Hétköznapi történet
A szalmakalapos, bajuszos férfi egy kövesdombi játéküzlet előtt gyakorolta a meggyőzés művészetét. Kerékpáron szállított kávébarna szőnyeget szeretett volna a fiatal eladóra testálni, de nem járt sikerrel.
– Itt, a környéken sokan tudják, hogy Gábornak csak jó áruja van – tett még egy utolsó kísérletet, aztán – belátva, hogy hiábavaló minden igyekezet –, elköszönt, és továbbindult a biciklivel. Lassan, békésen tolta járművét a délutáni hőségben. Legfeljebb pár másodpercig tétováztam, mielőtt megszólítottam. Meglepően hamar elfogadta, hogy én sem vagyok potenciális vevő, és az ellen sem volt kifogása, hogy az életéről meséljen. Mindössze annyit kért, hogy ne fényképezzem le, és – látva, hogy ilyesmi nem is áll szándékomban –, készségesen letelepedett velem a zöldbe, a közeli tömbházak felé nyújtózó, járdaszéli kis dombra. Valami különös szabadságérzés kerített hatalmába, amikor pár méternyire a jövő-menők kíváncsi pillantásaitól – azokkal mit sem törődve – a kalapos férfi történetét hallgattam. Fejünk fölött közel- és régmúlt idők felhői találkoztak. Viharosan szürke és békésen fehér, égi szigetek.
– Gyergyói születésű vagyok, negyvenvalamennyi éve, kisgyermekként kerültem Vásárhelyre – szólalt meg beszélgetőtársam jellegzetes, vastag hangján. – Édesapám is kereskedéssel foglalkozott, gyapjúáruval, szvetterekkel, szőnyegekkel járta az országot. Ide is így jutott el. Megtetszett neki, hogy itt nem olyan durvák az emberek, mint otthon, ezért elhatározta, hogy itt fogunk letelepedni. Először albérletben laktunk, aztán vettünk egy házat Vásárhelyhez közel, Ernyében. Három-négy éves voltam én akkoriban.
– Hányan voltak testvérek?
– Heten. Három leány és négy fiú.
– Iskolába járt?
– Megmondom őszintén, egy napot sem. Felnőttkoromban azonban megtanultam olvasni magyarul, románul és cigányul is, de a legjobban románul tudok. Imádkoztam Istenhez, hogy adjon nekem értelmet a betűk ismeretére, és úgy is lett. Akkor következett ez be, amikor elkezdett érdekelni a Bibia. Azelőtt nagyon gyenge életem volt, sokat ittam, szivaroztam. Ha valaki tíz kocsit adott volna, akkor sem tudtam volna a szivarról lemondani. De miután megismertem az élet igazi értelmét, magamtól lemondtam ezekről a dolgokról.
– Mi késztette a változásra?
– Sok nyomor, nehézség volt az életemben. Húszévesen elvesztettem a családomat, de erről nem akarok beszélni a világ előtt. Akkor kezdtem el nagyon sok alkoholt használni. Huszonhét éves koromig menekültem ebbe az életformába, amíg meg nem kaptam a kegyelmet. Azóta minden más lett. Az az igazság, hogy én már gyermekként azon gondolkoztam, hogy mi értelme a földi létnek, ha egyszer úgyis vége lesz. Amikor az ember idős korára végre örvendhetne a kicsi vagyonának, már temetik is el. Akkor még nem tudtam, hogy e mögött az élet mögött egy másik is van, amit Jézustól kaptunk. Én erről bármikor szívesen beszélek az embereknek, és tudom, hogy olyankor a Szentlélek mindig közöttünk van.
– Régebb mivel foglalkozott?
– Egész életemben szőnyegeket árultam. Jó ideje ugyanannak a török ,,patronnak” dolgozom, ő adja a terméket, én elmegyek vele a piacokra, aztán jövök vissza a pénzzel. Itt, a környéken sokan ismernek, az élemiszerüzletek alkalmazottai között is vannak vevőim. Ők csak tőlem vásárolnak szőnyeget, mert tudják, hogy jó minőségű árut hozok.
– Mindig biciklivel szállítja az eladnivalót?
– Igen. Így munka közben sokat sportolok. Egy hónap alatt ezer kilométert is letekerek.
– Bizonyára csökkent a vevőszám a koronavírus-járvány miatt – vetettem fel.
– Ez főleg a járvány elején érződött. Most is valamennyivel kevesebb a kliens, mint régen, de panaszkodni nincs okom. Az emberek kezdenek tisztábban látni, és nem ijednek meg annyira attól, amit a tévében látnak, hallanak.
Beszélgetőtársam az elkövetkezőkben hosszú percekig fejtegette a járvánnyal kapcsolatos észrevételeit. Lassan indulnom kellett, ezért megpróbáltam újra személyesebb vizekre terelni az eszmecserét. Arról érdeklődtem, jelenleg van-e családja.
– Három gyermekem – két lány, egy fiú – és két fiúunokám van. Szépek mind. Az asszony, a fiam édesanyja is szép volt, így az utódok is azok lettek. Ők nem olyan barnák, mint én – kacagta el magát a kalapos férfi, aztán még egyszer megkérdezte a nevemet (találkozásunkkor ugyanis már bemutatkoztam).
– Nézd, Ildikó, milyen fékem van – kiáltotta felém pár perc múlva a bicikliváz elülső részén lévő szerkentyűre mutatva, miközben járgányával sebesen gurult lefelé az úttesten. Nemsokára eltűnt a szemem elől. De, mint lökhajtásos repülők nyomában a fehér csík, utána is maradt valami elérhetetlenségében is megnyugtató. Valami egészen apró, szabad szemmel láthatatlan, éppen csak akkora, mint egy felhőbe rejtett gondolat vagy egy lélegzetnyi derű.
