A természet kalendáriuma (CCCXXXIV.)

November utolsó hete. Már a Nyilasé.

A névadó állatövi csillagkép nyilazó kentaur volt már Mezopotámiában és Egyiptomban is. Tőlük vette át az ógörög – és a hellénektől az arab és a hindu – csillagtérképészet is. A görög mitológia kentaurjai Héliosz fia Kentaurosz félistennek és  thesszáliai kancáknak az ivadékai. Alsótestük ló, felsőtestük ember. Részeges, kéjsóvár… bölcsek, Dionüszosz eksztázisban lóvá változó kísérői. Egyesek a vad thesszáliai lovas pásztorokban keresik előképüket. Thesszália híres volt lótenyésztéséről az ókorban. A kentaurosz csikóst jelent, a kentaó annyi tesz, hogy hajtok, ösztökélek, sarkallok. Mások a lókultusz sámánpapjait látják bennük. A két legnevezetesebb kentaur Nesszosz és Kheirón volt. Az előbbi okozta Héraklész halálát azzal, hogy amikor a hős nyilától eltalálva haldokolt – Héraklész azért nyilazta le a kentaurt, mert az megszöktette a feleségét –, rábeszélte az asszonyt, hogy mártsa férje ingét az ő vérébe, így az, ha magára ölti, sebezhetetlen lesz. Amikor aztán Héraklész belebújt a „Nesszosz-ingbe”, az tüzes méregként égett a testébe. Kheirón viszont – az ő halálát, bár véletlenül, éppen Héraklész nyila okozta – nemes és bölcs kentaur volt, számos istenfi és hős – többek közt Aszklépiosz és Akhilleusz – nevelője. Kheirónt a monda szerint Zeusz az égre emelte halála után, ma is ott vitézkedik az állatövben, a Nyilas csillagkép alakjában.

November 24. – a huszonnégy vén napja – már az év végét vetíti előre.

Hála és remény, számadás és tervezgetés, mulatság és komolyság, bánat és öröm találkozója a szilveszteri „tizenkettő”. Az egyetlen ünnepünk, mely túlmutatva önmagán, az egész esztendőt felidézi bennünk – írja Pilinszky János.

A katolikus Írás-magyarázat Izrael tizenkét törzsének tizenkét képviselőjéből és a tizenkét apostolból gyúrta össze a huszonnégy bölcs napját.

A huszonnégy vén az Ó- és Újszövetséget jelképezi. Dante Máriát magasztalva idézi meg őket:

Ilyen ég alatt, ilyen fénypalásttal

huszonnégy vén jött, mint olvasva

    látám

párokba mind, liliomkoronástól.

Mind énekeltek: Áldott vagy te Ádám

leányi közt és áldott örökössen

aki betellhet szépségednek láttán…

A huszonnégy vén kultusza a bizánci egyházban keletkezett. Nyugaton a XII. században, a keresztes háborúk idején tűnik föl. A középkori néphit valóságos személyként képzelte el őket. Úgy vélték, hogy az Úr a huszonnégy vénnel a kántorböjtök csütörtökjein szokott tanácskozni. Ekkor határozták el, hogy a következő negyedévben mi történjék Ádám ivadékaival a földön. Ebből a hiedelemből következett, hogy a tiszteletükre szerkesztett misével (Missa de XXIV. senioribus) akarták e tisztes aggastyánokat szándékaiknak megnyerni. Más vakbuzgó nézet szerint, ha az ember egymás után huszonnégy vasárnap misét végeztet az ő tiszteletükre, akkor megszabadítják bűneinek büntetésétől. E miseszöveget, bár a papság körében is sokan ellenezték, csak a tridenti zsinat hagyta ki 1545-ben a misekönyvből.

De térjünk vissza egy gondolatsor erejéig egy hazánkfia bölcsünkhöz, kiről hete írtam.

Új és hazánkban született eredményekkel ajándékozzuk meg a tudomány birodalmát: ez itt a munka, ez a feladat! – Hatvani István Bevezetés a szilárdabb filozófia alapelveibe (Introductio ad principia philosophiae…) című művében írta le e sorokat, 1757-ben. Első magyar fordítása – Tóth Péter tollából – 1990-ben jelent meg Budapesten.

Jókainak olvasnia kellett Hatvani eme latin nyelven írt művét, amikor ezeket írta 1896-ban A magyar Faust című elbeszélésében:

Ne csak a németek dicsekedjenek vele, hogy volt nekik olyan hatalmas emberük, mint dr. Faust, akit életében tenyerén hordozott, halála után pedig pokolra vitt az ördög, ami elég szép kitüntetés: más szegény ember a maga lábán jár oda. Nekünk is volt ilyen kitűnő emberünk, akinek hírét ma is emlegeti minden ember Debrecenben: doktor Hatvani István – majd így folytatja – (…) előttünk fekszik nagytiszteletű Naszályi János uramnak, a debreceni kollégiumban tanuló poéták publikus praeceptorának azon remek búcsúztatója, melyben Hatvani István professor hűlt porait 1786-ban gyönyörű alexandrinus versekben (…) elbúcsúztatja –  s alább:

Bizonyára Hatvani István úgy halt meg, mint a tudománynak és a tiszta hitnek buzgó harcosa, és sem azok állítása, kik őt ördöngösséggel vádolták, sem azoké, kik őt convertitának (hitet változtató személynek) magasztalták, semmi alappal nem bír.

Tudós volt, sokat foglalkozott a természettudományokkal, gyakorló orvos is volt, mint csillagász bolygókat és üstökösöket fedezett fel, mit emlékirata ekként örökít:

Volt a physicában Kepler, Leibnitz, Newton,

Kikkel az egeken járt csaknem egy uton.

(…) Széles Európa csodálta munkáját,

Szedte is sok izben dicséret pálmáját.

Orvosi kezéről sok beteg szólhatna,

S gyógyulása felől tudományt adhatna.

Szólhatna sok szegény, nemes, gróf és báró,

Ki már a halálnak völgyében volt járó,

S kiket mintegy ujra a világra hozott

S nekik megujulást s életet okozott.

(…) Íme a bűvész és ördöngös helyén egy bölcs és hazai tudós áll előttünk, akit nyereségnek tartunk az elveszett rejtelmes alakért.

Az egész Hatvani-mondakör, véleményem szerint, nem egyéb, mint paródiája a német Faustnak, mellyel a magyar reformáció a vakhitű babonának megtorlást akart adni. Azért nagyon kérjük a tisztelt olvasókat, hogy ennek az egész mendemondának semmi legkisebb hitelt se adjanak.

Hosszan idéztem Jókait, nemcsak Hatvani nagyságának, hanem Jókai természettudományos tisztességességének megcsillantása végett is. A magyar irodalom legnagyobb mesélője, bár máshol sokadszorra megkísérti s elkapja a mesélőkedv gépszíja, itt a színtiszta igazságot írja.

Több mint száz évvel később, 2004-ben, Orbán János Dénes Magyar Faust címmel vetette papírra drámai költeményét, amely akár Goethe, akár Madách remekének szabad folytatásaként is értelmezhető. Itt Hatvani professzor megköti ugyan az alkut Mefisztóval, de a lelkét nem adja el. „Belévesztünk az emberi tudatba” – mondja Lucifer a darab végén. Ősbemutatója három éve, 2015. október 2-án volt a Csokonai Nemzeti Színházban, Debrecenben.

Most? November végén járunk, akár Innokentyij Annyenszkij Baka István fordította versében:

A bíbor tűz mily gyönge, bágyadt,

A sárga reggel mily halott!

Tegnapról mára már az ágak

Hálózata sem változott...

Egy vigaszom maradt: a képen

Fehér s ezüst vonásokat

Láthatok ott is, hol setéten

A tusba mártott toll szaladt...

Köd foglya lett a nap korongja...

Ó, bár a tájon szán suhanna,

Gomolygó hófelhők alatt! –

Rézfüttyű széltől részegülve,

Szelnénk a parttalan havat,

Megdermedt habjain repülve...

Már hull a hó a Kárpát-medencében, s halálra csípi a tegnap még élénk színben pompázó avart is. Minap, az erdőt járva a gyűrűs tuskógomba kínálta bőséges termését luciferi ravaszsággal. Az ősszel termő, csoportos növekedésű, csak lombos fák anyagán élő faj nem ajánlatos kezdő gombászoknak. Ehető gomba, de nyersen mérgező. Hőre lebomló, gyomor- és bélpanaszokat okozó méreganyagot tartalmaz. Csak alapos – legalább 20 perces – sütés-főzés után fogyasztható. Fekete színű gyökérszerű képleteket, rizomorfákat fejleszt, amelyek segítségével jókora távolságokra tud továbbnőni a talajba. Ezáltal újabb faanyagot fertőzhet meg. Látványra csábítóan szép: az őszi lombtalan erdő dísze.

Kisunokám szarvasbogártetemre bukkant e gombaerdő tövében. – Miért nem mozdul? – kérdezte. Gárdonyi Géza Novemberének néhány sorával válaszolok:

(…) Hol vannak? Meghaltak. Elvesztek szegények.

Megölték az egész bogárnemzetséget.

Itt-ott, hogy az ember az avarban járdal,

látni őket fekve, széjjelesett szárnnyal.

Aztán belegondolom magam is a Gárdonyi felvázolta képbe:

(…) Még legkedvesebb tán az a csöndes óra,

mikor a nap korán elszáll nyugovóra,

s aláereszkedik fátyola az éjnek,

s elhalkul az élet.

Ilyenkor magam is kályhám mellé ülök,

és gondolattalan gondokba merülök:

egybeolvadok az árnyékkal, meleggel,

a kályhámból ömlő langyos lehelettel,

s úgy érzem, más élő nincs is a szobában,

csak ez a sarokba guggoló vaskályha,

meg az égő lámpa…

Hasonló elcsöndesedéseket kívánva, maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2018. novemberének 23. napján, mikor a Skorpióból a Nyilas havába léptünk.