Szilveszter napján indulok idei utolsó sétámra Weöres Sándor Csízióját mormolva, abból a meggyőződésből bátorodva, hogy ha némely eseményt rosszul jelentem, megtréfál majd a való.
Induljunk el hát ma égi utakon a derült decemberi égen, dacolva a tél hidegével! Nem fogjuk megbánni. A könnyebb eligazodás végett az ókori görögöket hívom ma segítségül.
Ragyogó gyűrűt alkot az égen a hét legfényesebb csillag: a Szekeres Kapellája, a Bika Aldebaranja, az Orión Rigele, a Nagy és Kis Kutya Szíriusza és Proküonja, és az Ikrek: Pollux és Castor. Az állatövi csillagképek közül a Kos, a Bika, az Ikrek és a Rák láthatók.
Északra a Szekeres kaptat a zenit felé. A szekér bakján ül maga Phaéton, Héliosz napisten fia, aki annyit könyörgött apjának, hogy egy napon ő hajthassa a tüzes napszekeret, mígnem apja ráállt. De a lovak megbokrosodtak, s összevissza száguldoztak az égbolton. A földön szörnyűséges tűzvészek keletkeztek, pusztításuk végromlással fenyegette az embereket. Zeusz kénytelen volt villámmal sújtani a vakmerőt. De a napszekér úgy tönkretette addigra az égboltot, hogy a Nap útját is meg kellett változtatni. A nem használt régi napút volna a Tejút. Egyik másik monda szerint a Szekeres Erikhthoniosz király lenne; az első ember, aki képes volt – Héliosz napistenhez hasonlatosan – négyes fogatot hajtani.
A Bika fényes „V”-je szinte magához vonzza a szemlélődő tekintetét. Egyik monda szerint maga Zeusz ő, Europét elrabló bika képében. Egy másik monda szerint Minótaurosz lenne. A krétai király, Minósz zoofil felesége – nincs új a nap alatt –, Pasziphané „beleszeretett” egy bikába ura csordájából, s hogy egyesülhessenek, a híres ezermestert, Daidaloszt hívatta Krétára, s készíttetett vele egy műtehenet, amibe ő maga rejtőzött el. Így fogant meg a rettenetes Minótaurosz, az embertestű, bikafejű szörny, akinek ifjakat és szüzeket kellett áldozni, mígnem Thészeusz Ariadné királylány segítségével le nem győzte. A Bika csillagkép része a Fiastyúk is. Az ógörög monda szerint Atlasz leányai ők. Közülük a leghalványabb Méropé – szégyenében rejtőzködik, mert neki volt egyedül szerelmi kapcsolata földi halandóval. Más mítosz szerint Pléioné gyönyörű leányai ők, akiket, miután Boiótiában találkoztak, kitartóan üldözött a kéjsóvár Órion. Öt éven át menekültek előle, míg végül Zeusz csillagokká változtatta őket, hogy végre nyugtot leljenek.
A Bika és az Ikrek között dél felé haladva találjuk a ragyogó Oriont. Az övét alkotó három, nagyjából egyformán fényes csillag alatt dél felé ugyancsak három, már sokkal halványabb csillag vehető észre tiszta égbolt mellett. Közülük a középső nem is csillag. Távcsővel nézve sok apró csillagra bomlik, melyet – mintha vattába lenne ágyazva – körülölel a Nagy Orion-köd. Az Orion övére merőleges vonalat állítva találjuk meg az Orion vállát, a másik déli oldalon a ragyogó vörös színű Betelgueze és a kékesfehér Rigel csillagokat.
Az Orion övét keletre meghosszabbítva találjuk az égbolt legfényesebb csillagát a Nagy Kutya csillagképben, a Szíriuszt – mindössze 9 fényévnyi távolságra van tőlünk.
A halhatatlan Pollux és a halandó Castor testvérek voltak. Amikor Castor hősi halált halt, Pollux azzal fordult az istenekhez, hogy oszthatná meg a halhatatlanságot testvérével. Azóta fél napot töltenek a föld fölött az istenek társaságában és felet az alvilágban.
Kedei Zoltán: Az idő bölcsője
Mindeme csillagok felett télen magasan ível át az égbolton a Tejút. Az egyik monda szerint Zeusz földi asszonyoktól való gyermekei csak úgy kaphatták meg az isteneknek járó tiszteletet, ha Héra istenasszony megszoptatta őket. Héraklésznek is fontos lett volna az örökbefogadó szertartás, ám Héra őt teljes szívéből gyűlölte, s így csak Hermész fondorlatai segítségével juthatott az áhított tejhez. Héra azonban észrevette, hogy kit táplál, eltaszította magától Héraklészt, de oly hevesen, hogy teje szétömlött az égen.
Ma? A téli éjszaka Tejútja alatt térül az óév az újba.
Új esztendő, vígságszerző most kezd újulni,
|: Újulása víg örömet most kezd hirdetni :|
Hirdeti már a messiást, el fog az jönni,
|: Legyetek a nagy Istennek igaz hívei :|
Új napokkal, bor-búzával látogass minket,
|: Így szentelünk mi is neked víg esztendőket :|
Elmúlt tőlünk az ó idő, melyben bánkódtunk,
|: Bánat miatt siralomra gyakran jutottunk :|
Jutott hozzánk az új idő, melyben vigadjunk,
|: Vigadással úr Jézusnak glóriát mondjunk :|
Így csobbanunk januárba. A naptári év első, a meteorológiai tél második hónapja. Sok évszázadnyi ideje az év leghidegebb időszaka. A fagyos napokon a hőmérő higanyszála nem kúszik nulla fok fölé. A meteorológusok zord napnak azt nevezik, amikor a minimum-hőmérséklet -10 fok alá süllyed. Ezek száma átlagosan a Kárpát-medencében 4-8 között mozog. Januárt a hótakaró kialakulása jellemzi. 120-180 cm hótakaró is kialakul, de ma már nem gyakran, és a csupán 10-20 cm-esnek is örvendünk...
Január elseje a Julius Caesar-féle naptárreform óta – Róma alapítása után 709-ben, Kr. e. 45-ben – lett évkezdő nap. Janus isten tiszteletére tartott nagy ünnepséggel kezdték a rómaiak az évet. Calendae Januariae – január első napjának latin elnevezése. Számos európai nyelvben él e nap emléke – kolindálás, kalendárium –, holott annak eredeti jelentése adósok könyve volt. XIII. Gergely naptárreformja után, 1582-ben került újólag az évkezdet karácsonyról január elsejére. Az évkezdet a XIII. századi oklevelek tanúsága szerint – itáliai szokás alapján – egyben az adományozás napjává vált. A királyi udvarban ki-ki mestersége szerszámait mutatta be, s ezután kapta meg járandóságát. Ennek a szokásnak maradványaként a XX. század elején még egyes erdélyi Teleki-grófi birtokokon újév napján a cselédek úgy mentek köszönteni az uraságot, hogy közben szerszámaikkal munkájukat mímelték. Az ostorcsattogtató, kolompoló béresek zajongása is erre vezethető vissza. Zajkeltésüket addig nem hagyták abba, amíg járandóságukat meg nem kapták. A nagyszalontai tréfás adománykérő mondókát biggyesztem ide kései tanúnak:
Diksi, buksi, garajcár,
bújj ki az asztalfián.
Tyúk ide, búbos,
Kalács ide, fonatos!
Az évszázadok során, a változó évkezdet miatt a téli népszokások az adventi időszak kezdetétől március elejéig húzódtak szét. A szilveszteri zajkeltés – ami a mai petárdapufogtatásba korcsosult – ősidők óta a gonosz, rossz szellemek elhárítását szolgálta.
Természettudomány-történetünk januári első hete is tartogat még olyan évfordulókat, amelyekről A természet kalendáriuma 494 levelében még nem emlékeztünk meg. Íme, egyike ezeknek.
1914. január 5-én született Nagyváradon Straub Ferenc Brúnó biokémikus. Felsőfokú tanulmányait a Kolozsvárról Szegedre menekült Ferenc József Tudományegyetem orvosi karán kezdte, majd a matematika-természettudományi karon folytatta. A szegedi egyetem Orvosi Vegytani Intézetében Szent-Györgyi Albert famulusa volt. Kutatói tevékenysége főleg az enzimek, az izomműködés, a fehérjeszintézis és a sejtlégzés területére koncentrálódott. 1941-ben ő fedezte fel az izom-összehúzódásért felelős két molekula egyikét, az aktint. Főszerkesztője volt az 1975–1978 között megjelent, mai napig alapműnek számító, négykötetes Biológiai lexikonnak. 1973-ban, negyedszázadnyi emigrációban eltöltött év után ő fogadta először a radarcsillagászat megteremtőjét, Bay Zoltánt és volt mentorát, Szent-Györgyi Albertet, aki a MTA Szegedi Biológiai Központ avatására érkezett.
Az új év első hete vízkereszttel zárul, de mielőtt belebotolnánk farsang fejébe, búcsúzom hétnyi időre.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
