A természet kalendáriuma (CDIX.)

A napnyugati égbolton egy hete együtt volt a Hold az Esthajnalcsillaggal, de míg a Vénuszt ma is ott látom napnyugta után az égen, Luna már fél fordulattal odébb van, s ma teleholdként bámul le ránk az ég közepéről. Tavaszi holdtölte. Majd évszázada csodálhatta így Tóth Árpád égi kísérőnket.

Táncolva suhannak a szőke sugárkák,

Hűs hold aranyával elöntve a lég,

Ott kinn, valamint csodaszép, színes árkád,

A méla nagy ablakok ív-sora ég.

Vén függönyömön kipirul a virág-dísz,

Rég elfeledett kezek ósdi műve:

Foszló violák, halovány, puha nárcisz,

Mind, mintha virulna, oly édes, üde...

(…) Eltűnik előlem a mély, komor udvar

És benne a rőtrügyű, bússzavú fák,

Szállok haza, messze, a barna daruval,

(…) Hol hallgat a tölgyes a puszta ölén,

S hol mély remegésű, nagy ifjú szerelmem,

Mint hársszirom illata, szállt le fölém...

Már nyílnak a hársak, s néha bús illatuk ablakomig elér. Orgonák virágzanak. Elvirágoznak lassan az idén anélkül, hogy a karantén kiengedett volna közéjük.

Nem nyírt, buja lombú, öreg liget árnyán,

Hol ring ezer ág a sok orgonafán,

Szép, gyermeki álom igézete vár rám,

Mély, tiszta tekintetű, szőke leány (…)

S megérkeznek az első májusi langyos esők is.

De íme a holdat a köd beborítja,

S álmom zivatar zaja kergeti szét,

Fáradt fejem ablakaimra szorítva

Már érzem a nyirkos üveg hidegét.

S míg éles eső sűrű cseppjei mossák

A fákat, ahol ragyogott a sugár,

Úgy fáj, hogy az illatos, ifjú bohóság

Nem fonja körül szívemet soha már...

Az öreg eperfa is elszórta apró fürtvirágzatterhét, s valahol a maradék gyapjas nyárfák ontják megint szöszszálon vitorlázó apró magjaikat a Poklos-patak fölött.

Alkonyati homály terjed

A csillagok boltjára,

S pirholagos lánggal gerjed

Az esthajnal sugára.

Szűz Cynthia sárkányait

Fényszekéren vezeti (…)

Lám, a 244 évvel ezelőtt, 1776. május 7-én született Berzsenyi Dániel is a tavaszi éj csillagait dicséri Glyceréhez írt soraival. Tele a vers ógörög mitológiai alakokkal. Cynthia Artemis eposzi jelzője volt – a Cynthus hegyén született. Az ógörög holdistennő Selenét néha Cynthiának hívták.

Örömre int a természet

S éltem tűnő tavasza;

Szerelemre az enyészet

S Philomele panasza:

Az ógörög mitológia Philomeléje nyelvét vesztve nem tudta szavakba énekelni sorsát, s mikor üldözőbe vették, az istenek ficsergő – nem éneklő – fecskévé változtatták.

De én komoly szemet vetek

A hold ezüst képére,

S csak szomorú dalt pengetek

Hesperus intésére.

Hesperus az Esti csillag a korai ógörög mitológiában, testvére Astraios – más néven Phoszfor –, a Reggeli csillag. Az ókori görögök később elfogadták a babilóniai elméletet, miszerint ezek azonosak. Ő lett ezután Aphrodité, a rómaiak Vénusza. S lett a magyarok Esthajnalcsillaga.

(…) veled karöltve

Néztem az est csillagát,

S lelkem, örömmel megtöltve,

Itta Hébe poharát.

Hébe az ifjúság istennője, az ő feladata volt a fiatalságot s örök életet biztosító nektár őrzése s annak felszolgálása az Olümposzon. Ő őrizte az örök fiatalság forrásának titkát s helyét. Gyakran járt az emberek között, s nyilaival elvette az ifjúságot a halandóktól. Hébe nyilai egy idő után mindenkit eltaláltak. Ezek a nyilak ráncokat s néha betegségeket, fájdalmakat hoztak, de bölcsességet s tapasztalatot társítottak amazokhoz.

A Nagyerdőn, a Hideghavas alatt apró tavaszi tócsákká zsugorodott tavacskákban néhány békaporonty tanulja átvészelni az élettérszűkülést, míg néhányuk tüdőre kap. A tócsák szélén itt-ott már elvirágzottak a hagymás fogasírek. Salamonpecsétek nőnek a tisztások, a szellőrózsa virágmezői fölé, és hófehér dalra kelnek a gyöngyvirágok is. Gyöngyvirágot szedtem magam is egykor a Somostetőn, s egy lánynak adtam volna május elején. Ő agárkosbort ígért érte…

(…) A csodaszép május hóban,

Mikor a zöld erdőn járok,

Szemeiddel hát nem onnan

Integetnek gyöngyvirágok?

– hívom segítségül a 193 éve, 1827. május 8-án született Vajda Jánost. Ő Bertának írta volt – 

Csak rád emlékeztet a nap;

És az éjben, a sötétben,

Mikor minden mélyen hallgat (…)

Gondolatom hozzád téved,

Álmodozva karjaidról,

Melyek szintén oly fehérek (…)

A nyári színpad alatt az egykori agyagbányák környékén kivadult almafák s birsek, megirigyelve a vén körtefa virágpompáját, patyolat s haloványrózsaszín dalra fakadnak, ébresztik a lusta vadrózsákat.

Szedjük életünk virágit,

Most, mikor még illatoznak,

S a tavasz vidám szellői

Lengedezve játszadoznak.

Kert az élet: de rózsáit

Óva kell s vigyázva szednünk,

S a tövistől, hogy kezünket

Meg ne szúrja, – őrizkednünk!

Szedjük, óva s őrizkedve,

Szedjük hát, míg illatoznak;

Míg a víg tavasz szellői

Fürteinkben játszadoznak!

A 257 éve, 1763. május 9-én született Batsányi János Serkentő énekével biztatlak én is, kedves Olvasóm. Hiszen lélekben lehet – lehet-e? – fiatalnak maradni.

Így lehet még, szív-epesztő

Bánatinkban csendesednünk,

S balszerencsénk ellenére

Jobb reményre élemednünk.

Így lehet, bajunk felejtve,

Még örömben részesednünk,

S kertünk édes illatjától

Néha szinte részegednünk.

Szedjük életünk virágit,

Szedjük hát, míg illatoznak;

Míg a víg tavasz szellői

Fürteinkben játszadoznak!

S ránk köszönt egy több mint évszázados ünnep is május 10-én. 1906 óta rendelet írta elő Magyarországon, hogy az elemi népiskolákban minden év májusában „természetvédő” s „erkölcsnemesítő” szándékkal kell megtartani a madarak és fák napját. A kezdeti cél? Minden gyermek ültessen egy fát, mely fa „azután magával a gyermekkel növekszik, és így a gyermek lényéhez fűződik”. A második világháború s az államszocializmus évei alatt ha feledésbe nem is merült, de kisebb jelentőséggel bírt ez a jeles nap. Ma újra éledezik.

Eredeti célján túl félszázadnyi időn át itt a Kárpát-medencében más színe is lett ennek az ünnepnek: az együvé tartozásé. Ezzé érlelték azok a falusi kántortanítók 1920 után, akik Erdélyben, a Felvidéken vagy éppen Délvidéken megtartották továbbra is ezt a napot. A négy év alatt újra szabadon meg lehetett ünnepelni ezt a napot is. Az ’50-es években az egykori Református Kollégiumban id. Kiss Zoltán biológiatanár, refis véndiák vezetésével a somostetői napos kirándulásokkal emlékeztek erre a napra. Mi, az idén ötven éve érettségizettek egy csoportja, a ’60-as évek végén élesztgettük ezt az eszményt a gombász Málnássy László és az internátus legendás nevelőtanára, dr. Kiss Géza óvó tekintetének bűvkörében.

Május első dekádja. Az iskolapálya Ebhát felőli kiskertjeiben ellibbentik hófehér ruháikat a vén meggyfák.

(…) Meggyfa: fehér menyasszony,

kivirul minden tavaszon,

nem tudja, miért fakasszon

öntestéből virágokat,

semmiből, magból világokat

s ősszel veszítsen lombokat,

csak növeszti méhnek, égnek,

zümmögve nyarat ígérnek –

súlyos mámornak, holdtöltének;

s még jönnek a fagyosszentek,

fagyot hoznak, rendet tesznek,

fagyos ujjal ölelgetnek.

Csukás István Harangvirág, meggyfa versével érkezünk mai sétánk végállomására: május 12-15. Pongrác, Szervác s Bonifác – a fagyosszentek ideje.

Annak reményével, hogy minket nem fagyos ujjal ölelget majd május 7. után az idő – összegyűlt ama egymillió aláírás –, maradok kiváló tisztelettel. 

Kelt 2020-ban, az autonómia-aláírásgyűjtés utolsó napján