Kányádi Sándor 1974-ben írt Fa című versével indulok ma útra a Kárpát-medence természeti tájain. S lám, máris belebotlok a kételybe: vajon e vers csak a viharba tört, villámcsapás rémét magán viselő magányos fáé-e?
„Az embernek alapvetően joga van a szabadsághoz, egyenlőséghez… – nem, nem a 100 éves diktátum valamely tiltakozó szövegéből vettem ezt az idézetet. Az 1972. június 5-én az ENSZ Stockholmban Ember és bioszféra címmel megnyílt környezetvédelmi világkonferenciájának nyilatkozatából van az idézet. Azóta ez a nap a környezetvédelmi világnap – …és a megfelelő életfeltételekhez olyan minőségű környezetben, amely emberhez méltó és egészséges életre ad lehetőséget” – így fejeződik be a mondat.
Ó, nézd a furcsa, ferde fát,
Mint hajlik a patakon át,
Ó, lehet-e, hogy ne szeresd,
Hogy benne társad ne keresd?
Már ága között az arany napot
Nem tartja, madara elhallgatott,
Virága nincs már, sem gyümölcse,
Ő mégis áll, az alkony bölcse,
Mint a tűnődő, ki ily estelen
A végtelen titkába elmerül,
És testtel is szelíden arra dűl,
Amerre lelke vonja testtelen...
Ez A fa meg Tóth Árpád panasza évszázadnyi idő távolából.
De van mód a fa – s bármilyen faszimbólum – továbbélésére/továbbéltetésére. Egy példa: Egyetemista koromban Herman Ottó Kolozsváron eltöltött kutatóéveinek nyomát alig lehetett fellelni a Mikó-kerti egyetemi campusban. Gondoljuk csak el, sok más kutatási területe mellett az állattan egyik résztudományának, a pókokkal foglalkozó arachnológiának a megteremtője volt. Erről mit sem volt szabad tudni, avagy sejtetni a hetvenes években. Ma már éled nyoma otthon. Jómagam három évvel ezelőtt láttam először az új tudományágat megalapozó gyűjteményét az egyetemi múzeum raktárában. Kedvenc olvasmányom még szinte gyerekkoromban – az első a nagy biológustól – az 1893-ban megjelent Az északi madárhegyek tájáról című könyve volt. Lendl Adolf kíséretével, 132 évvel ezelőtt, 1888. június 5-én indult észak-norvégiai expedíciójára az ott élő vízimadarak, illetve a hazánkban is fészkelő költöző madarak életének és telepeiknek, az úgynevezett madárhegyeknek a tanulmányozására.
Fekete mezőn fehér virágok,
sápadtan, gyéren, szétszórva álltok,
a színetek is olyan idegen!...
Állok köztetek némán, mereven.
Néha egy szikra sötét világban
föllobban a gyászos, nagy némaságban.
Rövid az élte, hazug a fénye.
Fekete mezőn fehér virágok,
élünk szétszórtan, örök sötétben.
Nem, ez sem Trianon. Bár a szétszabdaltatás egyik névvel megnevezhető kárvallottja volt Boncza Berta is. Tizenöt éves korában írta e sorokat Pesten, az Erzsébet Nőiskolában. Az Első versem keltezési dátuma 1909. Ő maga 1894. június 7-én született a kastélyban, Csucsán.
Borzongató, fagyos sorok. Megérzés? Talán.
Június 8. Medárd napja. Az utolsó fagyosszent napjához szerte Európában időjárási regulák fűződnek, amelyek évszázados megfigyeléseken alapulnak. Ha most esik az eső, akkor a következő negyven napon hasonló lesz az időjárás. Megfordítva is: ha nem esik, akkor negyvennapos szárazság következik. A negyven egyébként bibliai szent szám. A magyar nép úgy tartja, hogy ezen a napon kezdődött a bibliai özönvíz.
Utólag költött mondai magyarázat szerint egy pajkos táncoló társaság nem hallgatott a szent püspök (†560) jámbor intelmeire. Ezért Medárd imádságára negyvennapos eső mosta szét őket.
A Medárd azzal véste magát mélyen a mezőgazda hagyományos tudatába, hogy az év e szakában a tartós esőzés a vele járó tetemes hőcsökkenéssel fölötte ártalmas a föld legfontosabb termékének, a gabonának. Ha esik, akkor a szőlő is bőven terem, de a bora gyönge lesz.
Első hazai említését Zalán Menyhért a németújvári ferences kolostor 1462-ből származó, erdélyi eredetű kéziratos breviáriumának naptárából idézi.
„Valamiért ez a sok rózsa úgy összeborzong, megremeg”
Mint egy ország levert forradalom után,
oly csöndes ez a nap.
Vacognak a füvek, s az ágak fenn a fán
gyáván bólintanak,
ha elleng köztük a halk inspektor, a szél...
Az égből is csupán
szűken szűrődik át valami szürke fény
az ónos cenzúrán.
(…) A házeresz csövén
könny ül, s a kerti sok kisírt szemű virág
úgy néz föl a csigás
fűből, mint akiket nem enyhít semmi más,
csupán a zokogás.
Nem, ez sem Trianon. Csupán Babits Mihály Esős nyár című versének részlete.
(…) Most újra megered az eső, kopogó
zajjal, s az ég olyan,
mint a félárbocra eresztett lobogó:
úgy leng, alacsonyan.
A szél meg hangosabb s füvek és fák között
parancsokat kiált.
(…) »Mily parancsuralom, milyen fegyelem ez,
micsoda hadsereg,
amelyet a gonosz hadvezér egyenest
a halálba vezet?«
(…) gyakorlom a halált
veszteg, száműzve, és várva ítéletem,
mint a sztoikusok,
a Császártól, kinek nyarából életem
elejtve kicsúszott.
Vagy talán mégis?
Én ugyan vérem szerint német származású vagyok, de tiltakoznám, ha teljes és tökéletes magyarságomat kétségbe vonná valaki. A Duna is német hegységből ered, de Pozsonytól Orsováig nagy magyar folyam. Én is a magyar földre lefutott hegyi patak vagyok. Azt akarom, hogy mindenki így értse, hogy mi voltam és mi vagyok most. A Magyar Földrajzi Társaság alapítója és első elnöke, az 1820. június 20-án született Hunfalvy János írta e sorokat. A késmárki líceumi tanárt a szabadságharc alatt írott lelkesítő cikkei miatt állásából eltávolították, hat hónap börtönbüntetésre ítélték. Raboskodása alatt kezdte írni első jelentős tudományos munkáját. Tanári állás hiányában nevelősködött és nagyszámú földrajzi ismeretterjesztő cikket írt a Greguss Ágosttal együtt szerkesztett Család könyve című folyóiratba. A Magyar Tudományos Akadémia – melynek 1858-ban levelező, majd 1865-ben rendes tagja lett – bízta meg A magyar birodalom természeti viszonyainak leírása című háromkötetes mű megírásával, amely európai színvonalra emelte a magyar földrajztudományt.
Nincs más vértem, mint akaratom tisztasága, nincs más társam, csak lelkiismeretem, nincs más reményem, mint kötelességem meg-teljesítése – ez a gondolat már nem az övé, hanem Trianon egy másik áldozatáé, a Kolozsváron 1879. június 10-én született Szabó Dezsőé. Budapest ostromakor, 1945 januárjában halt éhhalált. De hadd idézzek tőle még egy megszívlelendőt:
Az élet olyan, mint a föld: gazdagabb egy tavasznál, és nem csak egy aratás szunnyad benne. Ha a felső réteg már kiteremte a maga tavaszát és nyarát: mélyebb talajokra kell ásni…
No, ez a gondolat már Trianon után született.
Kaffka Margit, az 1918-as spanyolnáthajárvány áldozata is június 10-én született, 1880-ban. Kertben című versében ezt írta volt még 1903-ban:
Valamiért ez a sok rózsa
Úgy összeborzong, megremeg.
Könnyelmű, tarka violák is
Egymásnak csendet intenek.
Csitul a szellő, – lábhegyen csak
Kímélve, búsan közeleg, –
A legyintését féltve, óva,
Zajtalanul összefogózva,
Fogják fel néma levelek…
Emlékezve és emlékeztetve, maradok kiváló tisztelettel.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
