Arany János álmodá ezt Télben, 1848. január 21-én, még ama forradalom előtt. A szalontai jegyző akkorra már megírá a Toldi estéjét, sőt a Murány ostromát is. Jó fél évvel azelőtt Petőfi Sándor is tiszteletét tette Szalontán, s ettől kezdve barátságukat rendszeres levelezés pecsételte.
De oly hűs az erdő
És a tiszta égre felhők gyülekeztek:
Hallom a szélzúgást, arcomon is érzem –
Szinte fázni kezdek.
Ah, vagy úgy!... szobámat
Hosszu éj kihűté s nyughelyemen fázom:
Künn vad förgeteg száll, az kotorja szárnyát
Röptiben a házon.
Hold-, vagy hóvilág ez,
Mely a telet éjjel sem hagyja feledni?
Vagy talán a nap jő, unalmas robotját
Így-úgy elkövetni?...
Mintha csak nagy változások előszelét sejdítené.
Kívül a hideg szél
Sűrü apró pelyhet csapdoz ablakomba;
Benn fagyott virágok: a szeszélyes télnek
Dús virágu lombja.
Mily sivár ez a tél!
Vastag hó takar be udvart, házi kertet;
Országuton is csak az jár mostan, akit
Isten átka kerget.
Országut... hol az most
A mezőt borító tenger hólapályon?
Itt-amott ha látszik ut nélkül bolyongni
Egy magános lábnyom.
S három héttel legjobb barátja, az éppen 25. évét elrúgó Petőfi születésnapja után leírja e sort:
Az is elvesz egyszer (…)
E sorozatom beharangozó levelében, csaknem tíz évvel ezelőtt, 2012. május 5-én, Petőfi Kutyakaparójából idéztem – ami éppen a fenti vers kelte előtt egy évvel, 1847 januárjában íródott volt Pesten:
Ablaka csak egy van és annak is
Üveg csak fele,
Fele pedig ókalendárium
Kitépett levele.
„Országuton is csak az jár mostan, akit Isten átka kerget”
E héten régi kalendáriumok világába, s ott is a természetről írtakat vizslatva szándékozom ez évi második sétámra hívogatni téged, kedves olvasóm.
A XV–XVI. század fordulóján, a könyvnyomtatás feltalálásával az olvasni tudó ember számára hozzáférhetővé vált a leírt tudás. Az első magyar kalendáriumok a XVI. század második felében jelentek meg Kolozsváron, Bécsben, Nagyszombaton, Kereszt-úron. Már kezdetben gyakorlati ismeretek, később tájékoztató és szórakoztató olvasmányok is részei lettek a kalendáriumnak. A gyakorlati célú tanácsok jórészt asztrológiai jövendölések voltak. A jóslatok mögött ógörög és reneszánsz gyökerű világkép állt, miszerint a felső világban mozgó, különböző tulajdonságokkal felruházott égitestek kiszámítható járása s egymásra hatása befolyásolja, mi több, meghatározza a földi eseményeket. A XVIII. század elejéig ez a kalendáriumtípus volt uralkodó. Az asztrológiát sokáig az emberek komolyan vették, hittek benne. Az utóbbi két évszázadban aztán a csillagjóslás a népszerű babonaságok szintjére süllyedt. Már nem a csillagászok, hanem az ügyeskedő szélhámosok „szak”-területe lett. Sokan persze ma is hisznek a jóslatokban, hiszen olyan jó lenne, ha „meg volna írva a csillagokban”. A régi asztrológia bekövetkező eseményeket soha nem ígért, inkább lehetőségeket vázolt. Mára újra divat lett a csillagjóslás. Régen? Az ember a történelem előtti időktől fogva meg akarta fejteni a csillagos ég titkait, amit hatalmasnak, mindenhatónak képzelt. Nem is tehetett mást, hiszen az ég mindent körülölelt. Az ember rádöbbent, hogy a nappalok és éjszakák, az évszakok körforgása összefüggésben van a változó éggel. Tapasztalta a rövid és hosszú nappalok mikéntjét. Megjegyezte a nap-éj egyenlőségek idejét. Megállapította a Hold változásait, s ki tudta számítani a megérkező nagy esőzések esedékességét. S mindezekből azt szűrte le – tévesen –, hogy az égi változások előrejelzik a földi változásokat. Az 1730-as évektől kezdve változik a kalendáriumok összetétele. A tudomány eszmevilága kezd begyűrűzni a nyomtatott szövegekbe. Még így is sok idő kellett ahhoz, hogy 1819-ben megjelenjen az első igazán felvilágosult szellemű, a csillagjóslást teljesen elvető Debreczeni Magyar Kalendárium, Fazekas Mihály szerkesztésében.
Benedek Eleket 1902-ben arra kérték, hogy sorolja fel legkedvesebb olvasmányait. Az írni-olvasni tudó székely határőr család 1859-ben született sarja három meghatározó serdülőkori olvasmányát említette. Elsőnek sorolta az 1859-es István bácsi kalendáriumát, amelynek „jóízű, becsületes, tanulságos történeteit” sokszor elolvasta. A nagy világégés után szülőföldjére hazatért író 1920-as önéletrajzában, az Édes anyaföldemben újra idézte mint az egész család kedves, agyonolvasott könyvét. Édesapja különös megbecsülésének jeleként be is köttette. Mayer István, a derék esztergomi kanonok szerkesztette ezeket a kalendáriumokat, amelyek – Elek apó szavával élve – tele voltak a falusi népnek való „Egy ballépés ezer bajt hoz” s efféle hasznos erkölcsös történetekkel. Kioktatott arról, hogyan kell a fagyott embert életre kelteni; szívrehatóan prédikált a pálinkaivás szomorú áldozatairól, s örök időkre emlékezetembe vésődött ez a verse: A pálinka gonosz ital.
Eme kalendáriumok szerzői hittek a leírt gondolat, a nyomtatott betű erejében, ismereteket terjesztő hatalmában, jobbító sugallatában. Ezek a tollforgatók kötelességüknek érezték, hogy minden lehetséges eszközzel szolgálják a nemzet emelkedését, a sokoldalú kiművelését. Erre a célra felettébb alkalmasnak találták a kalendáriumot. Mint azt az utolsó erdélyi polihisztor, Brassai Sámuel írta volt 1854-ben:
A naptárnak összehasonlíthatatlanul nagyobb közönsége lévén, mint bármely más könyvnek, a leghatalmasabb közlekedési eszköznek nézhető, mellyel eszméket terjeszthetni.
Ezért szerkesztett akkoriban kalendáriumot Vahot Imre, Kőváry László, Jókai Mór, s ezért írt a kor tudósai mellett a kalendáriumokba Arany János és Tompa Mihály.
Ahogy Elek apónak, úgy nekem is volt, nem is egy meghatározó olvasmányom, most ide keresztapám, Paál Elek hajdani kovásznai lakóházának padlásán felfedezett Cimborát illesztem. Egy feledhetetlen nyáron át (1960-at írtak) olvastam végig a porosodó lapszámok minden mondatát. S többször is kiemelten az Öcsike „nadselű” gondolatai és csínytevéseit. A nagy mesemondó ezzel vezette fel a kópémeséket:
Mielőtt elmesélném nektek, hogyan porolták ki Öcsikét, bemutatom nektek, mert ezután többször lesz vele találkozásotok a Cimborában. Öcsike Elek nagyapó unokája, mégpedig a tizenegy valóságos unoka közt időrendben a hatodik. Ha jól számolom, most a nyolcadik esztendőt tapossa, de már esztendők óta mulattatja odaát, Magyarországon, az ő pajtásait „nadselü” gondolataival. Ezek a gondolatok igen vidám gondolatok, de rendszerint szomoruan végződnek. Oly szomoruan, hogy Elek nagyapó szive is sajog belé, nem csak az Öcsike – nadrágja. De hát mégis csak megirtam e „nadselü” gondolatokat, egy az, hogy mulassanak valóságos és nem valóságos unokáim, s no meg: okuljanak is azokból. Öcsikének különféle „nadselü” gondolataiból már könyv is jelent meg Pesten, egyszer talán majd ti is fogjátok olvasni, nem csak a magyarországi gyerekek. Egyelőre elégedjetek meg azokkal a „nadselü” gondolatokkal, amik a Cimborában fognak megjelenni… A magyarországi gyerekek éppen eleget nevettek a „nadselü” gondolatokkal járó kiporoláson, hadd nevessenek most az erdélyi gyerekek. Szórul-szóra így mondá Öcsike, én meg erre ráütöm a pecsétet, s megkezdem a vidám-szomoru történetet ezzel.
Öcsike Benedek Elek valódi unokája volt, Benedek Marcell kisfia. Mivel kisebb korában selypített, szinte epikus jelzőként tapadt hozzá a „nadselű” szó, elébb a családi körben, majd a Cimbora és a Jó pajtás olvasói között is elterjedt. Később levélformában maga írta meg kalandjait, amelyeket Benedek így írt alá: „A másolat hiteléül: Elek nagyapó”.
107 évvel ezelőtt, 1915. január 17-én született Öcsike, Benedek István orvos, pszichiáter, író, természetjáró. 1941-től a Szegedről Kolozsvárra visszaköltöző Ferenc József Tudományegyetem tanára, a második világégés után édesapjával együtt 1945–47-ben még Kolozsváron tanított az akkor megalakult Bolyai Tudományegyetemen, 1948-ban tért vissza Budapestre. Orvos- és lélektani szakkönyvei, regényei, irodalom- és művészettörténeti munkái mellett a reáltudományok múltját feltáró A tudás útja című könyve az első, amely egységes képet akar adni a darwinizmus fejlődéséről a Kárpát-medencében. 1958-ban megjelent Csavargás az Alpokban című munkája más oldaláról ismerteti meg szerteágazó tevékenységét. Túrafelszerelését, nagyapja turizmus témájú könyveivel egyetemben, hosszú időn át a dobogókői Eötvös Lóránd Emlékház, a magyar turizmus első múzeuma őrizte. (Sajnos a legutóbbi felújítás után – mondván helyet kell találni Erőss Zsolt emlékezetének –, a Benedek-anyag már nincs kiállítva.) Méltán említi ifj. Xántus János, az 1958-ban első kiadásban megjelent A természet kalendáriuma szerzője, példaképei között.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
