2024. july 5., Friday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

Sokirányú bóklászásaim közben bukkantam erre az MTI-gépírásos jelentésre. Kelte 1937. november 15. „Londonból jelentik. A Reuter-iroda koppenhágai jelentése szerint Balogh István romániai gyémántkereskedő a Báthory lengyel gőzös fedélzetéről a tengerbe esett és vízbe fulladt. A halálos baleset Elsinorénál [Helsingor], a híres Kronberg-kastély közelében történt, amely Shakespeare Hamlet tragédiájának színhelye. Balogh állítólag a babonás hírű Hope-féle híres óriás kék gyémánt tulajdonosa volt, amely szerencsétlenséget hoz minden tulajdonosára. Amerikából tért vissza, ahol a gyémántot egy leánynak akarta ajándékozni, aki azonban azt visszautasította. Úgy tudják, hogy a drágakövet magával vitte a hullámsírba, és miután holttestét nem találták meg, a vészt hozó gyémánt örök időkre a tenger fenekén fog pihenni.

A sors különös véletlene, hogy Balogh tragédiájával egyidejűleg írta a Washington Timesban a gyémánt egyik korábbi tualjdonosa, Evelyn Walsh-McLean, hogy vészt jósoló és fenyegető levelekkel árasztották el a gyémánt miatt, és rémületében Freeman washingtoni püspököt kérte, hogy őrizze az átkos drágakövet székesegyháza páncélszekrényében, de a püspök megdöbbenve kiáltott fel:

– Nem, Evelyn, ez az egyetlen kérése, amelyet nem teljesíthetek. Nem engedhetem meg, hogy ezt a szerencsétlen ékszert templomomba hozzák.

A Hope-gyémánt a világ legszebb kék gyémántja. Súlya 112 és 1/2 karát. 1688-ban a párizsi drágakőpiacon 80.000 pengőért vették meg, nevét egyik tulajdonosától, lord Hope-tól kapta, akinek a családját a gyémánt megvétele után bajok egész sora érte. Egyik utóbbi tulajdonosa az említett McLeanné, fia gépkocsibaleset során vesztette életét anyja szeme láttára, férje súlyos pénzügyi botrányokba keveredett és tönkrement.”

Eddig a jelentés. A Wikipedia sem megy el mellette szótlanul. Azt regéli, hogy valószínűleg Indiában bukkantak az akkor még 112 karátos gyémántra, amely a csiszolások és alakítások révén sokat veszített karátsúlyából. 1668-ban XIV. Lajos, a Napkirály tulajdonába került, majd a koronázási ékszer darabjaként Maria Antoinette nyakában is csüngött. Őt szegényt lefejezték 1793-ban, miként az ismert szélesebb körökben. Nyaka ezután nem volt alkalmas ékszerviselésre.

A gyémántról 1820-ig semmit nem lehetett tudni; ekkor vásárolta meg IV. György brit király. A király 1830-ban bekövetkezett halála után egy londoni bankár és drágakőgyűjtő, Henry Philip Hope vette meg a követ, amely máig az ő nevét viseli. Hope 1839-ben meghalt, s ezt követően a gyémánt több kézen ment át, míg 1909-ben Pierre Cartier híres párizsi ékszerész szerezte meg. Ő 1910-ben 180.000 dollárért Evelyn Walsh-McLeannek adta el. A hölgy állította, hogy úgy érzi, a másoknak szerencsétlenséget hozó tárgyak neki szerencsét hoznak, talán ezért mondta Cartier azt a hölgynek, hogy a gyémánt eddig mindenkire bajt hozott, aki csak viselte. Mrs. McLean akárhova ment, viselte a Hope-gyémántot. 1947-ben, halála után két évvel Harry Winston New York-i ékszerész megvásárolta a hölgy teljes kollekcióját. 1958-ban a gyémántot a Smithsonian Intézetnek ajándékozta, az amerikai Nemzeti Drágakőgyűjtemény megalapítására. A drágakő 1 millió dollárra biztosított ajánlott postai küldeményként egyszerű, barna csomagban érkezett meg rendeltetési helyére. A gyémánt azóta is az állandó kiállításon látható.

Szegény Balogh Pista járt a legrosszabbul. Nem elég, hogy szíve választottja szörnyülködve adta vissza az ajándékgyémántot, de ráadásul a peches erdélyi gyémántkereskedő még egy magyar nevű lengyel gőzhajóról Hamleték kastélyának közelében vízbe fulladt. Még reménye (angolul Hope) sem lehetett arra, hogy a gyémánt az ő vagy Erdély nevét viselje. Így csúsztunk le az egyetlen erdélyi gyémánt dicsőségéről. Hoppon maradtunk.

Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató