A felelősség, az elköteleződés nem vállalása
A napokban baráti beszélgetéseken többször szóba került, hogy érdekesen megváltozott az életkorok behatárolása, illetve a jellegzetességeik is módosultak. Lelki fejlődésünk, a különböző életszakaszok alakulása eléggé ellentmondásosan változott az utóbbi évtizedekben.
Céltalanság
Miközben már régen megállapítottuk, hogy nagyon felgyorsult a biológiai érés – a kisgyerekek hamarabb kezdenek el járni, beszélni, hamarabb jelennek meg a külső nemi jegyek, illetve a nemi érettség jelei (bár ezekről ma már nem prűdség, hanem egészen más, divatos okokból nem ildomos beszélni) és hasonlók –, a pszichés érés egyre inkább kitolódik.
Nemrégiben olvastam, hogy Svájcban a tanárok kötelesek a gyerekek pelenkáját kicserélni, hisz ott még 11 évesek is járnak így iskolába! Az pedig, hogy egymás után próbálgatja az ifjú az egyetemeket, hátha valamelyik megtetszik, hisz semmi elképzelése sincs arról, mihez szeretne kezdeni az életben, az életével, egyáltalán dolgozna-e valamit (mert így szép az élet, henyélve, mikor sokat lehet bulizni, és sok mindent megélni), mondom, a céltalanság lassacskán már nálunk is sokak bevett szokása lett.
Az örök gyerek szindróma
És míg nem is olyan régen a kapuzárási pánikról értekeztünk, ma már inkább örök ifjúként szeretne mindenki élni, és túlélni az öregség borzalmait, ami mára elfogadhatatlan állapottá minősült a divatnak és a médiának „köszönhetően”. Embertömegek harcolnak – hiába! –, hogy kibekkeljék a koruk jelentette változásokat, és meghazudtolják a valóságot, ahelyett hogy egyszerűen örvendenének az életnek, megélve mindazt, ami megadatott. Ráadásul megjelent egy újabb félelem, a kapunyitási pánik, azaz, mint a neve is szépen jelzi, heves ellenállás lépett fel az otthon elhagyásával és a szülői gondoskodás feladásával szemben. Kialakult a Pán Péter-szindróma, az örök gyereknek maradó regényhős neve alapján, vagy más néven a mamahotel jelensége. Azokról a huszonéves, de egyre gyakrabban harmincas-negyvenesekről (gyakrabban férfiakról) van szó, akik otthon laknak, és legtöbbször a szüleik nyakán élnek. Akárcsak a mesebeli Pán Péter, általában ezek a személyek sem akarnak felnőni, függetlenné válni és felelősséget vállalni. Rendszerint jellemző rájuk egyfajta megrekedtség a gyerekkorban, olykor a tinédzserekhez hasonló érzelemkitörések és az érzelmek kezelésének nehézsége, a halogatás, az agresszivitás, mások hibáztatása, a negatív kritikától való félelem: egyszóval képtelenek saját lábukra állni, illetve ez akkora energiát követelne tőlük, amekkorát nem hajlandók (nem képesek?) befektetni.
Helikopterszülők gyermekei
Ezek az egyének kerülik az elköteleződést, ami sajnos sokkal általánosabb jelenséggé vált mára, túlmutat a kórkép egyénein, és másokra is gyakran jellemző. Következésképp egyre többen nem vállalják fel a párkapcsolatot, vagy inkább az alkalmi kapcsolatokat részesítik előnyben.
Ha esetleg külön élnek, akkor semmilyen vagy csak nagyon minimális házimunkát végeznek, és jellemzően még a mosnivalót is inkább hazahordják. A pénzzel nehezen gazdálkodnak, leginkább egyik napról a másikra élnek, a megkeresett pénzt pedig szórakozásra vagy különböző élvezeti cikkekre költik, mert valamilyen szerfüggőség is társulhat hozzá.
A jelenség kialakulásának sokfaktoros oka van, de valószínű, hogy leginkább a szülői nevelési stílus a hibás, hogy gyermekünkből felnőni nem akaró személy válik. Elsősorban a túlféltő vagy a helikopter- (állandóan ott köröz a gyermeke fölött) szülő, illetve a megengedő szülői nevelési stílusok azok, amik a leginkább kapcsolatba hozhatók vele. Míg az elsőnél a szülő nehezen engedi el a gyermeke kezét, és igyekszik minél tovább otthon, maga mellett tartani, addig a másodiknál inkább az jellemző, hogy nincsenek határok. Az ilyen gyerek úgy nő fel, hogy bármit megtehet, a szülők mindent megoldanak helyette anyagilag és egyéb területeken egyaránt, így soha semmiért nem kell megdolgoznia, illetve nem kell felelnie az elkövetett helytelen tetteiért. Nem meglepő, hogy később önértékelési problémákkal küzdő felnőttekké válnak, akik halogatják azt, hogy a saját lábukra álljanak. Valószínűleg a ma annyira divatos szerepfelcserélés (a megengedő stílus szélsőséges változata) is – aminek következtében a gyerek vezényli a család életét, ahol minden neki, a szeszélyeinek van alárendelve – közrejátszik abban, hogy a gyerek úgy érezze már jócskán felnőttként is, hogy ő az úr a házban, mindenkinek őt kell (ki)szolgálnia, közvetlen környezetének kutya kötelessége tehermentesíteni az életét.
Női kísérőjelenség
Ráadásul minden jel arra mutat, hogy a Pán Péter-szindrómának létezik egy női kísérőjelensége, amit Wendy-szindrómának hívhatnánk. Hiszen, ahogy a mesében is, Pán Péter mellett sokszor van egy női figura, aki olykor észrevétlenül hoz döntéseket helyette, főz, mos, takarít, ezzel is késleltetve a Pán Péterek felnőtté válását, így létezik a mindennapokban is egy hasonló szereplő, aki sokszor (ám nem minden esetben) az anya.
Ami a legrosszabb, hogy közben, mindezek következtében, létezik az egész társadalom egy általánosabb infantilizálódása. Tömegjelenséggé vált a felelősség nem vállalása, az el nem köteleződés, az egocentrizmus, a követelőző, védelmet és kiszolgálást, a „rendezze már el valaki a dolgokat” magatartás, a hárítás, a divatőrület, mellyel naponta találkozunk, és viseljük önkéntelenül az áldatlan következményeit.
Az ellenszer? A megoldás?
Úgy tűnik, az is egyéni: meg kell teremtenie mindenkinek a maga saját külön kis világát – a maga értékeit, kapaszkodóit, kapcsolatait, használható és vállalható eszmerendszerét. Nem könnyű, de nem is lehetetlen.
