Hétköznapi történet
Edina mindig is szerette a tükröket. Nem a kézitáskában rejtőző, sminkigazításnál előkapható, tenyérnyi női kellékeket, sem pedig az egész testet keretbe foglaló, negyed fürdőszobányi üvegvalóságot, sokkal inkább a naptári idő tükröződéseit, a régmúlt ablakait, amelyekben különös élmény volt felismerni és megérteni önmagát. A nyolcvanas évek voltak a kedvencei, azokba nézegetett bele a legszívesebben. A látvány rendszerint jó kedvre derítette – hiszen kislányként mindene megvolt, amire a kommunista Romániában egy gyerek csak vágyakozhatott, de – mint általában az élet minden felületén – itt is akadtak kivételek: egy-két olyan pillanat, amivel közel négy évtized múlva sem volt könnyű szembenézni.
– Ilyenkor, augusztusban rendszerint elém rajzolódik a 23-ai ünnepség, amire mindig elvittek a szüleim, az éljenző tömeg, a felvonulás, a Ceauşescu házaspár arcát, nevét színes ernyőkből kirakó, ,,kiválasztott” fiatalok műsora. Na meg persze a léggömb, amit a nap végén, útban hazafelé édesapám nyakában ,,trónolva” nyújtogathattam az ég felé – kezdte történetét velem egykorú ismerősöm. Hangjából hamar eltűnt a derű. – Tökéletesen gondtalannak és boldognak éreztem magam azokon az estéken, a jelenből visszatekintve most is annak látszom. Ha azonban túl sokáig pihentetem a tekintetem ezen a képkockán, azon kapom magam, hogy a múltnak egy egészen más ablakán nézek befelé, és amit odabent találok, köszönő viszonyban sincs az örömmel.
– Édesapáddal kapcsolatos ez az emlék? – szóltam közbe.
– Nem, szerencsére. A szüleim viszonylag sértetlenül vészelték át az ,,aranykort,” nem kerültek az útjukba koholt vádakat gyártó ,,jóakarók,” igaz, amilyen jámbor, egyszerű életet éltek, nehéz is lett volna bármilyen rendszerellenes cselekedetet rájuk kenni. Az emlékkép kimondottan rólam szól, és az emberekbe vetett hitem megingásáról. Talán egyetlen apró részlet, az augusztus 23-ra feldíszített épületek zászlóinak vörös színe varázsol át menetrendszerűen ebbe a homályosabb emlékszobába, a sarlóval és kalapáccsal díszített lobogóról jut mindig eszembe a kicsi piros nyakkendő, amit második óvodai évemben, hatévesen kaptam. Az ünnepség, amikor életem első legjobb barátnőjével, a szomszédunkban lakó, tündérien szép kislánnyal ,,a haza sólymainak” soraiba léphettünk, érdekes módon törlődött az emléktáramból, de azt a mámorító büszkeséget, amit friss ,,felavatottként” éreztem, most is pontosan fel tudom idézni. Azelőtt nem szerettem annyira óvodába járni, de attól a naptól kezdve alig vártam, hogy reggelente beléphessek a nagy barna kapun. Az óvónőnk szigorú volt, gyakran kiabált, de engem valamiért kifejezetten kedvelt. A barátnőmet azonban ki nem állhatta, és ezt minden adandó alkalommal értésére is adta. Talán ez volt az oka annak, amit az a lány ellenem elkövetett. Egy délelőtt diafilmvetítésre készült a csoport. Az első ilyen alkalom volt, így mindannyiunkat lenyűgözött a fehér lepedőn megjelenő mesevilág. A vetítés után az óvónő utasította a naposokat – pechemre éppen mi ketten voltunk azok a barátnőmmel –, hogy tegyünk mindent helyre, amíg a többiek kimennek a mosdóba kezet mosni tízórai előtt. (Úgy volt, hogy mi majd akkor megyünk, ha már mindenki visszajött.) Amikor a barátnőmmel kettesben maradtunk, ő azonnal a diákat kezdte rendezgetni, én pedig az egymás mellé állított székeket vittem vissza a fal mellett U alakban sorakozó asztalkákhoz. Nem tudom, melyik volt az a pillanat, amikor a kerek műanyag dobozokban lévő mesék bekerültek az óvodástáskámba, de amikor eljött a közös étkezés ideje, a vajas-ízes kenyerem helyett az Öreg néne őzikéjét húztam elő. Most is tisztán érzem, ahogy megfagy a levegő a teremben, és az óvónő kérdő tekintettel lép oda hozzám. Rémületemben alig jött ki hang a torkomon, és amikor a barátnőm csengő hangon kezdte magyarázni, hogy ő látta, amikor elpakoltam a diafilmeket, egészen megdermedtem. Az óvónőnk csak annyit kérdezett tőlem: – Igaz ez?, és amikor megráztam a fejem, azonnal tudta, mi történt valójában. Így én nem is kaptam semmilyen büntetést.
– És a barátnőd?
– Egy egész órát kellett a sarokban állnia, arccal a fal felé fordulva, de ez csak a kisebbik rossz volt. A nagyobbik büntetés, a sólyomnyakkendőtől való megfosztás, sokkal jobban megviselte. A barátságunk ezzel persze véget ért.
– Nem kérdezted meg, miért akart bajba sodorni?
– De igen. Azt válaszolta, hogy játékból csempészte be a filmeket a táskámba, minden rossz szándék nélkül, és hazamenés előtt úgyis visszatette volna valamennyit a polcra, a vetítő mellé. Azt is kijelentette, hogy áruló vagyok, amiért nem vállaltam magamra a felelősséget, én, a ,,kis kedvenc” ugyanis úgysem kaptam volna büntetést. Életre szóló lecke volt ez nekem, talán túl jól is megtanultam. Ha ugyanis a korábbi idők tükrébe nézek, egy önfeledten bizakodó leánykát látok, a diafilmes történet utáni önmagam viszont teli van kérdő- és felkiáltójelekkel. Néha úgy érzem, jó lenne kiradírozni valamennyit.
