A természet kalendáriuma (CDIV.)

Április. Első napja a téli napfordulótól számított századik nap, régente csak száznapnak nevezték. Április 1-je az indás növények vetőnapja volt, minden más munka végzésére szerencsétlennek tartották, mert azt hitték, Júdás ezen a napon akasztotta fel magát.

A hagyomány szerint e hónapnak is Romulus adott nevet, isteni anyja, Venus etruszk neve után (Apru, azaz Aphrodité). A naptárt reformáló Julius Caesar a maga családjának ősanyját tisztelte ebben az istenasszonyban. Venus mellék-neve aprilis volt. Ez a szó, Terentius Varro szerint, az aperire = kinyílni, feltörni, megszülni igéből ered. Nyiladozik a természet, most töri fel az eke a talajt, s megszületik a tavasz.

Ha eddig nem volt eléggé… változékony az idő járása, milyen lesz a bolondok hónapjában? Rekkenő meleg és fagyos szelek, szikkasztó szárazság és zivatarok hónapja.

Tavaszi felhők közt hirtelenül

Megvillant valami – cikázó harangnyelv

S a fekete ég vészharangja megkondult félperccel utána.

Egyet ütött csak

És egyet dobbant rá válaszul lélekharangom:

Vészharang, köszönöm, hogy észrevettél!

Égi szikratávíró, köszönöm, hogy szerte küldted süllyedő hajómról a S.O.S.-t!

Dörgő menny, köszönöm, hogy elordítottad magad helyettem,

Talán meghallja mégis az Isten vagy más valaki:

Én csak ember vagyok, én hiába ordítanék.

Zivatar 1927. április 2. délután – különös címe van ennek a Karinthy Frigyes-versnek. Őt hívom ma segítségül, hogy meginduljak e vésszel terhes időben az élő Természet kegyeit keresve.

Mert bizony ebben az időbe úgy kéne helyrebillenteni a világot, mint Bertók László Áprilisi fája:

Befelé, mindig befelé, 

a szem, mint bogár csápja, 

mint ultrahang, gépiesen 

jelez falat, fát, embert, 

a fül, a szervek ághegye 

vattába fúr, végérvényes 

arcot vesz föl a város… 

Befelé, mindig befelé, 

hasadt sziklákra, kövületekre, 

mammutnyomba lépő mammutra, 

emberi hangú növényekre, 

a fára, a falra, az arcra, 

befelé, be a múzeumra… 

És ez az áprilisi fa, 

az egyszeri, a sose látott, 

zöld ujjhegyeivel fölborítja, 

helyrebillenti a világot. 

A füttyös április járt lelkem kertjében, félrecsapott kalapban. Hamar jön, gyorsan távozik: hajtják a szelek, a böjti szelek. S amerre néz, virágbimbó bomlik, s menten bogárhad lepi el a virághabos ágakat. A Németkalap alatt zöld áhítatba öltöznek a fák, bokrok s füvek. Ennyi árnyalata a zöldnek sehol máshol nem tobzódik, mint itt: smaragd, türkiz, sárgás, ibolyás, lenge, ledér, komoly.

Égetik a kertekben, temetőkben a tavalyi gazt, 

a tavalyi lombot, a krumpliszárat. 

Asszonyok, sírásók gereblyézik a sírokat, ágyasokat, 

fekete rudakban nyúlik a füst, akár a bánat; 

a fekete rudakat szétzilálja az alkonyi szél, 

a gyors eső előtt a földre csapódnak verdesve, leomolva, 

fekete madarak szárnyaként a kertekben, temetőkben, 

a ropogó máglyák lombjai, a madarak tolla; 

nehezen tavaszodik, de ezen a tavaszon már 

a szó is nehezebb, mint a só, kristályokban 

a szívre rakódik az elhallgatott, a kimondhatatlan, 

(…) új rügyek ülnek a fákra, az új homlokokra, 

rózsaszín-lilás gyűrűivel tekereg az úton a giliszta, 

madarak bandája zeng már a hajnali kertben, 

s virágban a barackfák, a kert a tavaszi harmatot issza; 

s halnak az öregek, a tegnapi délceg férfiak sorra

Áprilisi elégia. Juhász Ferenctől veszem kölcsönbe a szavakat:

(…) Ó, hova lettek a tegnapi álmok, a gyönyörök, 

hova vitték a gyerekkori drága nyugalmat? 

Hamu-vázként leromlottak a húsz évig épített 

mese-várak, rothadnak a tündérek, a tegnapi fogalmak. 

Nehezen tavaszodik, de már a barackfa kivirágzott, 

nagy máglyafüstök feketednek, szállnak az égig, 

a keserű füstben már a barackfa illata érzik...

A hónap ókori ünnepei a növényzet sarjadzását, az állatok szaporodását, általában a termékenységet voltak hivatottak elősegíteni. Április 5. idén virágvasárnap.

Valahol most egy tulipán-szájú 

kicsi szamárka ordibál, 

hátára odaképzelem magam 

s vagyok Jézus király. 

Förgeteg-fehér szilvafák közt 

máris a borhegyre megyünk, 

hozsannázó bokrok fölött 

apostol-felhő jön velünk…

– Csoóri Sándor Virágvasárnapjával biztatom magamat is –

Szent István, térdepelj közénk, 

magyarok térítő királya, 

nagyobb király térített minket, 

idők vasából koronája. 

De itt vagyunk, de megvagyunk, 

nézzük, hogy nő a völgyi búza, 

s a szőlővirág hogy kígyózik

fölrepedt, égő homlokunkra. 

Így éneklünk, s az ördöglábú 

asztal lesz majd a nagydobunk – 

parasztok és Jézus király, 

így mulatjuk majd ki magunk. 

A diadalmas jeruzsálemi bevonulás. Körmenet pálmaággal, s hol az nem volt, barkás ággal. Az idei körmenet csak lélekben teríti virágszőnyegét a képzeletbeli szamár elé. Ma másként ünnepelünk.

(…) A dombraszállt Nap gyújtó fényözönben

fürdette a parányi templomot;

s mint valami monumentális röntgen,

karcsú hajóján átvilágított.

Két kakukk szólt a zsendülő berekben,

egymástól kérdezgette: meddig él,

az esztendőket osztogatta bőven

s nem egy okos tapasztalást cserélt.

– Ilyennek írta le 1943 Virágvasárnapját Jékely Zoltán –

Aztán nekem is eszembe jutottak

a véghetetlen téli harcterek,

ahol most szintén jóskedvű kakukkhang

kong emberi maradványok felett (…)

S gondolok az orvosokra, akik most állnak a vártán, az első vonalban. S mentenek emberi életeket.

Április 7. egészségügyi világnap. 1948-ban e napon kezdte meg működését az ENSZ szakosított intézményeként az Egészségügyi Világszervezet (WHO), melynek elsődleges célja ma is a nemzetközi egészségügyi munka irányítása és összehangolása.

Amitől tartottunk, abban már benne vagyunk. Az Isten árvaságra téve bennünket, és kivévé ma közüllünk a mi édes urunkot és atyánkot, három óra után reggel. Ma nagypéntek lévén, mind a mennyei, mind a földi atyáinknak halálokot kell siratni (…) 

 Április 8-án, 1735-ben kelt e levél Rodostóban. Mikes Kelemen Törökországi levelekjei közül a 112. 285 évvel ezelőtt halt meg II. Rákóczi Ferenc. – Virágvasárnap a gyengeség miatt nem mehetett a templomban, hanem a közel való házból hallgatta a misét. A mise után amely pap odavitte neki a szentelt ágat, térden állva vette el kezéből, mondván, hogy talán több ágat nem fog venni…

Mi magunk? Térjünk vissza a mi tavaszunkba Babits 

Mihály Dal, prózában-jával:

A vad tavasz zuhanyát érzed-e, érzed-e zúdulni, kedves?

Gyere ki a szőllőbe – virágos fákkal habzik a hegy,

Gyík surran a szurdékban, amerre az ember megy,

A rög szinte él, a nap szinte nedves – 

Most könnyű vagyok, úgy-e könnyű? Lásd, tudom a babonát;

Szentgyörgy előtt piros pillangót fogni jó!

Érzed hogy árad a szél mint egy tavaszi nagy folyó,

Jó, jó, jó, meleg, párnás, sűrű – Gyerünk a napon át! 

Nézd eleven mappa a táj a napba, minden útja tiszta rajz!

Még föl nem vette a nyári zöldet, csiraváró meztelen.

Hallod a zenét a mandolafán, mint kivirágzott hangszeren?

Zsong, zsong, zsong, zsong – mézillat, érzed? pille száll és méhe rajz.

Létrán egy bácsi hernyózza a fát mint naptárakban régi kép

A hónapok előtt, olyan – mellette gyerek és kutya vig.

Karókat a földön suhancok sorban guggolva hegyezik.

Iszalaggal a vincellér kötözi a venyigét – 

Jó, jó, jó így szétnézni szabadon! így ülni a napban a tanya előtt

ahonnan látni a vonatot hogy cammog a róna felett

S a várost, s a széles utcán mászni az apró embereket,

S vidám munka hálójában hegyoldalt és tetőt – 

Ó, borok anyja, drága hegy, mámor anyja, munka!

Zuhanj csak, jövendő szüret tüzeivel nedves

Nap zuhanya, boldog előleg! felejteni, kedves,

E kábulásban, milyen ősz leshet a tavaszunkra!

Tévedés ne essék, ezt a versét még 1918-ban írta. Vajon az Esztergom fölötti Előhegyen álló villájából hogyan látta volna a tájat harminc évvel később?

És mégis. Az életigenlés dala ez. Biztatónak ezt hagyom ma tarsolyodban, kedves Olvasóm.

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2020-ban, április sarkában