A díj a mezőfeleieké is

Kitüntették Lázár Éva gyékényfonó népi iparművészt

Augusztus 20-a, az államalapítás ünnepe alkalmából 19-én a Pesti Vigadóban állami kitüntetéseket és a Népművészet Mestere díjakat adtak át. Az elismeréseket Csák János kultúráért és innovációért felelős miniszter, valamint Vitályos Eszter államtitkár nyújtotta át. A Népművészet Mestere díjban részesült mások mellett Lázár Éva mezőfelei gyékényfonó népi iparművész is. 

– Több mint három évtizedes oktatói, kultúrszervezői és természetesen a gyékényfonást tanító-népszerűsítő munka áll Lázár Éva mögött. Az elismerés sem maradt el. Korábban a község, de most a magyar nemzet nevében is elismerték ezt a munkát. Meglepetés volt a Népművészet Mestere díj átadása? 

– Életemben nem gondoltam volna arra, hogy engem ezzel értékeljenek. Nem is tudom, kik javasoltak, hiszen valóban, Erdélyben és az anyaországban többfelé jártam, tanítottam a gyékényfonást, kiállításokon vettem részt. Valószínűleg felfigyeltek rám, megjegyeztek, és megajándékoztak egy ilyen díjjal. Váratlanul ért, meglepett. De, hangsúlyozom, e díj nemcsak engem illet, hanem a mezőfeleieket is, hiszen valahányszor elmentünk egy kiállításra, elvittem a falubeliek arra érdemes munkáit. Tulajdonképpen a falu hírnevét öregbítettem mindenfelé, hiszen az volt a célom, hogy Mezőfelét megismertessem a nagyvilágban. Én is dolgoztam, de egy eszköz is voltam abban, hogy a munkák által ismertté tegyem a falut. 

– Mi a titka annak, hogy sikerült több évtizeden keresztül kitartóan tanítani ezt a népi foglalkozást, mesterséget? 

– Szerettem tanítani. Arra ösztönöztem a gyerekeket, hogy a gyékényfonás alapjait elsajátítsák. Aki ezzel foglalkozik, annak tudnia kell, hogy honnan került a házhoz az alapanyag. Mi a különbség a gyékény, a sás és a káka között. Fontos tudni, hogyan kell kivágni, szárítani a nádat – őseink is így nevezték a gyékényt –, aztán miként kell a szálakat kiválogatni aszerint, melyik mire való. Meg kellett ismerjék a szakkifejezéseket is, mit jelent például az, ha elfenekezem, felszegem vagy felkavarintom a kaptára a szatyrot. A táborokban, a kézműves-foglalkozásokon, az oktatáson arra kértem a jelentkezőket, hogy otthonról félkész anyagot hozzanak, hiszen fontos volt, hogy a foglalkozás alatt alakot nyerjen a tárgy, amelyet készítettek, mert akkor sikerélményt jelentett a foglalkozás. 

– Lesz-e aki folytassa ezt a mesterséget?

– Sajnos a fiataljaink elmentek, kimarkolta őket a kezünkből a világ. Nincs már kultúrmunka, ritkábban fonnak gyékényt is. Az viszont jó, hogy az, aki Mezőfelében születik, ismeri a nádfeldolgozás mesterségét. Én a gyékénymunkát a faluban nem kellett tanítsam. Az itteni gyerekek beleszülettek a gyékényfeldolgozásba. Mindig azt mondtuk, hogy a felei gyerek „nádgazban született”, az édesanyja mellett pedig látta, miként hántják, válogatják, osztályozzák az alapanyagot. Amikor még az iskolában tanítottam, voltak kézimunkaórák, és minden évharmadban beiktattam a tanrendbe egy gyékényfeldolgozó órát, foglalkozást is. A diákok otthonról hozták a félkész munkát, így csupán azt mutattam meg, hogy miként lehet szebb, mutatósabb a minta, mire kell odafigyelni munka közben. És amint korábban említettem, fontosnak tartottam, hogy elkészüljön a darab, hiszen a sikert az elismerés jelenti. 

– Említette, hogy több helyen tanította a mesterséget, határon innen és túl is. 

– Évtizedekig táborokba jártam. Szórványban élő gyerekeket oktattam itthon és Magyarországon is. A válaszúti Kallós alapítványhoz rendszeresen jártunk felnőtteket és gyerekeket oktatni. Mindemellett vásárokon, kiállításokon is szerepeltünk szebbnél szebb munkákkal, amelyeket a faluból gyűjtöttem össze, és vittem oda, ahova meghívtak, aztán szeretettel visszavártak. Bandi Dezső iparművész kért fel először, hogy szedjem össze a nádmunkákat. Utolsó rádióinterjújában is megemlített, hogy ha valaki valami szépet akar látni ilyen alkalmakkor, akkor hívjon fel engem. Bandi Dezső sokat segített abban, hogy Mezőfelében művészi szintre emelkedjen a gyékényfeldolgozás. Tudjuk, hogy mintegy 400 éve foglalkoznak a mezőfeleiek ezzel, és az is biztos, hogy az egész magyar kultúrterületen egyedi a feldolgozás folyamata, sajátosak a minták, így méltóan lehetünk büszkék erre a több száz éve átörökölt foglalkozásra. Én csak tettem a dolgom, tanítottam és átörökítettem mindazt, ami évszázadokon át érték volt. És ebben segítségemre voltak mindazok, akik kezükbe vették a gyékényszálat, és szépet, hasznosat, maradandót alkottak maguknak, másoknak, és munkáikon keresztül messze földre vitték a falu hírnevét, ahogy én is. Ezért a díj nemcsak az enyém, hanem a falué is. 

A Maros megyeieknek nem kell különösképpen bemutatni Lázár Évát, aki a nagyenyedi tanítóképző főiskola végzettjeként 1971–2001 között három évtizeden át oktatta a mezőfelei gyermekeket. Helybeli születésű értelmiségiként, a település mindeneseként volt iskolaigazgató, képviselő, a művelődési ház vezetője. Napi munkája mellett családjával együtt tevékenyen vett részt a művelődési élet szervezésében, a felei hagyományok ápolásában. A gyékényfonás mellett sokáig aktív tagja és szervezője volt a néptánccsoportnak, a színjátszó körnek, s munkatársaival együtt tovább éltette a felei farsangi hagyományokat. Nincs olyan felei ház, amelyből ne lett volna tanítványa. Öröme, hogy átadhatta e népi iparművészeti foglalkozást a fiataloknak. Községe korábban a díszpolgári cím adományozásával ismerte el áldásos munkáját.