A természet kalendáriuma (D.)

Ötszázadszor hívogatlak hétvégi sétámra, kedves Olvasóm. Közel tíz éve kezdődött közös kalandozásunk a természetben s a természettudományok történetében. Nem idegen tájakra kalauzolgattalak, csak e város, a városunk körül – ahogy mondta volt dédnagybátyám, dr. Kiss Géza, a kollégiumi internátus egykori nevelő tanára: a világ közepe körül. Mert hát nekem is a világ közepe szülővárosunk.

Portalan ösvényeken kalauzoltalak. Belelapoztunk a természet kalendáriumába. Az élő s élettelen természet világát próbáltam kicsinyég jobban megértetni. Alkalmanként egy-egy Maros menti, székelyföldi, erdélyi tájat próbáltam eléd varázsolni.

Akit ébresztett már napkelte a Bolyai-szobor tövében, akinek fájt már a napnyugta a kollégium internátusi ablakából, aki ereszkedett már sílécen le a Hipp-hoppon, aki fellelte az egykori zsidó temető sarkán a Somostető egyetlen szelídgesztenyefáját, aki tudja, hogy a Cementlapok felett a Hétfák hol álltak, aki nézett már le a meggesfalvi téglagyár fölötti agyagbánya meredélyéről, aki szedett már margarétát a Kincses-dombok alatt, somozott a Rókatelep fölötti erdőben; és ismeri a vécsi kastély Helikon-asztalát, látta a bazsarózsákat Mezőzáhon, szagolgatott farkasboroszlánt az Ilva völgyében, vetett pillantást a szovátai Bernády-villára, aki csodálta már a Bekecset a nyárádszentlászlói református templom tornyából, s pihent már az Egyeskő alatti menedékház tisztásán, aki fürkészte már a ködöt a Maros völgyén lefelé az Istenszékéről, amerre sejdül a város – otthon van itt, e rovatban.

Nevét pedig ez az ötszáz folytatást megért rovat dr. Xántus János híres, 1957-ben megjelent könyvétől kölcsönözte, egyszersmind tisztelegve Erdély elmúlt évszázadának legnagyobb tudománynépszerűsítő írója előtt. Az ő útján próbálok járni – merem leírni álszerénység nélkül – már negyvenöt éve.

De éppígy elődömnek tartom Mentovich Ferencet, aki még 1846-ban cikket ír Földgömbünk őskora címmel a földi élet evolúciójáról, 1870-ben pedig megjelentette filozófiai alapművét, az Új világnézetet. (Pellengérre is állította érte kellőképpen az utolsó erdélyi polihisztor, Brassai Sámuel, vitacikkében úgy búcsúzva az evolúció első erdélyi magyar népszerűsítőjétől, hogy „Az Anyag Önnel!”) Bolyai Farkas halála után hívták meg a vásárhelyi kollégium természetrajz-matematika katedrájára. (Hadd emlékezzem meg itt a leghíresebb erdélyi magyar középiskola névadójáról: február 9-én lesz 247 éve, hogy Bólyán megszületett a Tentamen írója, a legnagyobb magyar matematikus édesapja.) Mentovich 1858 májusában indította volt a Marosvásárhelyi Füzetek tudományos és szépirodalmi folyóiratot. Itt jelent meg a Tanulságos levelek Urambátyámhoz című cikksorozata. Két éven keresztül tudománynépszerűsítő párbeszédekben vázolta fel az akkori természettudományos világképet a folyóirat lapjain. Egy klasszikus műveltségű, élete javát megélt, elveihez ragaszkodó Urambátyám szájába adta azokat az előítéleteket, kifogásokat, amelyek a köztudatban éltek az idő tájt a természettudományokkal szemben. S próbálta meggyőzni Urambátyámat a természettudós igazáról. A tudománynépszerűsítés párbeszédes formájának előfutára, Szent-Györgyi Albert elődje ő e téren. Egykor a marosvásárhelyi rádió Mikroenciklopédia műsora is, Gáspár Sándor szerkesztésében, Czégeni József s többek között e sorok írójának részvételével, művelte volt e tudománynépszerűsítési formát.

Czégeni tanár urat is elődömnek tekintem a tudománynépszerűsítés terén. Az egykori Vörös Zászlónak, e lap elődjének legtöbbet közlő tudománynépszerűsítő szakírója volt.

„Világot nem járok, álmodni már nem szokásom idegen földekkel;

a képek, mesék nem elegek higgadó képzeletem csiklandozásához

(szivárvány-hidaláshoz, passzátszél-járáshoz)

mert emléket nem fűzök a bólogó pálmafákhoz;

és hozott anyagból nem csinálok másnak sem monszun-dajkált tájat,

sirokkót nyomorgó, hurrikán-tépett díszletet

 – tapétázni Velencém nem lehet beázással,

harmichat éves Alaszkám langyítom medvelázzal:

porolom grizzlibocs-szőnyegem (a paducot lazaccá keresztelem)

– pingvint pingál minden izzadt cégfestő a jégszekrényre,

ananászt a fázó csemegésnek,

fűszeresnek arról valamit (a májbeteg), ahol a bors terem…”

Így vagyok vele én is. Palocsay Zsigmond Trópusokja 1969 őszén született. Az RKP X. kongresszusa alkalmából „kérték fel” a kor (erdélyi magyar) költőit (is), írnának dicsőítő verseket. Bizony sokan megtették – „egzisztenciális” okokból. Azóta sokan kimosakodtak már ebből a förtelmes koszból (is)… Volt már ilyen felkérés a magyar (irodalom)történetben – Arany János Walesi bárdokja is ilyenformán született. Tizedik osztályos korában egy rendszerellenes diákszervezkedésben vett részt, ezért öt évre börtönbe került. A politikai börtönt s a deltát is megjárt zenetanár, akit saját akadémikus édesapja, a hírneves Palocsay Rudolf növénynemesítő megtagadott a tárgyaláson, írta meg az erdélyi magyar irodalom (számomra) legszebb, legmélyebb hazaszerető versét. XII.-es diák voltam, amikor a vers megjelent az Utunkban. Akkor vésődött belém minden sora. 1973 húsvéthétfőjén, kolozsvári egyetemistaként, éjféltájban, a meglocsolt lányoktól hazamenet, futottunk össze, Nagy János társaságában, az amúgy szintén kissé pityókos költővel. Barátom egy léha mozdulattal éppen az egyetemi orvosi rendelő esőcsatornáját volt kénytelen leverni, mikor is „Zsiga bá” emígy kezdett csitítani: – Nem illő így heveskedni – mondta –, fogadjátok meg egy hevességéért megszenvedett jó tanácsát – tette hozzá. Szó szót követett. No, akkor mondtam el először, épp neki, a Trópusokat. Azóta sokszor sok helyen mondtam, vagy éppen tanítványaimra bíztam a tolmácsolást. A természet kalendáriumába is becsempésztem nem egy más versszövegével együtt. Hiszen a XX. század második felének ama költője ő, aki legtöbbet tudott az élő természetről.

Igaz, Áprily Lajos is értőn szerette a természetet. Vele először akkor találkoztam igazán, amikor az Istenszékén egykori magyartanárnőnk, Zoltán Ildikó egy kora őszi délutánon elszavalta tavaszi versét, a Márciust. A sárga virágát bontó sommal, nyárvégi alvadtvér-színű gyümölcsével amúgy a Somostető alatt felcseperedő legényecske holtig tartó barátságot kötni kénytelen. (Öcsém, az egykori geológus Kiss Lajos több évig szárította ebháti házunk pincéjében azt a somfabotot, ami aztán első geológuskalapácsa nyele lett.)

Van annak már bő három évtizede is, hogy barátomnak, a ritkán novellákat is közlő íróembernek épp e napilapban jelent meg egy írása a kézből kézbe vándorló turistabotról, amivel a Maros szorosának kies tájait látogatta egy öregedő turista, s később e botot vitte magával a fia is, amikor már az unokát cipelte magával hétvégi kirándulásokra a Székre vagy a Sólyom-sziklához, netán a 12 apostolhoz. Jóféle somfabot volt az – akinek, szívósságából fakadóan, küldetése volt: több nemzedéket is kiszolgálni. Ilyen somfabot megragadója, továbbhordozója lennék magam is.

Amikor több évtizeddel ezelőtt Gáspár Sándor barátom megkérdezte, hogy mi lenne az én hitbéli vállalásom, azt merészeltem mondani, József Attilát átfogalmazva, hogy

Én egész népemet fogom

középiskolás fokon

taní-

tani.

Hát ezt próbálom tenni mind a mai napig. Tartozom. Leróhatatlan tartozásom van marosvásárhelyiként városomnak. Próbálom törleszteni. S szerencsés vagyok, mert közel egy évtizede Karácsonyi Zsigmond barátom helyet adott rovatomnak a Népújságban. Azóta igyekszem megfelelni – saját elvárásaimnak, szolgálva a te érdeklődésedet, kedves Olvasóm.

„én már rájöttem: a gerbera csodája

– nekem a nyúlsaláta;

nyit is, hogyha meleg vízzel locsolja a kertész

s a szilvafára is felfér némi trópusi;

mert időzök kecskefűz, vadrózsa bokra mellett

vakondok-orral, párálló szemmel,

s ereim közben áteregnek világom-háta másfelére;

ettem havat, – füvet kóstoltam, makkot

s keserű meggyet,

csak hogy érezzem: élek, élek,

lélegző része vagyok az EGÉSZNEK;

áhítója minden napnak, a lányka-holdnak

meg a kódorgó más bolygóknak,

akik nem kérdik, kije-barma

őrzője vagyok-e ennek a tájnak,

– szülőföld-máznak nem veszik hitemet.”

Vallomás ez. Az élő természettel társkapcsolatban élő hegedűtanár vallomása. Vallomásosan személyes az én kalendáriumom is. Olvashattad, vitáztál velem. Olykor kijavítottál, s én hálásan fogadtam minden válaszodat. S remélem, még sokáig tudunk így „társalogni”.

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2022. február 4-én, kilenc és három fertály évnyire A természet kalendáriumának beharangozó levele után