A hangyákok
2025-06-09 15:00:00
- Kuszálik Péter
Manapság fékevesztett divatja van a nyelvújításnak és a képes beszédnek, s úgy tűnhet, hogy a címben szereplő szó is egy efféle szülemény, de nem az. Két évvel ezelőtt (Népújság, 2023. máj. 30.) magam is bemutattam egy laboratóriumban fabrikált szót: „binyó”, ami a billentyű-nyomkodász rövidített változata. A hangyákok nem saját gyártmány, családi szótárakban olykor fölbukkan. A gyereknyelv kutatói is tudnak róla, Orsóka is használta háromévesen, ő a hangya többes számaként mondogatta. Hangzásban hasonló, de a jelentése más területről érkezett. Vissza kell lapoznom 62 esztendőt, akkoriban olvastam Jókai Mórtól az Egy hirhedett kalandor című regényt. Ott találkoztam a hajdemákokkal. Úgy hiszem, ez a családfa gyökere. Az élénk fantáziájú író a regény második részében (A rablók között) visz közelebb a szó jelentéséhez. „Óh, a hajdemákok hatalmas egy nép volt. Nem volt az valamiféle nemzet, mert a világ mindenféle nemzetének szülöttei voltak közötte: polyákok, hanákok, rusznyákok, bolgárok, oláhok, jászok, csángó magyarok, kozákok, ami csak színejava volt a zsiványnak, minden országnak a virága: az akasztófavirága.” Egy olyan bűnbanda, amelynek a tagjai a jámbor földönfutók esküdt ellenségei. A kisujja begyéig gonosz mindahány. Ördögfajzatok, na! Ehhez hasonlót valamelyik tusványosi beszédben hallottunk, ők a libernyákok, de jellemtelenségben és gonoszságban a hajdemákok rokonai lehettek azok is. Némi szerencse is keveredik a dologba, mert a hangyákok két fokkal szelídebbek. Nem törnek közvetlenül az életünkre, de erősen meg tudják keseríteni a jóféle emberek életét. Még egy jellegzetességüket ismerjük, aminek alapján könnyen lehetne azonosítani őket, de nem mindig sikerül, mert rejtőzködő életmódjuk van.
Van egy régi magyar közmondás („Szarnak, kárnak nincs gazdája”), nos: a hangyákok azok, akik az efféle anonim gonoszságokat elkövetik. Pl. ők rakosgatják át a kátyúkat az utcák egyik feléről a másikra. Büntethetők lennének, de nem lehet rájuk bizonyítani semmit: menekülnek a felelősség elől, mint ördög a tömjénfüsttől. Tíz évnél több, hogy az 1989. Dec. 22. út 27-es számú háza előtt, a járdán, egy hatméternyi sávon fölrágták az aszfaltot, a hangyákok másik csoportja pedig azt akadályozta meg, hogy valaki befoltozza azt a helyet. A Maros bal oldali töltésén (a gát alatt, a gyaloghíd fölött) a gazok kiszippantották a cementet a betonból: jól látható a különbség két, 30–30 méternyi szakaszon. Azóta se tudják, hogy ki a kár gazdája. Mondok még. A Szabadság utca páratlan oldalán, a Poklos-patak és a vasút közötti részen arasznyi széles, ívelt keresztmetszetű futóárok húzódik a járda mellett, mellette pedig egy másik árok, ami két centiméterrel alacsonyabb az úttest aszfaltjánál. A bicajosok homloka három dolog látványától izzad meg azonnal: törött üveg, akáctövis és az efféle botlasztók.
A hulladékok összegyűjtői (két-három cég emberei járják a várost, és rakják nagy autókba a szemetet) naponta többször is találkoznak a hangyákok tetteivel. Én három helyen láttam olyan sárga színű ládát (ezekbe kellene dobálni az ötven baniért visszaváltható, ’pecsétes’ palackokat), amelyeknek az előlapját két helyen elfűrészelték és lehajtották, hogy kényelmesen hozzáférjenek a kincshez. Egyszer sikerült meglátnom egy nőstényt, amint éppen kártékonykodik, de nem tehettem ellene semmit. Valaki kitett egy palackban háromnegyed liternyi égett olajat, csak úgy, a láda mellé. A pénzsóvár némber megemelte és megforgatta a flakont, s amikor meglátta a pecsétet, akkor lecsavarta a dugót és az olajat kiöntötte az aszfaltra, mert azt remélte, hogy ilyenképpen megkapja az áhított ötven banit. A tudatlanok együgyűségével működött. Hogy akadályozhattam volna meg? Sehogy; ha megszólítom, rám locsolja az olajat és megátkoz. Kinek hiányzik egy kettős fürdetés: sem az olajat, sem az átkot nem lehet vízzel lemosni. Bezzeg: Sztálin uralma alatt öles plakátok szólították föl a lakosságot a kulákok leleplezésére, volt is hatásuk, azóta sem jelentettek föl annyi embert, mint akkoriban. (Akkor koptak el a Szibériába vezető vasúti sínek…) Ebből is látható, hogy a hangyákok korábban is éltek és működtek, csak más nevük volt (esetünkben: a följelentők).
Lassan megvilágosodik a hangyákok természetrajza, és még angol kutatók tanulmánya sem kell ahhoz, hogy megértsük: itt tulajdonképpen a közellenség újratermelődéséről (reinkarnáció?) van szó. Nem vitás: az általam leírt ’károkozókat’ meg kellene regulázni vagy nevelni, hogy a keményen dolgozó kisembereket minél kevesebb stressz érje. (Az egységnyi stressz: eldobott csikk a lépcsőházban.) A baj csak az, hogy a fentebbi példák javát a köz által fizetett alkalmazottak követik el, holott tőlük várjuk azt, hogy a kötelességüket pontosan és határidőre teljesítsék. (Nemde: a közszállítás számára egy éve megígért információs táblákat azóta tesztelik; ilyenek ezek a hangyákok!)
A vázolt jelenséget a kultúrantropológia ’az ellenségkép kialakítása’ fejezetben tárgyalja, én csupán a tapasztalataimat összegeztem. Az erdélyi hangyákok szelídebbek az egyebütt fölbukkanó közellenségnél, a Lánchíd környékén sokkal nagyobb a feszültség. Ebben az is közrejátszhat, hogy a hangyákok a hangyák távoli rokonai, ’akik’ egymillió éve takarítják el a szerves hulladékokat (szervezettségük a demokratáknak és a patriótáknak egyaránt példaként szolgálhat), ám a pesti tömkelegben poloskák és kullancsok futkorásznak szabadon. A károkozók ottani ritkítása több időt, pénzt és türelmet követel, mert ott nem egy aszfaltcsík leterítése a tét, hanem a hatalom birtoklása.
