Hétköznapi történet
Láthatatlan határvonalak szelik keresztül-kasul a hatodik emeleti tömbházlakás két szobáját. Gergő és Emese számára érzékelhetők csak ezek a vonalak, így ha bármelyikükhöz látogató érkezik, mindegyre figyelmeztetni kell rá, kinek meddig terjed az élettere.
Örültem volna, ha a kettéosztott otthon történetébe az ötvenes évei elején járó férfi avat be, a legtöbb ilyen létállapotot ugyanis rendszerint női szemszögből ismertem meg, de mivel Emeséhez fűzött bizalmasabb, baráti kapcsolat, ezúttal sem alakult másként. Tudtam, hogy ha a későbbiekben visszaolvassa a róla és egykori párjáról szóló írást – amelyben a neveket természetesen megváltoztattam –, nem sértődik meg az elbeszélő személyére vonatkozó preferenciám megvallásáért. Ez a haragot nem ismerő könnyedség lengte be mindig egész lényét, és meggyőződésem, hogy ennek köszönhetően bírta el az elmúlt évek terheit is.
– Szegedi egyetemistaként találtuk meg egymást Gergővel – idézte fel barátnőm a párkapcsolata előtti életszakaszt. – A szokványos sztori szerint történt minden: két elsőéves romantikus ismerkedése egy diákbulin, egyre sűrűsödő, közös programok, majd a kapcsolat komolyabb felvállalása, szenvedélyes jövőszövögetés... Mindketten reál szakon folytattuk a tanulmányainkat, és úgy tűnt, nemcsak az intellektuális érdeklődést illetően, hanem az élet szinte minden területén egy hullámhosszon vagyunk. Sokszor fordult elő, hogy elkezdtem egy mondatot, és ő befejezte. Ugyanazokat a könyveket szerettük, ugyanolyan stílusú zenét hallgattunk, és – ami talán a legnagyobb összekötő erő volt köztünk – erdélyiekként ugyanazzal az élményvilággal és értékrenddel igyekeztünk helytállni az időnként nagyon is idegennek érzett anyaországban. Nem volt kérdés, hogy az egyetem után itthon, közös ,,fészekben” gyümölcsöztetjük az odakint szerzett tudást, tapasztalatot. Igaz, hogy az ,,itthon” földrajzilag neki nem teljesen azt jelentette, mint nekem, ő ugyanis más megyéből származik, de, úgy tűnt, ez számára nem okoz álmatlan éjszakákat. Anélkül, hogy egy percig is győzködnöm kellett volna – a rámenősség egyéb- ként sem a stílusom –, úgy döntött, hogy velem jön haza.
– Hogy fogadta a családod? – kérdeztem.
– Anyuék sokat hallottak róla az egyetem éveiben, az otthoniakkal folytatott internetes beszélgetések alatt be is mutatkozott nekik, úgyhogy nem volt számukra egészen idegen. Szerettük volna, ha már valamelyik szünidőben megismerkedhet személyesen is a családommal, de ez sohasem jött össze. Rögtön a kicsengetés után érkezett el a nagy találkozás ideje. Minden az elvárásaink szerint zajlott, szépen, ünnepélyesen. A szüleim őszinte örömmel fogadták a választottamat, ő pedig igyekezett a legromantikusabb arcát mutatni nekik. Szinte olyan volt az első, otthon töltött délutánunk, mint egy leánykérés. De erre sem kellett sokat várni. Októberben, születésnapi ajándékként kaptam meg a jegygyűrűt, és a következő év tavaszán megtartottuk az esküvőt.
– Gondolom, azelőtt volt alkalmad megismerkedni a párod családjával – szóltam közbe.
– Természetesen, még az együttélésünk első hónapjában elvitt hozzájuk. A szülei kicsit visszafogottabban mosolyogtak rám a bemutatkozáskor, mint az enyémek rá, de az első perctől éreztem, hogy jóindulattal viszonyulnak hozzám. Az anyós-após téma nem is jelentett soha kihívást a kettőnk kapcsolatában. Egy ennél sokkal alatomosabb és erősebb problémával kellett megküzdenünk – a megszokásban, rutinosodásban gyökerező unalommal. Ezt a csatát pedig elvesztettük. Persze, nem egyik napról a másikra, inkább szépen, fokozatosan. A páromnak hihetetlen gyorsasággal sikerült munkát találnia a szakmájában, és én is elég hamar elhelyezkedtem a magam szakterületén. Szinte egyszerre, nagy lendülettel kezdtünk bele a ,,mókuskerekezésbe”, és sokáig észre sem vettük, hogy miközben a körkörös vágtában egyre feljebb jutunk a szakmai ranglétrán, egymástól vészesen távolodunk. Igaz, továbbra is voltak illuzórikus, pihentető pillanataink, például amikor végre beköltözhettünk a rég vágyott ,,fészekbe”. Nem sokkal az esküvő előtt hunyt el az apai nagytatám, egy garzon maradt utána, amit édesapám az én nevemre íratott. Rövid időn belül találtam rá vevőt. Anyósoméktól is kaptunk egy jelentős összeget, ehhez még hozzáadódott a lakodalmi pénz, és így bankkölcsön nélkül meg tudtuk venni ezt az első osztályú, kétszobás lakást. Hetekig ünnepeltük az álmunk valóra válását, persze, nem pezsgővel és kaviárral, hanem közös, minőségi idővel, egymásra figyelve, szeretetben. Aztán ez az időszak is elillant, mi pedig lelkesen tértünk vissza a hétköznapi pörgésbe. Rendszerint estére, kicsavart citromként értünk haza a munkából, sokszor beszélgetni sem jutott már energiánk. Közben eszünkbe sem jutott, hogy bármi gond lenne a kapcsolatunkkal. A párom egy csapatépítő hétvégén ébredt rá, hogy valami nincs rendben. Csak hetekkel később merte elmondani, hogy sokkal felszabadultabban érezte magát a kollégákkal, mint velem. A vallomása közben mindegyre azt hajtogatta, hogy szeret, és nem akar elveszíteni... Hát így kezdődött a közös történetünk furcsa, sokak szerint értelmetlen fejezete. Hét év telt el azóta. Ma már mindkettőnknek megvan a saját élete, amit időnként egy-egy szerelmi kapcsolat is színesít. – Pillanatnyi csend járta át a szobát, aztán Emese újra rám emelte barátságos, meleg tekintetét. – Tudom, hogy most azt fogod kérdezni, nem megalázó-e ez a léthelyzet, és miért nem válunk el, vagy legalább miért nem költözünk szét. Talán a kényelem a kulcsszó, talán valami egészen más... Az biztos, hogy az együtt töltött évek alatt megszoktuk, megszerettük mindazt a komfortot, amit ez a lakás kínál, és ha osztozkodni kellene rajta, az árából legfeljebb egy-egy garzonra telne. Az pedig, hogy valamelyikünk kifizesse a másikat, igazi anyagi mélyrepülést jelentene, bármennyire is jól keresünk. Elfogadtuk, és tiszteletben tartjuk egymás életterének szbályait, azt hiszem, ez teszi működőképessé ezt az egészet. De azt sem tartom elképzelhetetlennek – mi tagadás, kicsit reménykedem is benne –, hogy ennél több az, ami egy fedél alatt tart. Egy olyan mély, lelki kötelék, amit valamikor szerelemnek, most barátságnak hívunk. Tisztában vagyok azzal, hogy erre majd sokan legyintenek, de nincs is szándékomban meggyőzni bárkit is a magam igazáról. Én hiszek benne, és ez nekem éppen elég.
