Egy galagonyára írta volt e sorokat Pierre de Ronsard, a Pléiade vezéralakja. A reneszánsz legnagyobb francia költőjének versét Rónai György fordította. Idill a XVI. századból. Amikor még teljességgel mindennapi volt, hogy a vadméhek kaptárt foglalnak egy vén galagonya odvában – ma már gond, hogy egyáltalán lesz-e elég beporzója virágos növényeinknek –, s azon sem ütköztek meg, ha – manapság már eléggé el nem ítélhető tettként – még a költő is fészket rabolna, hogy kalitkából hallgassa tovább a kis csalogányok énekét.
Kedvesével a vidám
csalogány
meglátogat minden évben,
s szerelmesen megbúvik
lombjaid
suttogó zöld sűrűjében.
Ott építi ügyesen
selymesen
bélelt fészkét a hegyedben,
ha kikeltek a szép
kis csibék,
valamennyit rabul ejtem.
Szép fa, véget sose érj,
hosszan élj,
villám beléd sose vágjon,
fejsze, szél se sértsenek
és neked
az idő dühe se ártson!
Április 19-én emlékezzünk meg az idő dühe elseperte emlékű Mentovich Ferencről. 202 évvel ezelőtt, 1819-ben e napon született. Már a ’48-as szabadságharc előtt is írt ismeretterjesztő műveket. A Földgömbünk őskora írása az első erdélyi ismeretterjesztő folyóiratban, a kolozsvári Természetbarátban 1846-ban jelent meg. 1850 után, mikor a nagykőrösi református gimnázium költészettan és irodalom tanszékét átvette tőle Arany János, s ő a természettudományok tanára lett, kezdett újra mélyebben érdeklődni a természettudományok iránt. 1856-ban a marosvásárhelyi református kollégium matematikai tanszékét foglalta el, Bolyai Farkas utódjaként. Legfőbb feladatának ettől kezdve a természettudományi ismeretek terjesztését tekintette. Ő szerkesztette a Marosvásárhelyi Füzetek folyóiratot, majd a Székely Néplapot, végül a Székely Közlönyt. Tudományos fő műve az Új világnézlet, melynek első, 1863-as kiadását a cenzúrahivatal elkobozta, másodjára 1870-ben jelent meg. Ebben és kisebb vitairataiban, naiv mechanikus materialistaként, Charles Darwin tanításai mellett foglalt állást.
20-án emlékezünk Tessedik Sámuelre. Az 1742. április 20-án született evangélikus lelkész a magyar mezőgazdaság első gyakorlati fejlesztője volt.
„Mindaddig, amíg a sok nagyszerű hazai mezőgazdasági termék felhasználatlanul hever, vagy pedig potom áron kerül idegen kézre, s a belőlük gyártott áruk drága pénzen jutnak ismét vissza hozzánk; amíg örömmel utánozzuk a haszontalan külföldi divatot, viszont a közhasznú külföldi ismereteket, tudományokat, intézményeket hűvös közömbösséggel utasítjuk el; amíg még mindig oly sokan ragaszkodnak a régi elavult iskolai rendszerhez; amíg olyan sokáig latolgatják az iskolaügy újjászervezésének szükségességét, mindaddig teljesen lehetetlen, hogy elmaradottságunkat, különösen pedig a falu elmaradottságát tagadjuk. Milyen kár a sok nagyszerű magyar tehetségért!” – az 1800-as évek elején leírt sorok máig érvényesek.
1780-ban parasztifjak képzésére alapított gazdasági „szorgalmatossági” iskolájában gyakorlati munkával kapcsolta össze a belterjes termelési módszerek elsajátítását. Iskolájában könyvtárt, tanműhelyt és tangazdaságot szervezett. De anyagi nehézségek miatt az országos hírűvé vált intézményt 1806-ban végleg be kellett zárnia. A korszerű vetésforgó, a szántóföldi takarmánynövények termesztése, az istállózó állattenyésztés, a lucerna és a selyemhernyó-tenyésztés meghonosítása Magyarországon az ő nevéhez fűződik.
Április harmadik dekádja az ókori Rómában a Palilia ünnepét jelentette, Palesnek, a nyájak istenének neve után. 21-én emlékeztek meg Róma alapításáról. Ennek során a Vesta-szüzek tisztító és termékenyítő máglyatüzeket gyújtottak, melyeken a résztvevők átugráltak és áthajtották rajtuk barmaikat.
S e nap lép a Nap a Bikába. A Bika (Taurus) a zodiákus talán legszebb csillagképe. A Kost követi, és az Ikreket előzi meg az állatövi sorban. A Bika jegy az április 21/22. és május 21. közötti időszak védjegye. Az ókori magas kultúrák felvirágzása kezdetén az évkezdő tavaszpont még a Bikába esett (kb. i.e. 4400–2200 között). Ez az időszak a bikaistenek és tehénistennők tiszteletének virágkora. Amikor a tavaszpont továbbhátrált a Kos csillagképbe, a bikamítoszok értelme is megváltozott. Sok ismert rege a héroszoknak a bikával vívott küzdelméről szól. Ezek egy része a tavaszpont birtoklásáért folyik a régi tulajdonos, a Bika, és az utód, a Kos képviselője között. A Bika a letűnt világ, immár alvilág képviselője. Egyiptomban ez a harc a Szeth bika és Hórusz napisten között folyik. Persze Hórusz győz – a Szeth-kultusz az óbirodalom végén lehanyatlik Egyiptomban –, a napisten megölt ellenfelét földarabolja, combját a Sarkcsillaghoz kötözi. A Marhacomb csillagkép a mi Göncölszekerünk. A krétai Minotaurusz-mítosz egyik lehetséges jelentése szintén ez. Thészeusz, a Kos-naphérosz azért megy le a labirintus alvilágba lecsúszott Minószhoz, hogy tőle a tavaszpontot megszerezze, amelyet a fonálgombolyag jelképez: a fonál a Nap útja, a rajta lévő csomó maga a Nap. A csillagászati korszakváltásra látszik emlékezni a Biblia is: a kosszarvú Mózes, az új törvények hozója, összetöri az aranyborjút, a régi vallás néma bálvánnyá silányult jelképét.
Fehér nárcisz (Narcissus poeticus)
Az ember, mérhetetlen gőgjében és hiúságában, hajlandó elhinni, hogy a világ törvényei ellen is élhet, megmásíthatja azokat és büntetlenül lázadhat ellenök. Mintha a vízcsepp ezt mondaná: „Én más vagyok, mint a tenger.” Vagy a szikra: „Rajtam nem fog a tűz.” De az ember semmi más, mint egyszerű alkatrésze a világnak, éppen olyan romlandó anyag, mint a tej vagy a medve húsa, mint minden, ami egy pillanatra megjelenik a világ nagy piacán, s aztán, a következő pillanatban, a szemét- vagy a pöcegödörbe kerül – írja Márai Sándor Arról, hogy az ember része a világnak. – Az ember, testi mivoltában, nem is magas rangú eleme a világnak; inkább csak szánalmasan pusztulásra ítélt anyagok összessége. A kő, a fém is tovább él, mint az ember.
E gondolat szellemében érkezünk 22-ére, a Föld napjára. Szabó Lőrinc A föld panaszában váteszként jósol:
Bőrömben férgek miriádjai
laknak, mozognak. Ki rakta belém,
ki rakta rám e külön életek
viszkető őrületét? Jaj, miért
dolgozom, mért járom a végtelent,
mért kell gyűrűs évekbe osztanom
a tengerzöld űrt, – ős gleccsereket
tornyozva, steppék síkjait, tömör
társadalmát az ásványoknak, és
ringatnom felhők, hegyipatakok
szüntelen táncát, ha beszennyez a
testem hámjában szörcsögő nyüvek
népe, az ember? Spórák, atomok,
a férgeim! S én, a tenyészet, én,
én, az óriás, nem bírok velük.
Figyelem őket. Éhes tömegük
körülömöl, kimar, telepeket
épít hátamon, pörsenéseket, –
s tehetetlen prédája valami
nagy tévedésnek, nincs erőm, kezem
csillagtestemről lesöpörni az
idegenek szemetét és rühét.
Rühök és nyálkák! Óh, hogy undorít
ami idegen, – s minden idegen,
ami kívül van a bőrömön! és
mennyi van már, és mind hogy nyüzsög és
hogy furkál, fészkelődik, hogy teremt
eget magának, s túlvilágot, és
engem hogy megvet, amíg szipolyoz
a sok vándor kukac, a miriád
faló-ürülő hús-tömlő, amely
szétrág s elemészt, s bennem párzik és
mialatt mocskát rajtam szétkeni,
egy-egy tébolyult és parányi agy
a világ fényének hiszi magát!
Világ fényei? Vaksi termeszek
a szent anyagban: kristályszívemig
lüktet állkapcsuk zaja: sercegés,
moszatolás és szúkopácsolás,
szakadatlanul – A bűneim ők?
Az a bűnöm, hogy türelmes vagyok.
De fellázadok egyszer. Ha halál
a megváltóm, pusztuljak velük. Egy
villámokkal zuhogó éjszakán
villámokkal felelek én is, és
míg égostromló gleccsereimet
fölgyújtva a vak űrbe szétvetem
magamat és minden kínzóimat:
megváltott lelkem a kelő napot
csókolva hunyja álomra szemét
s úgy pihen el a megsemmisülés
játékos és szent sugaraiban.
Hát tegyünk mi magunk, földi férgek azért, hogy ne ez legyen a végünk!
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
