozatalhoz, akkor még nem mondhatják el magukról, hogy a befogadásra és kölcsönös tiszteletre vonatkozó igényeik hitelesek.
Elfogadásról, kölcsönös tiszteletről és igaz vallásról csak az beszélgessen, aki mindkét kategóriában volt már, volt szegény és üldözött, de volt gazdag és döntéshozó is, és mindkét valójában megmaradt ugyanazon valláserkölcsi értékek mellett.
Sérelmeink, fájdalmaink félelemhez és frusztrációhoz vezetnek. A kisebbségek sérelmezik a többség együttérzésre képtelen viszonyulását. A domináns hithez tartozók félnek a kisebbségek megerősödésétől. A múlt történései, az országhatár-változások, az anyanyelv kioltására tett kísérletek, a leigázástól való szabadulás vágya megszámlálhatatlan frusztrációt szül.
Lehet-e kiutat találni a sérelmek és fájdalmak, a félelmek és frusztrációk mókuskerekéből?
A sok hitvita, a sok veszekedés, gyalázkodás, megfélemlítés és máglyán való elégetés közben őseink megpróbáltak kiutat találni, és 1568-ban, a János Zsigmond fejedelem elnökletével tartott tordai országgyűlésen találtak is. A hit Isten ajándéka, hangoztatták Pál apostollal, ezért mindenki azt a vallást gyakorolhatja, mely az ő felfogásával megegyezik. A prédikátorokat nem szabad üldözni, vagyis meg kell hallgatni minden felekezet tanítását, és ha nem tetszik a prédika, azért még nem kell elűzni vagy megölni a prédikátort.
Minden közösség olyan papot tarthat magának, akinek a prédikálásával meg van elégedve, vagyis nem szabad ráerőltetni egy közösségre egy vallási doktrínát. Közel négyszázötven évvel ezelőtt őseink nagyot alkottak a tordai országgyűlésen. Ma ugyan lehet kritizálni az akkori határozatot, és lehet azt mondani, hogy nem volt eléggé körültekintő, hogy kihagytuk belőle példának okáért az ortodox románokat, de tekintetbe kell venni a közel négy és fél évszázad előtti történelmi körülményeket, és akkor a kritika nem áll meg a lábán.
Van-e kiút ma a vallási köntösbe bújtatott gyűlölködés szülte helyzetekből?
Van-e válasz azokra az émelyítő jelenetekre, amikor a gazdagok és hatalmasok így szólnak: a mi oldalunkon áll még az Isten is?
Van-e megbocsátás azok számára, kiknek életlehetőségei annyira beszűkültek, hogy a gyilkosságnál és öngyilkosságnál jobb megoldást nem találnak?
A vallásszabadságról hozott 1568-as országgyűlési határozat számomra ma a következő válaszokat fogalmazza meg:
Minden vallási köntösbe bújtatott gyűlölködés mögött látni kell a valós indítékokat. A történelem azt bizonyította eddig, hogy könnyebb volt valakinek a vagyonát elvenni arra hivatkozva, hogy eretnek, mintsem más megoldásokat találni. Könnyebb volt valakire kimondani, hogy az ördöggel cimborál, és méltó a halálra, mintsem engedni, hogy nézeteit előadja, ne adj isten, másokat is meggyőzzön világnézetéről, hitéről, mert akkor az éppen hatalmon lévők kiknek tudtak volna még parancsolni?
Hogy kivel van Isten és kivel nincs, azt mindenki maga kell érezze. Szerintem Isten mindenkivel van, a hatalmasokkal és a lecsúszottakkal, vagy a soha fel nem emelkedőkkel is. Ott volt 1568-ban János Zsigmond fejedelemmel, Dávid Ferenc pappal, de a lovakat őrző kocsisokkal és a bort mérő kocsmárossal is. Minden hatalmas hatalma egyszer elmúlik, ami maradandó: a lélek kincsei. Isten mindenkivel ott van, csak mi tagadjuk meg Őt néha, amikor gépfegyvert fogunk és újságírókat gyilkolunk, amikor elvesszük mások földjét, amikor nem látunk más kiutat, csak a gyűlöletünket engedjük túlfolyni önmagunkon.
Végül pedig vannak olyan bűnök, melyeket mi, emberek a másik embernek nem tudunk megbocsátani, nem tudunk megérteni, és nem tudunk elfogadni. Ilyenkor újra Isten irgalmára vagyunk szorulva, és csak azt mondhatjuk, amit Jézus a kereszten: Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, hogy mit cselekszenek.
Mindig együtt ülünk valakikkel egy körben. Másokkal, mint mi vagyunk. Az idegen, a más, állandó vendég ebben a körben. Viszonyuljunk úgy azokhoz, akikkel együtt ülünk, élünk, mint ahogy a Názáreti tanított: Amit szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is azt tegyétek velük.
Én hiszem, hogy minden vallás az Isten iránti szeretetben gyökerezik, és minden vallás az élet tiszteletére tanít. Miért ne tudnánk mi is, mint Isten gyermekei, egymást szeretni, egymás életét tisztelni?
Székely Kinga Réka homoródszentpéteri unitárius lelkész, előadó-tanácsos
www.unitarius.org
