A természet kalendáriuma (CDVII.)

E héten volt a Föld napja, április huszonkettedikén, s mi ismét fogadkoztunk, hogy jók és rendesek leszünk, gondoskodni fogunk róla, hogy még sokáig élhessen. Nem leszünk hálátlanok, hanyagok, felelőtlenek, mondtuk, szeretni fogjuk nemcsak az ünnepén, hanem mindig és szakadatlanul. Ezen a napon reggeltől estig, vagy estétől reggelig, ahogy fordult a bolygónk, szerte a világban szóhoz jutottak a környezetvédők, a tudósok; gyermekkórusok zengték a Föld dicséretét, minden kontinensen megemlékeztek róla gyermekei, az emberek. Figyelmeztették egymást, hogy már számos egyezményt írtak alá nemzetközileg a védelmére, de tenni is kell valamit, nem csak kinyilatkoztatni a jóra való szándékot. Igyekezzenek hát a kormányok, a társadalmi szervezetek és általában az emberek óvni a természetet, mert bajban van a Föld – írta néhány évvel ezelőtt Szakonyi Károly a Földanyánk hátán című esszéjében. – Bajban van, s rajta persze mi magunk is, még ha nem vesszük is komolyan a veszélyt. Vékonyodik az ózonréteg, savas esők marják a növényzetet, pusztulnak az erdők, rozsdásodnak a zöld fenyvesek, új területeket hódít a terméketlen sivatag, ivóvizünk, levegőnk szennyezett, mérgezett a talaj, mérgezettek a tavak, folyók, patakok.

Beteg a Föld, gyógyítani kell. Kórságok gyötrik az emberek kapzsisága, hányavetisége, a háborúkban elszabadított romboló vegyi anyagok, az ipari melléktermékek, a szertelenül használt növényvédő szerek és egyebek miatt.

Néhány évvel ezelőtt senki emberfiának eszébe nem ötlött, hogy éppen egy pandémia fogja meginteni az emberiséget. 

Meg kell tanuljuk újra a természetet. Mert ami körülöttünk van, az nem az. Az egy mesterséges élettér. Aminek mi határoztuk meg ökológiai paramétereit.

De a természet nem így működik. Valójában csak benne és vele együtt van esélyünk megtartani az életet ezen a bolygón. Az ember pásztora kell legyen az élőknek.

Tavaszi kép Kányádi Sándor tollából:

Napfénnyel-vegyes, langyos 

földet hantolgat, reszkető 

csemeték tövére, egy gondos 

faültető. 

ő maga öreg fához 

hasonló: csupa dér, 

a két keze, két ráncos 

őszi levél. 

Tavasz van. Április. Utolsó hetébe léptünk.

…nincs oly kemény és irtóztató tél, melynek alkalmatlanságit helyre ne hozná, el nem felejtetné a gyönyörű tavasznak kellemetes vidámsága. Nem látod itt gyászban a magas egeket, sem béfödött orcával; mert eloszolván az ártalmas setét gőz, vidámon, tisztán tűnik szemünkbe azoknak tekintete, és mindenütt tetszeti azoknak vidámságát, világosságát; a szeleknek szertelen dühössége szokott barlangiba szorul, és a könnyen, édesdeden fuvalló szellők kerülnek elöl. Megfutamodván amaz ősz és hóval hintett szakállos, komor hideg, mind a havat, mind a jeget utána folatja, és helyt ád ama gyönyörű ábrázatú ifjúnak, a tavasznak, ki mind az erdőket, mind a kerteket, mind a hegyeket, mind a völgyeket zöldelő füvekkel, kékes hyacinthussal, különb-különbféle tulipányokkal, rózsákkal, liliomokkal ékesíti, vidámítja – írta volt Simon Máté pálos szerzetes valamikor a XIX. század hajnalán a Gyönyörű tavasz prédikációjában – …megszűnvén a szörnyű kínoknak rettenetes tele, a szép örömök gyönyörű tavasza tűnik szemünkbe, …szalad kaszájával a halvány halál, mert …már a dicsősségnek és vidámságnak gyönyörű rózsái, tulipányi mosolognak, a gyönyörűségnek pataki csörgedeznek.

A tavasz mindig megérkezik. Nem az ember miatt, s nem az emberért. Hanem csak abból a természeti törvényből következőleg, hogy a Föld, tengelydőlése okán, északi féltekéjét kínálja egyre jobban a Nap fényének.

Igen, a Nap gyermekei vagyunk – idézem egy gondolat erejéig Kliment Arkagyevics Tyimirjazevet: A növények a Föld és a Nap jegygyűrűje, és valójában szinte minden, amit az ember valaha is energiatermelésre használt, tőlük származik.

Képesnek lenni és előre látni: a csodatevés és jövendölés képessége, erről álmodott bölcsője óta az emberiség, felruházva velük saját mitikus hőseit és szentjeit. – Ezt is az egy évszázaddal ezelőtt meghalt orosz botanikus mondta. – Csak a tudomány tanít meg arra, hogyan tárhatjuk fel az igazságot annak egyetlen kútforrásából, a valóságból.

Tavasz van. Néha szeszélyes, különös.

Az áprilisi délutánon

dalt hallani egyszerre, távol.

Az illatos, japáni égből

hull a napfény és hull a zápor.

Tömjénez a tavasz a légben,

virágos ágon kancsi fény ég.

Kis, ideges lányok kacagnak,

veri az ördög a feleségét.

Szeszélyes, kiszámíthatatlan. Esik, s közben kisüt nap Az áprilisi délutánon, Kosztolányi Dezső versében is.

Nyilt arccal isszuk az esőt fel,

agyunkba rózsaszínű láz kap.

Vékony, ezüst esőfonálon

dévaj angyalkák citeráznak.

Kigyúl a táj. Milyen vihar volt.

Villám se lobbant, ég se dörgött.

De láttuk a két ősi titkot:

itt járt az Angyal és az Ördög.

Ördög és angyal. Pandémia és az erről tudomást sem vevő ember nélküli Természet.

Tavasz van, vagy tavasz se még.

Ez a nap olyan fiatal,

mint kislány arcán a mosoly:

szöveg nélkűli könnyü dal,

mely maga se tudja talán

hogy a témája szerelem,

csak a világba mosolyog

gyanútlan, csalva, szűzien.

Bambulok bele ebbe a Tavaszi szélbe, Babits Mihály versébe:

Ez a friss nap se tudja még

hogy a földben zavart csinál

amely nem lesz se szelídebb,

se tisztább a tavalyinál;

sötét csirák kéjeiről

semmit se sejt; csak mosolyog

s édessen ömlik mint a must

mely bor lesz majd s égetni fog…

Tavasz van. Tavasz közepe. Ahogy a néhai Mátyási József író, költő írta volt A tavasznak mesés leírásában:

Álmomba vendége jött a Természetnek,

Magaviselete mutatta követnek (…)

„Kelj fel, mond a vendég, de hogy nincs ideje,

Hiszen hogy ágyba vagy, majd félesztendeje,

Már megújulhatott vén tested ereje,

Kelj fel, hadd nyíljon ki a munkák műhelye.

Én vagyok a Szent György, a tőled várt követ,

A tavasz címerét nézd bár e zöld övet,

Ilyet már idei zöldségekből szövet,

Melyeken magam is heverésztem jövet.

Jupiter maholnap megdördül egében,

Fiatal tüzekkel villog fellegében,

Új ménköveket rak Vulkán a zsebében,

Mert az avast s rosdást nem fogja kezében.

Junó asszonyához beljebb szövetkezik,

Mert hidegségéből már az is vetkezik,

S majd ha nyájasabban öszveölelkezik,

Kiki tudja onnan ami következik.

Fébus hosszabb útra keneti tengelyét,

A nyári járásra téríti négy pejét,

Úgy intézi nyugvó és felkelőhelyét,

Hogy felettünk járjon, s érezzük erejét…

Versének különös alcíme – melly a’ végin György Napjára köszöntésképpen alkalmaztatik 24. April. 1789 – utal keletkezési idejére: éppen 231 éve. Tele a vers ógörög és római istenekkel. Akárcsak Csokonai Vitéz Mihály Ének a tavaszhoz című verse.

Jer, kies tavasz! bocsássál

Éltető lehelletet,

Hogy kihalt mezőnkbe lássál

Újra vídám életet.

Száz zefir köszönti csókkal

Rózsaszínű lábadat,

A kiomlott nárcisokkal

Bársonyozván útadat.

Száz dryás mond a hegyekbe

Néked áldó éneket,

Hármas ekhó zeng ezekbe

Innepedre verseket.

Nyájasabb etéziákkal

Nyílik a nap reggele,

Tőlti édes balzsamával

Szűz virágidat tele.

Zengedeznek énekelve

Pándion leányai,

Rajta víg örömbe telve

Zúgnak a fák gallyai.

Sok szerelmest kis nyilával

Vérez a Vénus fia:

Érzi ezt hív Dafnisával

A mosolygó Lídia.

Április végén nyílnak a dafniszok – a henye boroszlánok – is a Körösfő feletti Riszeg-tetőn. Békességesen. Ki teheti, járjon csodájára.

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2020-ban, Szent György napján