A természet kalendáriuma (CCCXC.)

Karácsony böjtje Ádám és Éva napja, a karácsonyi misztériumjáték egyik forrása. Egyúttal a halott természet életre igézésére, az új esztendőre való előkészület, vigília.

A Biblia nem árulja el, hogy a jó és rossz tudásának fája milyen gyümölcsöt termett. A köztudatban úgy él, hogy annak a fának a gyümölcse csakis alma lehetett. Hellenisztikus hatás ez, az alma a Biblia földjén nem őshonos növény. Id. Plinius, a legnagyobb ókori természettudós a birsalmát nevezi aranyalmának.

Nincsen földi édenkertünk, Éva nem kiálthat: „élni, élni: mily édes, mi szép!” – mert az élet kemény. Úgy tetszik, túl vagyunk a falanszteren, s mintha csúsznánk a londoni színbe vissza. Pedig most Madách megíratlan jelene várakozik előttünk: nem a Földtől való felelőtlen elszakadás meddő kalandja, s reméljük, nem a Naptól elhagyott embervilág bamba halála, hanem valami más. Nem vissza a vásáros, talmi, pusztán üzleti létbe, hanem az út előbbre visz: előbbre kéne hogy vigyen. Oda, ahová a sorsából kiszakadni vágyó Ádám visszapottyan: az eszkimó rémlátomást megelőző, tizenharmadik szín megíratlan végére. A szörnyű tanulságok utáni újrakezdés lehetőségéhez. Ebben van a kor felelőssége: ez az a fehér folt, amit még a madáchi lángelme is üresen hagyott: mi legyen a csalódott, hitében mégis makacs Ádámmal és az ő téveteg „Évájával”, mi legyen a nyugati közömbösségből és a keleti erőszakosságból egyaránt kiábrándult emberiséggel?

Jókai Anna Madách szavával üzen e megtébolyult világnak, ahol ökológiai katasztrófát vizionál egy iskolakerülő svéd tinilány. Akit 2019-ben Nobel-békedíjra jelöltek. Aki arra buzdított minden iskolást, hogy csatlakozzon a kezdeményezéshez, amely a Skolstrejk för Klimatet (Iskolai sztrájk az éghajlatért) nevet kapta. A 16 éves, Asperger-szindrómás lány klímavédelmi aktivistaként járta a világot. Egyik rokona az a Svante Arrhenius, akit munkásságáért 1903-ban kémiai Nobel-díjjal tüntettek ki. De nem ám azért, mert az elsők között vizsgálta a szén-dioxid légkörbeli koncentrációjának hatását az éghajlatra, hanem mert kidolgozta az elektrolitikus disszociáció elméletét. (Volt neki is melléfogása bőven. Azt állította, hogy a világűrbe kikerülő spórák a fénynyomás miatt nagy sebességgel utazhatnak, így az élet elterjedhet az egész világegyetemben – ez az ő badar pánspermia- elmélete.) Hát Greta Thunberg nem kapott Nobel-díjat. Sebaj, ha nem a valódit, megkapta az alternatív Nobel-díjat…

Emlékezem egy éppen 30 évvel ezelőtt kezdődött iskolai sztrájkra: a Bolyai magyar diákjai minden csütörtököt a város valamely templomában töltöttek... Annak a mozgalomnak volt értelme, s késő gyümölcse is érőfélben van.

Hogyan csináljunk szükségszerű, átgondolt földi programot – térek vissza Jókai Anna soraihoz – e sokat szenvedett országnak úgy, hogy ez a program a szellem szférájában is igaz, érvényes legyen? Ez a huszonegyedik század feladata: az isteni lecke, amire Madáchnak sem volt receptje.

Csörög a fagyos föld, hideg van, 

hópihe fészkel a hajadban, 

gyűlnek a varjak az egekben, 

gyűlnek a gondok a szívedben. 

Hópihe fészkel a hajadban, 

járod a világot magadban, 

ó, mitől annyira remegtél, 

itt a csirátalan, örök tél. 

Járod a világot magadban, 

melegednél régi zugokban, 

angyalokat várnál, karácsonyt, 

karácsonyi Jézuska-jászolt (…) 

Csorba Győző Csörög a fagyos föld versével lépjünk vissza évszázadnyit az időben, ahogy azt Sütő András idézi meg:

Karácsony szentestjén, boldog játék és aggodalmas élet havas színterein, csillagok alatt és kalácsillatú mezőségi otthonokban réges-régi ünnepek emlékei is megszólaltak. Apám, a vaskemence mellett ülve, ősz fejét kissé előreejtve, jobbágykék szemével föl-fölnézve reánk szinte minden évben elmondta, hogyan is volt az, mikor 1917 karácsonyán, valahol az orosz fronton – Galíciában? – szentestét ünnepeltek a lövészárkokban.

– Csend volt, hallgattak az ágyúk, a puskák, a gépfegyverek. Az oroszok is a dekungban kántálgattak, mi a magunkét fújtuk: csendes éj, szentséges éj, meg hogy imittazüdvünkreszületett gyermek, ó, jöjjetekimádjuk királyunkat! Egyikünk kántált, másikunk sírt, a harmadik csak jajgatott sebesülten, a közeli oroszok miatt nem merték hátravinni, hogy megorvosolják. Hát egyszer úgy éjfél előtt mit hallok, hallunk, uramisten! Jönnek felénk az oroszok, de nem roham volt az, nem lövöldöztek, hanem énekeltek, kántáltak, ők is hírelték a maguk nyelvén, hogy megszületett Jézus, jászolban fekszik, barmok közt nyugszik, és valamelyikük magyarul kiabálta: ne lőj, ne lőj, magyarok! Dekungból mászni ki, megszületett Jézus, hozni nektek kalácsot, hozni nektek vodkát! Tizennyolc éves voltam, hogyne hittem volna nekik, az öreg bakák némelyike pedig azt mondta: ünnepi csalás, ámítás, le fognak gépfegyverezni minket. Mégis kimásztunk néhányan a lövészárokból, aztán megbátorodtak még sokan, és karácsony csodát mívelt akkor: elvegyültünk egy darabig az oroszokkal, rumot itattunk velük, ők vodkával kínáltak, összeölelkeztünk, sírtunk, kántáltunk, mintha béke lett volna. Soha nem felejtem el azt a karácsonyt.

Én sem felejtem, aki annyiszor hallottam ezt apámtól szentestén, mikor mindenek nyugta mély. S valahányszor eszembe jut, elgondolom. Lövészárkokból jobbról is, balról is magyarok futnak egymás felé, kezükben kalács, szívükben a betlehemi Gyermek szeretete: ne lőj, magyar! Én is magyar, te is magyar! Kifelé a dekungokból! Megszületett Jézus! – fejezi be 1997-ben Szenteste a lövészárokban esszéjét a szerző.

Jézus születésének napjától sorszámozzuk mi, keresztények az éveket.

Paradicsom közepibe

aranyszőnyeg leterítve

Rengő bölcső reá téve,

benne fekszik az Úr Jézus.

Jobb kezében aranyalma,

bal kezében aranyvessző.

Fel-felhaltja, megzúdítja,

zúg az erdő, cseng a mező.

Lajtha László zeneszerző, népzenekutató gyűjtötte volt 1941-ben dallamát is, szövegét is Szépkenyerűszentmártonban.

A karácsony liturgiája (…) szublimálja a téli napfordulat szakrális pogány hagyományait is – írja Bálint Sándor A karácsonyi ünnepkörről.

A fenyő viszont nem is olyan régen adódott hozzá karácsonyfaként Jézus születésének profanizálódott ünnepéhez.

fiatalon karácsonyfásan 

állt a csillagok s önnön 

illatának áhítatában (…)

Kányádi Sándor Egy fenyőfára, annak emléktestére rótta e sorokat 1991-ben.

Akiknek egykor hárman díszítették,

mi, gyermekek, díszítjük már a fát:

cukrot kötöz s dúdol anyánk,

miközben látogatják régi esték.

Mintha pengne, remeg a tüskeág,

mikor egy cukrot felakasztunk;

azt hiheti, hogy rá madárka szállt,

a macskánk, ki mind itt lebzsel alattunk.

Aki vigyázta gyermekálmaid,

az okos angyalkát a csúcsra tedd.

Emlékszel, egy éjjel hogy nevetett,

s nyakad köré kulcsolta karjait (…)

A nagy üveggömböt illeszd középre,

ez volt mindig karácsonyfánk szíve;

vörös-arany mélységibe nézz be:

tán gyermekkorod költözött ide.

S a többi cifraságot sorra mind,

a kéményseprőt s az aranydiókat,

rakosgasd fel régi törvény szerint,

melynek betűit a véredbe róttad (…)

Jékely Zoltán Karácsonyfa-díszítésével kívánva áldott karácsonyt, maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2019-ben, karácsony böjtjében