A távol-keleti titkok nyomában Budapesttől Tokióig
2024-12-03 15:00:00
- Tasnády Ádám
– beszélgetés Ferber Katalinnal –
Ferber Katalin budapesti közgazdász, gazdaságtörténész, újságíró, író és esszéista, aki tizenhét éven át Japánban élt és dolgozott, betekintést nyerve egy olyan kultúrába, amelyet sokan tisztelnek, de kevesen értenek igazán. Szakterülete az összehasonlító gazdaságtan, gazdaságtörténet Japán és Közép-Európa vonatkozásában. Karrierje során nemcsak a tanítás és a társadalmi normák terén szerzett értékes tapasztalatokat, hanem mélyreható elemzéseket írt a globalizáció, az oktatás és a japán viselkedési normák kapcsolatáról. Erről egyébként több könyve jelent meg. Ebben az interjúban a japán oktatási rendszer rejtelmeiről, a tanításban szerzett tapasztalatairól, valamint a japán viselkedési és társadalmi szokásokról kérdezem. Katalin személyes történetei és szakmai meglátásai izgalmas utazásra hívnak bennünket egy olyan világba, amely egyszerre vonzó és misztikus az európai szemnek.
Aki profi és elég merész ahhoz, hogy a nulláról kezdje, „elvégre menekülni csak előre lehet”
Katalin – engedjék meg, hogy a továbbiakban így hivatkozzak a sokoldalú alkotóra – másfél órás beszélgetésünk első tíz percében két olyan kifejezést tanított nekem, amely nemcsak a ’90-es években volt elterjedt bölcsesség, hanem napjainkban is központi helyet foglal el a ranglétrán való felemelkedésben: hivatali előszoba és elvek, avagy az ember gerince. Hogy miért fontos ez a két kifejezés? Mert Katalin életét ez a két gondolat határozza meg: soha nem intézett magának vagy másnak az asztal alatt semmit, az elvei, a saját értékrendje, hogy bármikor tükörbe tudjon nézni, mondhatni a legfontosabb számára. Ennek következtében nem Magyarországon, szülőhazájában érte el legnagyobb sikereit – ugyanis a rendszer nem a tudást és emberséget részesítette előnyben. Kénytelen volt máshol kamatoztatni tudását és rátermettségét – és elmondható, sikerült neki!
Pánikszerű menekülés
1993. március 15-én Ferber Katalin 1978-ban végzett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. Ezután 9 évig a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének tudományos segédmunkatársa volt. 1987–88-ban a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen tanított gazdaságtörténetet. 1988-ban szerzett PhD-t gazdaságtörténetből. 1988–89-ben a kanadai Wilfrid Laurier Egyetem vendégprofesszora volt, 1989–91-ben az MKKE-n összehasonlító gazdaságtant oktatott. Ezután gazdasági és pénzügyi újságíró volt (1990–1991: HVG, 1991–1992: Világgazdaság). 1992–1993 között az Állami Számvevőszék közgazdásza, 1993–1995 között a tokiói Hoszei Egyetemen, 1995–2000 között a Tokiói Egyetemen vendégprofesszor, 2000–2002 között a Sizuokai Művészeti és Kulturális Egyetem docense, 2002–2012 között a tokiói Vaszeda Egyetem School of International Liberal Studies docense volt.
„Rengeteg állást pályáztam meg, megkaptam kettőt: az egyik nagyon közel volt Magyarországhoz, pontosabban Padovában.
Ez veszélyes – gondoltam én –, ugyanis könnyen és hamar haza lehet jönni. Úgyhogy Japánba mentem: ez volt a legtávolabbi lehetőség.”
Az anyaméhből kipattant állapot – senkiként landolni, nulláról kezdeni
„Úgy nulláztam le magam, Ádám, mint a taxis a taxiórát”
– Tízezer kilométer van Tokió és Budapest között, hogy mert összepakolni és elindulni?
– 41 éves voltam, amikor eldöntöttem: elhagyom Magyarországot. Amikor a tizennégy órás repülőút után földet ért a gép, és körülnéztem, mi tagadás, megdöbbentem. Sehol nem láttam olyan betűket, amelyeket el tudtam volna olvasni. Kiderült az is, bár otthon felkerestem Japánt megjárt embereket, és figyelmeztettek rá, hogy kevesen beszélnek angolul. Erre legyintettem otthon, de Japánban nem volt semmi ezzel szembesülni. Annyit tudtam, hogy innen már csak előre lehet menekülni. Az első 3-4 hónap rendkívül nehéz volt, mindennap becsomagoltam a bőröndöm, a tetejére tettem a visszaútra szóló érvényes repülőjegyemet, és azt mondtam magamnak, hogy ha holnap is ugyanilyen nehéz lesz, mint ma volt, akkor hazamegyek.
Otthon másra sem törekedtem, csak hogy elfogadtassam magam, ám kudarcot vallottam. Japánban többet dolgoztam, mint bárki más a környezetemben, pedig a japánok sem dolgoznak keveset. Nem egyszerű egyetemi tanár voltam, hanem pedagógus, ami ott nem kis teljesítmény. Ott teljesen más a szociális értékrend, a pedagógusi létet egész másképp kell megvalósítani és elképzelni. Japán kimért és határozott, érzelemmentes, ebben rejlik az ereje. Nincs protekció és nincs kivételezés – teljesítmény és eredmény van, meg kemény munka.
– Említette, hogy nem tudta, merre van – mondjuk – a posta, vagy a cukor helyett sót vásárolt, ugyanis a termékek csomagolásán csak japán betűkkel találkozott. Mennyi idő alatt tanulta meg a nyelvet?
– Öt év után már folyékonyan beszéltem, és nem mellékesen a saját zsebemből taníttattam magam. Nem volt kötelező, de nem tudtam másképp kommunikálni, így a munka mellett nyelviskolába jártam. Hét év után úgy beszéltem japánul, hogy a telefonban a beszélgetőpartnerem, aki japán volt, csak a nevemről jött rá, hogy nem japán vagyok.
– Megérkezett, az egyetemi kollégiumban lakott, az ismeretlen kellős közepén. Mégis, hogyan és mit tudott dolgozni?
– Eleinte a helyi egyetemek nemzetközi programjait mentettem meg a teljes csődtől. Magyarul: rendkívül rövid idő alatt (3-4 hónap) nyereségessé tettem jó néhány intézményt. Aztán ezt a részmunkaidős állásformát nem lehetett tovább csinálni, stabil jövedelemre volt szükségem, ezért egy teljes állásért 260 kilométerre mentem dolgozni, vidékre. Igen, Ádám, jól számolja, ez napi 520 kilométer, és több mint 3 órai utazás – ez Japán. Aztán munkahelyi baleset miatt felmondtam, nem akartam tovább csinálni.
– Munkahelyi baleset? Mesélne erről?
– Ez valóban elég abszurdnak tűnhet, de Japánban az ivós összejövetelek kötelezőek voltak, és aki nem ment, az rossz pontot kapott. Én nem iszom alkoholt, ráadásul péntekenként mindig hazautaztam Tokióba a férjemhez, így sok fekete pontom gyűlt össze. Büntetésként rám bízták egy 150 fős ivóparti előkészítését: sütemények és italok beszerzése, valamint a nehéz bútorok átrendezése. A munka közben – amit a férfi kollégáim előszeretettel néztek karba tett kézzel – megsérült a gerincem, és kórházba kerültem. Az egyetem válasza csupán annyi volt, hogy szerintük egy külföldi nem lehet ennyire gyenge. Az egyetemen közöltem, hogy soha többet ilyet nem tehetnek velem, felmondok. Hogy mi volt a válasz? Ha felmondok, hát felmondok, tegyem, de akkor pakoljak is össze azonnal, takarodjak el Japánból, mert úgysem fogok többé sehol állást kapni. Ezután Új-Zélandra kezdtem járni, de csak azért, hogy összespóroljam a pénzt a hazaútra.
– Mégsem tette, hiszen a legnagyobb elismerés és szakmai siker Új-Zélandon érte. Ha jól tudom, a Vaszeda Egyetem alkalmazottjaként folytatta a tanítást, méghozzá Ön volt az első magyar női professzor az intézményben.
– Így igaz. Épp Új-Zélandra készültem visszamenni, amikor egy volt diákomtól érkezett levél Amerikából, a Harvardról. Írt, hogy Tokióban, egy híres magánegyetemen japán–angol kart indítanak, ahová csak külföldieket vesznek fel. 2200 jelentkezőből hatot választottak ki, köztük engem. Új-Zélandról Japánba kellett utaznom az interjúra, így a repülőn öltöztem át. Másfél nap után vissza is mentem dolgozni. Két hét múlva érkezett a válasz, amit a japán férjem így kommentált: a családból senki sem juthatott volna be erre az egyetemre.
– Elérte a szakmai sikert, kiteljesedett, kiváló pedagógus lett, a diákok szerették és tisztelték. Mi hozta haza, pontosabban Berlinbe, hiszen most ott él?
– Hat év után a tokiói Vaszeda Egyetemen – Kelet-Ázsia egyik leghíresebb magánegyetemén – egy év alkotói szabadságot kaptam, ami teljes fizetéssel járt, a felhalmozott túlórák kompenzálására. A japán kollégák ritkán élnek ezzel, pedig csak egy partnerintézményt kell keresniük, én pedig 264 egyetem közül választhattam. Európába vágytam, így a London School of Economics melett döntöttem, ahol fél év alatt írtam egy könyvet a lenyűgöző könyvtárban. Ezután Berlinbe mentünk, a Berlini Szabadegyetem kelet-ázsiai tanszékén kutattam, közben pedig átjártam Zürichbe egy volt tanítványomhoz, aki tanszékvezető lett. Épp vacsoráztam a tanítványomnál, amikor bekapcsolta a japán híreket. Csak állóképeket mutattak, és a feliratokból derült ki, hogy 9,2-es földrengés volt. Azonnal tudtam, hogy Fukusimáról lehet szó, mivel tanítottam az atomenergia használatát. Felhívtam a férjemet Berlinben, hogy nagy baj van, de ő eleinte nem vette komolyan. Másnap visszarepültem Berlinbe, és kezdetét vette a káosz: négy hónapig éjjel-nappal kerestük az információkat, míg világossá nem vált, hogy nem térhetek vissza Japánba.
(Szerk. megj.: Mint ismeretes, a 2011-es fukusimai katasztrófát sokáig cenzúrázta a japán kormány, a teljes kép azóta sem tiszta. Az eseményeket akkoriban sűrű homály övezte, még Katalin számára is, aki komoly kapcsolatokkal rendelkezett az ország tudományos életében.)
Ekkor komoly dilemmával szembesültem. Az állásom a Vaszeda Egyetemen a karrierem csúcsa volt, de nemet kellett mondanom. Három és fél évvel korábban rosszindulatú daganatot fedeztek fel nálam, Japánban két hónapot adtak, de hazatérve, az Onkológiai Intézetben meggyógyultam. Az atomerőmű felrobbanásakor még nem telt el az ötéves tünetmentesség, nem voltam teljesen gyógyult. Az orvosom hívása mindent megváltoztatott. A férjemmel, két bőrönddel és ötven könyvvel Berlinben ragadtunk, és el kellett döntenünk, hogyan tovább. Maradtunk. Négy éven át minden reggel azon töprengtem, jól döntöttem-e. A hazaköltözés is szóba került, de a férjem, aki 79 évesen először került emigrációba, határozottan ellenezte. Három év alatt cuccoltunk át Japánból Berlinbe, még Geiger–Müller-számlálót is vettünk, hogy ellenőrizzük a konténerek sugárzását. A döntéseim egymást követték, mint a dominók. Berlinben a nyelvismeretet és a kapcsolatokat nélkülözve, mínuszról kellett kezdenem, ráadásul önként lemondtam a tudományos munkáról. Csalódtam a kollégákban, akik Fukusima után érzéketlenek voltak – mindenki hallgatott, mintha semmi sem történt volna. Japánban az öncenzúra erős, az akadémiai világ féltette a jövőbeni lehetőségeit. Be kellett látnom, hogy sohasem szerettem tudóskodni. Nem nekem való, hogy levéltárban üljek, és ne osszam meg, amit tudok. Mindig a tanításban voltam a legjobb, az az igazi hivatásom.
Katalin azóta felhagyott a tudományos munkásságával, pedagógusi karrierjével, de számos könyvet és essszét írt, amelyek Önök számára is elérhetők. Azt hiszem, Ferber Katalin története tanulságos, beszámolói egyben drámaiak és humorosak. Bevallom Önöknek, úgy telt el a másfél órás beszélgetés vele, mintha egy régi barátommal beszélgetnék. Nyitottsága és életfelfogása mindannyiunk számára tanulságos és példaértékű lehet.
