„A kultúr-magyarság lelkiismeretének hiszem magam…”

143 éve, 1877. november 22-én Érmindszenten (ma: Adyfalva) megszületett Ady Endre, a 20. századi modern magyar irodalom egyik legjelesebb alkotója, legeredetibb tehetsége. „Világviszonylatban is a 20. század egyik legnagyobb költője” – írja Hegedüs Géza A magyar irodalom arcképcsarnoka című művében (487. old.). Ő volt a magyar költészet új hangú lírikusa, az első szimbolista költő a magyar irodalomban. 

A lángelme születési évfordulóját ünnepeljük most és mindörökké, amíg csak lesz a világon magyarul tudó, magyarul olvasó ember. Mert nemzedékről nemzedékre újraszületik Ady Endre. Az irodalmi kegyelet íratja velem ezt a megemlékező írást.

Ady a költészetben nem csak az egyéni gondok és keserűségek megéneklésének, hanem az élet, illetve a társadalom megváltoztatásának, fejlődésének eszközét látta. Ezért verseiben kíméletlenül rántotta le a leplet kora társadalmának ellentmondásairól, hibáiról. Őszintesége, képzeletvilágának gazdagsága, sajátos kifejezésmódjának eredetisége (a maga teremtette  jelképek nyelvén) a lángelme ismertetőjegyei. Sokoldalú művész: írt színjátékokat, de azoknál jelentősebb a prózája. Bustya Dezső írja: „Azok számára, akik versein keresztül ismerték meg Adyt, elálmélkodás forrása a megismerkedés azzal a gazdagsággal, amelyet novellái kínálnak… Az Ady-próza életművének kiteljesítő, szépség- és érték-emelő tartozéka”. Novellái, újságcikkei a magyar próza jelentős alkotásai.

 „Minden változásért és újért kiált itt!”

Az új líra ígéretes megtestesítője, aki, bevallása szerint, „vallani mindent: volt életem dolga”, és aki a maga által kijelölt úton haladva lelkesítette, bátorította az ifjakat, erősítette bennük a hitet a szebb jövőben. A 20. század első évtizedeiben, tapasztalva Magyarország feudális viszonyait, a nyugat-európai országokhoz képest rendkívül elmaradott, elavult társadalmi rétegződését, a gazdasági és polgári élet kezdetlegességét,  szeretett volna változtatni rajta, segíteni, a sajtót társadalmi „eszközként” használva a társadalmi fejlődés előmozdításában. A polgári radikalizmus híve. Így válik Ady a megújulás és haladás váteszi hírnökévé. Műveiben (verseiben, novelláiban, publicisztikai írásaiban) megfogalmazott életszemléletével, eszméivel megpezsdítette az elavult közéletet, a konzervatív életszemléletet, a szellemi életet, és felrázta a régi világrendet. Bátran hirdette: „Én nem bűvésznek, de Mindennek jöttem.” Volt támadó, hajtó és vigasztaló. Ezért a gyűlölködő, gúnyolódó támadások kereszttüzében élt.

Költészetében ötvöződik a biblikus pátosz (istenes verseiben), a szárnyalóan romantikus és a legújabb modern, azaz szimbolikus hangnem. Szimbolista kifejezésmódjával jelképeket keres, „hogy egyetlen fordulattal fejezze ki az addig fel nem ismert jelenségeket” – állapítja meg Hegedüs Géza (uo., 489. old.). Közismert szimbólumai: a „magyar Ugar”, a „disznófejű Nagyúr”, az olimposzi „Gémek”, a „Holnap”, a „Jövendő”, „a Hit”, „Óceán” stb. Révai József Ady-tanulmányában írja (22. old.): „Adyt megérteni annyi, mint mitologizáló szimbolizmusa mögé látni, felkutatni valóságos történelmi és társadalmi alapjait…  meglátni Ady történelmi helyzetében a tragikus ellentmondásokat, amelyek őt erre a nagyszerű jelbeszédre kényszerítették.” 

Nem mehetünk el Ady közkedvelt magyarságversei mellett (mentesek mindenféle nacionalista tartalomtól!), melyek költészetében mindegyre felbukkannak. A teljesség igénye nélkül említünk néhányat: Góg és Magóg, Rengj csak, Föld!, Ülj törvényt, Werbőczy, Fölszállott a páva, Sípja régi babonának, az Idő rostájában, Elhanyagolt véres szívünk, A fajtám sorsa, Az eltévedt lovas, A mesebeli János, Fajtáddal együtt átkozlak, A Tisza-parton, Lelkek a pányván, Elűzött a földem, A tavalyi cselédek, Én nem vagyok magyar? vagy Hunn, új legenda, A fajtám takarója és A föl-földobott kő és mások. És mert internacionalista elveket vallott, magyarságelleneséggel, hazafiatlansággal vádolták ellenségei.  Gulyás Istvánhoz címzett levelében erről így írt: „Magyarságomhoz szó sem férhet. Hazámat nem tudnám sem elcserélni, sem eladni, sem elárulni… Stílusom és költészetem az én életem és becsületem, de magyarságom: az apostolságom és hivatásom.” Életem nyitott könyve, 397. old.

Ady nemzetéhez-népéhez való tartozásának tudata nem más, mint természetszerű hazafiúi magatartás. Költészetében és gondolkodásában a magyar faji érzelemnek tagadhatatlanul jelentős szerepe volt. De Ady faji érzelme sohasem volt soviniszta vagy antiszemita. Nála a „faj” fogalma nem arra szolgált, hogy a magyar nemzetet kizárólagosan mitizálja, hanem  sorsa  jobbra fordulásának hitét erősítse. Nemzettudattól áthatva írja A tavalyi cselédek című versében: „Kitárul  a felé karom,/ Kit magyarrá tett értelem/ Parancs, sors, szándék, alkalom”, majd derűlátó a végkicsengése: „…új értelem, új magyarság/ Lesz most már minálunk”.  Nagyon jó lenne , ha megvalósulna Ady álma!

 Babits így nyilatkozott magyarságverseiről: „Nem az ő magyarsága a furcsa, hanyag, hanem a mi magyarul tudásunk kevés”. 

Élete során öt novelláskötetet is kiadott, melyek híven tükrözik az új, demokratikus Magyarországot áhítozó életszemléletét és léleklátó emberismeretét.  

Úgy vélem, kortársainál jobban, hitelesebben senki sem tudta, tudja őt méltatni. Néhány értékelést, jellemzést idéznénk a továbbiakban:

Az „Ady-virágok” szerzője „energiaforrás”, „csupa értelem-ember”, aki „nyelvérzékünk összes húrjait harmóniára hangolja”.

„Egy embert látunk, aki itt él közöttünk, és viharos, szenvedélyes, fájdalmas életével, új verseivel egész szeretetet és egész gyűlöletet kap kortársaitól” – írta Kosztolányi Dezső.

„Ennek a csupa értelem-embernek… sokféle a mondanivalója – körülbelül minden, ami embert nyugtalanít, művelt lelket megkap, s mai magyart megkínoz, megráz vagy lesújt” – Ignotus megállapítása szerint. 

Móricz Zsigmond így vélekedett róla: „Ady Endre költő tehát  egy lépéssel tovább vitte a verselés művészetét…  Versei virágok, alakjuk, színük, illatuk, fodorodásuk van: eredeti, szépséges Ady-virágok”.

Lukács György vélekedése Ady nyelvezetéről: „Úgy érzem, mintha Ady nyelve szárnyakat ad, és repülni képesít, az őnélküle talán porban botorkálóknak is.”

Babits Mihály méltatása meghatóan gyönyörű: „Utánozhatatlan egyéniség! Minden, ami jó benne, megtanulhatatlan!... Nincs ma fájdalmasabban, tragikusabban magyar költő, mint Ady… Ő a szavak újszerű összerakásával a legfinomabb hatásokat tudja elérni. Szavainak olyan hangulatuk van, hogy nyelvérzékünk összes húrjait harmóniára hangolja.”

„Ady energiaforrást jelent a fiatal magyar generáció számára… Ő az élet szava: merjetek  magatok lenni, egész életet élni. Ő jelenleg az új nemzedék legnagyobb nevelője.” Szabó Dezső vélekedése ma is időszerű.

Hatvany Lajos így jellemezte: „Te vagy az első magát-elhagyó magyar talentum – ebben is mai magyar, ebben is ELSŐ.”

Újra idézzük Móricz Zsigmondot: „Ő volt az átalakult világszemlélet szellemi vezére, megilleti Őt a lelkeknek minden hódolata, aranya.”

Bölöni György írta: „Ő azért jött, hogy az avult eszméket, az avult valóságot nyugtalanítsa, megváltoztassa.” 

Elmondhatjuk: a kortársai hittek elhivatottságában, a jövőt sejtő költő váteszi tisztánlátásában, aki „prófétai tudattal” megálmodta, várta, és verseiben sürgette a demokratikus reformokat és a társadalmi átalakulást. Ady számos verse árulkodik küldetéstudatáról, de prózában is megfogalmazta: „Elmondhatom ma már: a mai magyarság, a kultúr-magyarság lelkiismeretének hiszem magam… Egyelőre nem várom senkitől, hogy annak lásson, aki vagyok… szeretnék egy-két olyan dolgot megírni, amit csak én írhatok meg.” Méltatlankodik, hogy a hatalom emberei és a nekik behódoló írók szónoklataiban „Emberség és jóság csak szavak” (Nincsen, semmi sincs című vers).

Az utókor irodalomkritikusai is ellentmondásos véleményeket hangoztattak Ady életművéről. De a legelhivatottabbak őt megillető, méltó értékeléseket fogalmaztak meg. Álljon itt az erdélyi Ady-kutató, Robotos Imre véleménye: „Ady azt írta meg, ami elfojtottan már századok óta élt a lelkekben, de hiányzott a felismerés eszmei-költői megfogalmazása” – Robotos Imre: A tűz csiholója c. kötet bevezetőjében (19. old.).

Schöpflin Aladár 1934-ben megjelent Ady Endre c. monográfiában így  ír: „A kiváló emberekhez épp úgy hozzátartoznak hibáik és hiányaik, mint az erényeik… Ady emlékének nincs szüksége elhallgatásokra és letagadásokra.” Az én véleményem is teljesen megegyezik a Schöpflin Aladáréval. Ezért a továbbiakban – röviden, utalásszerűen –  feltárom Ady jellemét, költői hitvallását és világszemléletét, valamint költői életművének egyes részleteit.

„Új időknek új dalai”

Új hangú költészetével a társadalmi megújulás váteszi hírnöke eszméivel akarta megpezsdíteni az elavult közéletet, felrázni a régi világrendet és megreformálni a szellemi életet. Ady első (16 hónapos) párizsi, illetve dél-fanciaországi útja után a váteszi öntudat szenvedélyes becsvágyával érkezik haza a „Magyar ugarra”. Majd megingathatatlan hivatástudatáról vall: „Ha száz átok fogja a vérem/ Ha gátat túr fel ezer vakond/ Az Óceánt mégis elérem.” Irodalmi munkássága, emberi magatartása, tettei igazolták szándékát.

 A haladás útjára akarja vezetni hazáját, és megváltoztatni annak elavult társadalmi szerkezetét, kortársai régi életszemléletét, dogmatikus elveit. Ezért újabb verskötettel jelentkezik 1906-ban, címe Új versek. A bevezető  vallomásos versben megfogalmaz egy költői kérdést: „Szabad-e Dévénynél betörnöm/ Új időknek új dalaival?” 

Minden szava, minden sora közvetlenül az élményből fakadt. Minden költői képe életszemléletének tükröződése, emlék, illetve valami érzés, amit átélt, és azt teljesen közvetlenül fejezi ki, valahogy úgy, ahogy az impresszionista festők dolgoztak. A kilenc évig tartó Léda-szerelem (melynek köszönhetően hétszer fordult meg Párizsban, látogatott el a francia Riviérára, Bajorországba és Olaszország nagyvárosaiba) új hangú versek írására inspirálta, az  Új versek kötetben jelentek meg 1906-ban. Párizsi élményeiről tudósításai a Budapesti Naplóban, a Nyugatban (1908-tól), a Pesti Naplóban, a Világban és a Népszavában jelentek meg.

Életműve az élet teljességét hivatott tükrözni, kora valóságához szorosan kapcsolódva, mindvégig úgy adta magát verseiben, amilyen volt: szenvedélyektől zaklatott, bűnökkel, betegséggel terhelt, Istenhez vágyó bűnbánó, tisztaságra, őszinte szerelemre vágyakozó, boldogságra sóvárgó esendő ember. Hunn, új legenda c. versében így vall: „Bennem a szándék, sok százados szándék,/ Magyar bevárás,/ Úrverte ajándék”… „Vagyok szabadulás, béklyó,/ Protestáló  hit s küldetéses vétó”. Fájó érzésekkel veti papírra:  „Nyakig vagyunk a középkorban, terrorizál a sötétség”.

Ady Endre nemcsak kora történéseit, eszmei küzdelmeit, de lelkének örömét, bánatát, szenvedéseit, tündökléseit és hanyatlását is megörökítette verseiben. Ő nem tétovázott, hogy érzékeny lelkének minden rezdülését, szokatlan, meghökkentő gondolatait és egész életét többműfajú életművébe rögzítse, amelyre kordokumentumként is tekinthetünk, és egy nemzet sajátos arculatának, történelmének és jövőbeli céljának egyaránt.

Ő, a „bús bocskoros nemes” tollát (verseit, prózáját) a társadalmi igazságosság és az emberi méltóság védelmének szolgálatába állította. Erről tanúskodnak a Proletár fiú, Küldöm a frigyládát, A Jövendő fehérei versei és mások.

Lírája egy küzdelmes életen át napról napra kiépített, hatalmas „epopea” (Schöpflin szerint), melynek tárgya egy rendkívül intenzív életet élő ember küzdelme az élettel, kora magyar valóságával, önmaga jó és rossz démonaival, belső indulataival: szerelemmel és az emberi élet megfejthetetlen nagy dilemmáival, valamint a pénzzel, fajával (fajtájával) való ellentétekkel, a háború szörnyűségeivel és a betegségéből adódó, fenyegető halállal.

„Az ünnepelt és gyűlölt Ady… osztályok, pártok, klikkek között, korát megelőző, profétikus képességekkel megáldott-megátkozott  kiválasztottak  szomorú sorsát élte” – állapítja meg Szilágyi Júlia az Ady Endre: Mag hó alatt c. kötet Előszavában (13. old.).

(Folytatjuk)