Élünk és hallgatunk – a mindig sportosan öltözködő, idős asszony rendszerint ezt válaszolja a hogylétéről udvariasságból vagy őszintén érdeklődőknek, de nem a szavakhoz rendszerint társuló fásultsággal, inkább valami nehezen megmagyarázható, nyári derűvel. Júliusi délelőttökön verítékcseppekkel a homlokán rója az utakat, ételért és – hetente legalább egyszer – gyógyszerért áll ki hosszú sorokat, hogy aztán degeszre tömött, régimódi, sötétkék vászonszatyrát hazacipelje. Az orvosságot, fájdalomcsillapítót a húgának veszi, aki már évek óta – mindkettőjük akarata ellenére – az alárendeltje lett. Vagy inkább éppen fordítva? A külső szemlélő nagy valószínűséggel ezt a második szereposztást érzékelné, Gabi néni – a cipekedő – azonban pontosan tudja, hogy is áll valójában a helyzet.
– Sokan kérdezték már tőlem, főleg a régi ismerősök, az úgynevezett barátnők, hogy miért hagyom kihasználni, ugráltatni magam – kezdett bele történetébe az élénkvörösre festett hajú, mozgásában is csupa tűz ismerősöm. – De, tudod, én egész másképp élem meg ezt a helyzetet. Bármilyen is volt a kapcsolatom az évtizedek során a testvéremmel, most szüksége van a segítségemre, és ezt nem tagadhatom meg tőle, hiszen nincs más, akihez fordulhatna. A világ legtermészetesebb dolga, hogy ott vagyok neki.
Kértem, hogy meséljen arról, milyen volt a kapcsolatuk a régi időkben.
– A tipikus sztori, nincs benne semmi meglepő – vágott neki a régmúltnak beszélgetőtársam. – A húgom a család kis kedvence, a szófogadó nebáncsvirág volt, akinek én, az örökmozgó rosszcsont naponta törtem borsot az orra alá. A köztünk lévő négy év korkülönbség lehetetlenné tette számomra, hogy egyenrangú félként, netán a játszótársamként kezeljem, de arra sem voltam felkészülve, hogy felvállaljam az idősebb, bölcsebb testvér anyáskodó szerepét. Így aztán hergeltem, amikor csak tudtam – főleg a szavaimmal, de időnként a haját is meg-meghúzva, néha jól meglökve vagy éppenséggel belé csípve, ha nem tetszett valami a viselkedésében –, pedig tisztában voltam vele, hogy pillanatokon belül beárul, és jön a szülői büntetés.
– Az miből állt? – fűztem tovább a kérdések sorát.
– Legtöbbször több napig tartó szobafogságból, amit, ahogy csak lehetett – például amíg anyuék munkában voltak –, felfüggesztettem, hiszen a házunk ablaka alacsonyan állt, egy magamfajta, gyakorlott fára mászónak ez igazán nem jelenthetett akadályt. A húgom, persze, ezekről a „kilengéseimről” is szorgalmasan beszámolt a felnőtteknek, és olyankor már a nyaklevest sem úszhattam meg. Természetesen igyekeztem aztán „meghálálni” a testvéremnek a „jóakaratát”, így a kettőnk közti összecsapások és a kizárólag felém irányuló anyai-apai fenyítések egy végtelen körforgás részévé váltak. Középiskolás koromra csillapodott csak le a feszültség, amikor már sokkal jobban érdekelt, hogy melyik fiúnak tetszem az osztályból, mint az, hogy mivel bosszantsam fel a testvéremet. Pechemre azonban ő sokkal mutatósabb volt, mint én, és ahogy serdülni kezdett, a korombeli udvarlójelöltek is felfigyeltek rá, a dús, szőke hajával és a nagy, zöld szemével azt vett le közülük a lábáról, akit csak akart. Ez a forgatókönyv, sajnos, a későbbiekben sem változott, sőt, odáig fajult a dolog, hogy a húgomnak a tinédzserkori nagy szerelmemet is sikerült „elhalásznia” tőlem. Pedig én akkor titokban már leánykérésről álmodoztam. Egy közös hegyvidéki kiránduláson, a tábortűz mellett, émelyítően romantikus helyzetben derült fény a párom és a húgom közötti vonzalomra, amiből – ha hiszed, ha nem – végül házasság lett.
– Ön hogy viselte ezt? – szólaltam meg újra.
– Nem tapsikoltam örömömben, az biztos – villant át egy keserű mosoly az idős asszony szinte teljesen ránctalan arcán. – Hogy őszinte legyek, ha gyerekként nem kedveltem a húgomat, ebben az időszakban egyenesen gyűlöltem. A Miatyánkban azonban benne van a személyes megbocsátás ígérete, és hálás vagyok az égieknek, hogy felnőtt fejjel ezt nekem is sikerült megtapasztalni, és nap mint nap gyakorolni. A húgomnak nem volt sok öröme a házaséletben, a férje ugyanis az első pár békés esztendő után lépten-nyomon megcsalta. Ha engem választ az az ember, akkor én élem át azt a sok szenvedést, amit a testvérem. Ilyen értelemben a szerelmem elhódításával tulajdonképpen jót tett nekem. Ez a felismerés segített megbocsátani. A férfi, akihez elég későn mentem férjhez, nem varázsolt úgy el, mint az ifjúkori „lovag”, de nyugodt, kiegyensúlyozott életet biztosított nekem meg a közös lányunknak, és – ami a legfontosabb – az utolsó lélegzetvételig kitartott mellettem. A húgom viszont még negyvenéves sem volt, amikor már viselnie kellett az elhagyott asszonyok szégyenfoltját, és ezért egyedül saját magát okolta. Így nem is volt már bátorsága, önbizalma új kapcsolatba bonyolódni, pedig lett volna bőven jelentkező. Biztos vagyok benne, hogy a hosszú évek magánya, ez a reménytelenül befelé forduló létforma betegítette meg. Sokan mondják, hogy a rák a lélek sérülésével kezdődik, és ezt én is így gondolom. Több mint hét éve ápolom a húgomat, mióta az állapota annyira leromlott, hogy már nem tudja ellátni magát. Eleinte feljártam hozzá, mostam, főztem rá, kitakarítottam a lakását, de egy ideje állandó felügyeletet igényel, ezért idehoztam magamhoz. Nem volt könnyű rábeszélni erre, de végül belátta, hogy nincs más megoldás. Én akkoriban már jó ideje egymagamban voltam, a lányom ugyanis több mint tíz éve Angliában él, a nagyszoba meg ott állt üresen, az lett a húgom „rezidenciája”. Nem állíthatom, hogy
könnyű vele, a betegség ugyanis önzővé, követelőzővé tette. De amennyire tőlem telik, igyekszem eleget tenni a kéréseinek. Tudod, mi a legérdekesebb az egészben? Mióta befogadtam, és a napom nagy részét a gondozásának szentelem, mintha sokkal könnyebb lenne az életem. Magam sem tudom, hogyan lehetséges ez, de fiatalabbnak érzem magam, mint tíz évvel ezelőtt. Persze, tudom, hogy ez is csak egy ideiglenes állapot, és az elválás – ami természetesen elkerülhetetlen – nagy valószínűséggel majd padlóra küld. De bízom benne, hogy ez még nem a holnap története, és amíg még van idő, gyűjtöm, gyűjtöm az erőt.
