A természet kalendáriuma (CDXXXVIII.)

Nyugaton, keleten

vörös az ég alja.

Régtől nem kelepel

kéményen a gólya.

Csóka- s varjúsereg

lepi el a fákat,

véget a szél se vet

a nagy csárogásnak.

Pedig fúj, ahogyan

fújni tud november,

birkózik a csupasz

hegyekkel, vizekkel.

Bömböl a szél, süvölt,

dühében már jajgat:

túlcsárogják dühét

a csókák s a varjak.

Kányádi Sándor Novemberével vágunk neki e hónap utolsó sétájának.

A hőmérő higanyszála már le-lekívánkozik a Celsius-skála 0°-a alá. A csillámlóan derűs ég alatt a Somostetőről, ha elnézünk dél felé, a Csereerdő felett halványan odakelleti magát a látóhatár fölé a hóval borított Fogarasi-havasok. Reccsen a talpam alatt az avar rejtette pocsolya vékony jege, de a sokat próbált túracipőm viasza nem engedi, hogy a köréje felbukó cserzőanyaggal vemhes pocsolyalé barnája túrazoknim fehérjét piszkítsa. Köröttem ősz végi levelek zilált tánca. S a város felett a mezőségi dombok mögé lebukó nap, valahol ott, ahol Bándot sejtem az erdőtaréjos dombháton túl, galambvér rubinját preckeli a hullámokban érkező felhők alá.

Ez pusztulás. Beteg világ.

Beteg világban béna ember. Zilált ligetek zörrenése. Utolsó fény. Sötét november.

Ó jöjj velem, ne hagyj magamra

e rémület vigyorba züllött időszakán! Hallom zörögni a korhadozó, görbe küllőt,

mely a futó föld kerekét

tétován fogta eddig össze s már szétomol, hogy utasát árkok szennyében megfürössze.

A nagybeteg Dsida Jenő Tóparti könyörgése így láttatja velünk az egyre rövidülő nappalok novemberét.

Ez nem negédes jajgatás,

finomkodó poéta-lárma, de fejem fölött penge leng s fejem alatt kigyúlt a párna.

(…)Tört homlokomon távoli

lángok visszfénye váltakozva lobban s kialszik. Irgalomtelt angyalra várok, hátha hozna

valami enyhe-lanyha mérget,

amelytől csapzott-fürtű, csúnya fejem elalvó lassúsággal válladra esne s ott kihunyna.

Vagy - fuss velem, hiszen szeretsz.

Tán gyógyulás ősparkja vár itt: szívedre bízom magamat, légy most okos és tégy akármit.

Nő vagy és voltál kisgyerek

s felsírtál bizonyára éjjel, melletted látva bábudat lyukas, tört porcellán-fejével.

Mit tettél akkor? Ó, ha most

eszedbe jut, próbáld meg újra! Mívelj csodát, tíz gyönge ujjad legyen gyógyító Isten ujja,

végy valahol varázsragasztót,

lássam magamat újra épen, e sok riadt, repedt szilánkot egy darabban és emberképpen! –

Ez itt a park s ez itt a tó.

Már nem sírok és nem menekszem, történjen bármi mindenekkel, fáradt vagyok, a padra fekszem, - 

nézd: a megtestesült betegség,

gigász beteg a törpe padkán; milliárd ember várja benne, hogy könnyes kínja elapad tán.

S te csak magad vagy, édesem.

Van-e szerszámod; mely kivágná e duzzadó daganatot? Tedd a világot orvossággá

és add be az emberfiának! –

meleg felhőkből adj kabátot a széthulló, szegény betegre, ki betegen is csak barátod,

teremts neki tavaszt, ha tudsz,

ezer vigyázó virágméccsel s készíts teát a parki tóból, ha fuldokolva felköhécsel,

bodzateát a parki tóból,

csészéje, kristállyá meredve, maga legyen a tó kerek kavicsos-öblű, tiszta medre,

és facsarj hűs citromlevet,

savanyú fényt a sárga napból, mely óriás csészénk fölött ring-leng és bágyadtan barangol,

s a mesebeli hószín hattyút,

mely most suhogva vízbe ugrott, süllyeszd el benne olvadón, mint fehér, édes kockacukrot...

E pandémiás időkben rólunk is szól, s hozzánk is szól a kolozsvári sétatéri tó legendás hattyúit is megidéző vers.

Az idén november 29-re esik advent első vasárnapja, az egyházi év kezdete. A négy adventi vasárnap elsőjén terítik meg az Úr asztalát. Krisztus jövetelére várunk: a latin advenio jelentése eljövök, megérkezem. Az adventi időszak az előkészület, várakozás, reménykedés ideje. Régebben böjttel is megszentelték. Szerdán és pénteken szigorú böjt volt, szombaton pedig húsételtől való megtartóztatás. A zajos mulatságtól is tartózkodtak, csak a disznótorok családias hangulatában olvadt egy kissé föl ez az áhítat. Régen ádvent kezdetét éjféli harangszóval jelezték. A katolikusoknál az advent igazi szakrális ízét, meghitt hangulatát a mise adja meg, amely még a középkori hazai liturgia maradványa. A hívek a hajnali sötétben várják a megváltó napfényt, s ha éppen havazott, a havat még a templomba menés ideje előtt illő volt elseperni. A gyerekek csak leskelődnek a felnőttek után, mint Szabó T. Anna Leskelődők c.versében:

Langyos ködbe balzsamozva

mint az őszi csillagok

néznek – titkon sejted őket –

gyermekarcú angyalok.

Érthetetlen, hallhatatlan

csöndbe mártott dallamok –

ködbe burkolózva állig

láthatatlan angyalok.

Advent a „nehézkes Mária” időszaka. A liturgia az adventet a hajnalhoz hasonlítja. Miként a hajnali derengés előre jelzi a naptámadatot, a régi magyar mondavilágban a napisten újraszületését, úgy advent a kereszténységben Jézus Krisztus születésére való várakozás, felkészülés jegyében telik. Erre utal, hogy az időszak hagyományos liturgikus színe a lila és a rózsaszín (az utóbbi advent 3. vasárnapján). Mindkettő a hajnalpírt idézi. Nagyböjt színei is a lila meg a rózsaszín (az utóbbi nagyböjt 4. vasárnapján, az ún. rózsavasárnapon). A húsvéti föltámadás is napkelte értelmű.

Ma még csak Babits Mihály Ádventi ködében rostokolunk:

Tél van megint!

Reggel amint

fölébredek,

még betekint

az utcalámpa

sötét szobámba,

mert odakint

köd van megint.

Elbúvik a

nap-paripa

az ég dugottabb

aklaiba,

hova a csillag-

állatok bújnak

nappalira:

Kos, Bak, Bika...

Tán a ravasz

égi lovas

»sötéten tartja«,

míg egy kamasz

s víg turf-inas

a forró pálya

gyepét kitárja:

az új tavasz.

S én mint kinek

nagy versenyek

tétén végső

reménye remeg,

szorongva kérdem,

mit rejtenek

e függönyök

s az istenek?

És lesz-e még

hogy fölfakad

a borulat,

s küld-e a nap

egy sugarat,

mint vért a seb,

vagy megfulladt

a köd alatt?

És lesz-e még

Lángja elég

hevitni, mint

valaha rég

e földi lét

fagyát s az ember

vak életét

valaha még?

(…) Óh könnyű rímek,

friss zengzetek,

csengessetek!

Végem, ha vigaszt

nem lelhetek

tibennetek...

Ezzel a gondolattal érkezünk a latin őskalendárium 10. hónapjának, decembernek a küszöbére.

December elején ne feledkezzünk el városunk dicsőségéről: az első magyar tudós társaság megalapításáról. Tudományszervezési törekvések hazánkban először a XVIII. században jelentkeztek. Bél Mátyás (1718) és Bod Péter (1756)  elgondolásai voltak az első kísérletek, de tartósan működő magyar nyelvű intézmény csak egy született: az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság. Kezdeményezője Aranka György volt, aki 1791-ben adta ki Kolozsvárott Egy Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság felállításáról való Rajzolat című röpiratát. Célja: intézményes keretek között biztosítani az anyanyelv művelését és a nemzeti nyelvű tudomány felvirágoztatását. Az 1791. évi kolozsvári országgyűlés elfogadta a javaslatot, de azt II. Lipót császár nem hagyta jóvá. Végül gróf Bánffy György kormányzó védnöksége alatt alakult meg 1793. december 3-án Marosvásárhelyen, Aranka György Ebhát utcai házában. A társaság tizenhárom esztendős működés után, 1806-ban szűnt meg a Habsburg-hatalom fokozódó elnyomása miatt.

Tél jön, és reméljük, hogy csak az örök körforgás hazájában, a természetben.

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2020-ban, 319 évvel Anders Celsius születése után.