Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
A mechanika és a távoli világok tanulmányozása mellett Huygens sok energiát fordított a „profánabb” jelenségek megfigyelésére és azok tanulmányozására is. Az égi világ sok érdekességgel, de akkor kevesebb hasznosítható ötlettel szolgált. Már említettük, hogy Huygens tudomány- és zenetisztelő családba született. Apja elsőrangú zenésznek számított. Fiait úgy nevelte, hogy értsenek a zenéhez, mert fontosnak tartotta e tudomány ismeretét.
Huygens a források szerint csembalón és valószínűleg viola da gambán játszott. E két hangszer és a zeneelmélet alapos ismerete, valamint a korszak törekvései egy új zenei gondolkodásmódhoz vezették el. A barokk idején – mint már az eddigiekből értesültünk róla – különös kérdést jelentett a zenei hangolás. Mivel különböző hangolási ötletek jelentek meg, Huygens is állást foglalt. Zenei ötlete meghökkentette a tudományos és a zenei világot is.
A barokk idején (1600-1750) a hangszerek fejlődése és a hangolás egységesítése egyre nagyobb problémát jelentett. Minden tudós a maga ötlete és tehetsége szerint igyekezett közbenjárni a hangolás témakörét illetően. Két elv vezérelte a hangolás rögzítését. Az egyik a természetességet minél inkább megközelítő hangolás kialakítását célozta, a másik egy kompromisszumos, de sokkal egyszerűbb hangolási elvben jelent meg.
Huygens, a precíz tudós egyértelműen a természethez minél közelebb álló hangolás elvét követte. Egy átlagember számára semmit sem jelent az a tény, hogy természetesen vagy kis csalásokkal – le-fel kerekítésekkel – oldották meg a hangolást, de egy vérbeli zenész számára sokat jelentett az a hajszálnyi eltérés, amit sokan észre sem vennének. Hogy fogalmunk legyen, miről volt szó, képzeljük el, hogy a mai fél lépés közötti távolságot elosztották 9 részre (kilenc kommára), és e kilenc rész 4+5 vagy 5+4 összetételben jelenhetett meg. Nem temperált hangszereken a zenészek könnyedén megoldották ezt a hangközkülönbséget, de egy orgona vagy egy csembaló esetében már komoly gondok jelentek meg a hangolás terén. Nem volt ugyanis mindegy, hogy felfelé való menetet játszott a zenész, vagy lefelé hajlott a melódia – mert ettől függött, hogy melyik irányba játszik kisebb hangközt a zenész. A beosztásos hangszereken (mint a csembaló, az orgona és a gitár) viszont nem lehetett különbséget tenni a dallamirány között. A zenészeket sokáig foglalkoztatta, hogyan lehetne kiküszöbölni ezt a kényelmetlen jelenséget, hogyan lehetne leküzdeni ezt a bizonyos fél kommás eltérést. A legegyszerűbbnek a matematikai egyenletes osztás (4,5+4,5) látszott, a másik fél viszont ragaszkodott a természetesebb változathoz.
Christiaan Huygens – mivel temperált és temperálatlan hangszeren is játszott – egyszerre találkozott e két hangolási elvvel. Barokk tudósként ő is vallotta, hogy a világegyetem matematikai vagy zenei alapokon nyugszik, ezért kell lennie elfogadható megoldásnak. Mivel inkább a természetesség felé hajlott, ezért egy teljesen egyedi hangolást ajánlott.
Így született meg a 31 egyenletes lépésre felosztott zenei skálája. Ez a skála az egyenletessége mellett természetes is volt, ugyanis minden felfele vagy lefele irányuló lépésnek külön hangjegye (billentyűje) volt. A hangolás és annak matematikai leírása nem is jelentett gondot senki számára, viszont a hangszerek elkészítése igen, mivel a sokkal több hang sokkal több húrt, sípot és billentyűt igényelt. Egy hangszeren viszont sokat számítanak a beosztások vagy a billentyűk, mert azoktól függ, mekkora hangközt képes lejátszani egy kézzel a zenész.
Huygens zenei elvét matematikailag is pontosan leírta az 1691-ben megjelent Le Cycle Harmonique című könyvében. Munkája precíz volt, mégsem terjedt el, mert a skála kibővítése hihetetlenül bonyolulttá tette volna a zeneelméletet, a hangszerek szerkezetét és a játéktechnikát is. A holland tudós hangolási elvének valóra váltásával a XX. századig kellett várni. 1950-ben Adriaan Fokker megépítette Amszterdamban a 31 lépéses orgonát, amely egyedinek számít a zenetörténetben. Ezzel világhírűvé tette Huygens hangolási elméletét, egyúttal a vájtfülűek számára egy igazán tiszta játékra képes hangszert épített. A bökkenő csak az, hogy ezen a hangszeren külön meg kell tanulni játszani, ugyanis a billentyűelosztása különbözik a hagyományos orgonákétól.
Fokker igazi hangversenyorgonát igyekezett építeni két manuállal (kézi billentyűsor) és pedállal. Ha elsőre ránézünk a hangszerre, kissé visszariadunk, mert rengeteg billentyű közül kell megtalálnunk a megfelelőt. A Fokker-orgona ma is egyedülálló hangszere a zene- és kultúrtörténetnek.
Huygens egész életében jelen volt a muzsikálás. Miközben a csillagokat leste, vagy elmés szerkezeteket gyártott az emberiség segítségére, fülében mindig ott csengett a tiszta zene, melyet hangszeren is igyekezett megszólaltatni. Munkáiban találunk néhány zenei feljegyzést is korának táncdallamai közül.
A neves holland tudós emlékét máig őrzik a falon és a kezünkön ketyegő mechanikus órák. Saját életének órája utoljára 1696. július 8-án ketyegett. Azóta Huygens emléke tovább él minden óraszerkezetben és mindazok lelkében, akik szoros barátságban vannak a zenével és a fizikával.