Február első hetében a mackó kijön a barlangjából – így a néphit. – Ha meglátja saját árnyékát, visszamegy aludni, mert hosszú lesz még a tél. Ha nincs árnyéka, marad, mert korán tavaszodik.
Ez legenda csupán. Ma a medve bemerészkedik a mezőgazdasági területekre, falvakba, városokba, kukákat borít fel – alkalmazkodik a megváltoztatott körülményekhez. Eredetileg olyan helyeken él, ahol rejtőzködni tud. S téli álma sem mély. Az anyamedve december és február között hozza világra egy-két kicsinyét, amelyek olyan aprók, hogy elférnének az ember markában. A bocsok gyorsan gyarapodnak: fél kilóról 3-4 hónap után akár húszkilósan hagyják el a vackot, ahol születtek. A mackó sokfelé a gyerekek kedvenc állata. Veress Zoltán Irgum-burgum Benedeke vagy A. A. Milne Micimackója Karinthy Frigyes zseniális fordításában ma is hódít. A plüssmackók a XVIII. század végétől állandóan jelen vannak a gyermekek játékpolcán. A bankrablószlengben mackónak nevezték el a páncélszekrényt. Kisebb termetű nők szokták nagyobb termetű férfi partnerüket Mackónak nevezni, kisgyerekeket pedig kedveskedve Bocsnak. Látható, hogy sokféle módon kapcsolódunk egymáshoz mi, emberek és mackók – írta Vásárhelyi Tamás az Élet és Tudományban 2020-ban.
Régen az állatok megnevezése egyszerű volt. De a XVIII. században már sok ezer állatot ismertek a világon; teljes volt a zűrzavar: a sok név pontosan mit takar, a sok állat és növény mi is valójában. Szükség volt rendszerbe foglalni a sok szétszórt ismeretet. Rendszerezni kellett! Carl von Linné a formális logika elve alapján alkotta meg rendszerét. Alapja a faj (species). Egy fajba a hasonló egyedek tartoznak. Ez a rendszer fölfelé folytatható: több faj nemzetségbe, a hasonló nemzetségek egy családba, a hasonló családok rendbe, a hasonló rendek törzsbe soroltattak. Ma már a kisiskolás is tanul halmazelméletet, ennek a logikának alapján adott Linné az élőlényeknek latin nevet, és ma, a digitális korban sem tértünk el ettől. A tudományos elnevezés két szóból áll: a nemzetség neve nagybetűvel íródik, a faj neve kisbetűvel kezdődik, így lett a mi medvénk Ursus arctos.
Ha Dorottya szorítja,
Julianna tágítja.
Február 6-án ünnepli névnapját Szent Dorottya. Legendája nem túl eredeti: naptári szomszédaitól kölcsönzött elemekből rakosgatták össze. A keresztény Dorus (görög „ajándék”) és Thea („istennő”) három leánya közül a legkisebbként Kappadókiában látta meg a napvilágot. A helyi uralkodó beleszeretett, s mikor a leány – mint Szent Ágnes – ellenállt, mondván, hogy ő Krisztus jegyese, forró ónnal teli kádba vettette, de ő sértetlen maradt. Kilenc napot börtönben senyvedt. Angyalok táplálták, amitől szebb lett, mint valaha. Miután továbbra sem engedett hitéből, sőt, azt állította, hogy Krisztus kertjében szokott rózsát és almát szedni, kínzói vasgerebennel szaggatták húsát, mint Szent Balázsét, mellét fáklyákkal égették, mint Szent Ágotáét. Mielőtt lefejezték (303 körül), bírája gúnyosan azt kérte tőle, hogy égi jegyesétől küldessen néki azokból a rózsákból, almákból. A kivégzés után egy gyermek angyal meg is jelent a bírónál egy virágokkal és gyümölcsökkel teli kosárral. Dorottya e csoda révén lett a kertészek és virágárusok védőszentje. Neve napján virágot és almát szenteltek a templomokban (Balázs-napi szokás kölcsönzése ez is).
A februári rózsacsoda csak a mi közép-európai szemünket kápráztatja el. Szűkebb pátriájának kies tengerpartjain a februári rózsanyílás nem megy ritkaságszámba. Benne a régi rómaiak tavaszistennőjét, Flórát véljük felismerni: Rómában február 10. volt a tavasz első napja.
Február 6-án (1974-ben) csukódott össze Farczády Elek életének kódexe. A történész, levéltáros a marosvásárhelyi református kollégium után a budapesti tudományegyetem történelem–latin szakát végezte el. Erdély közép- és török kori történetét kutatta. 1919-től Marosvásárhelyen a felsőkereskedelmi iskola tanára, 1940–50 között igazgatója volt. Csak nyugdíjasként, 1951-ben lett a marosvásárhelyi református kollégium Nagykönyvtárának vezetője, az ő érdeme a Bolyai-múzeum és -könyvtár új elhelyezése a Teleki Téka épületében. 1956-ban itt lelte meg egy XVI. századi kódexbe írtan a marosvásárhelyi sorok és marosvásárhelyi glosszák néven ismert XV. századi – a keletkezés okán – kilencedik magyar nyelvemléket. Könyvtárvezetőként az ő – és az édesapám, Kiss Zoltán biológus mint osztályfőnök – aláírása került abba a Tentamen-kötetbe, amelyet Weszely Tibor, az 1952-es országos matematikaverseny győztese kapott. Ez a kötet ma Szegeden Szabó Péter Gábor matematikus, matematikatörténész tulajdonában van.)
A havazás nagy körhintáin szállnak,
szédülnek a szélben a falvak,
porzik az égre a poroszka út.
Gyufaszál lobban a hegyszorosokban
s a hét kicsi törpe rőt lobogója
ránkszabadult!
Kapja a szél s már indigó éjben
szórja havát szanaszét.
Szilvalekvár tetején viríthat
így a penész!
S gyűl a fehérség bűne már bennem –:
pelyhek galoppja a mellkason át.
Hamari tej gyűl a csecsemő mellben
ilyen idejekorán.
Fut, fut a hó, a kis hegyiló bokája
benne meleg.
Élni a hó alatt is lehet jó,
de csattogó szélben érdemesebb!
Csoda – nevezzük annak a cenzúra kijátszását –, hogy az öt évvel ezelőtt, 2021. február 7-én templomtorony magasságig rajzó porka havaiba visszaköltözött Farkas Árpád Hófúvás című verse 1969-ben nyomdafestéket láthatott az Utunkban. Ha Gruzda János volt az erdélyi magyar képzőművészet télfestője, akkor Farkas Árpád az erdélyi irodalom télköltője – legalábbis az én szememben. Érvként álljon itt Fehérben című verse, még 1970-ből, az Előréből:
A hegyek alatt alszanak a falvak,
ráncos kis öklüket szájukba veszik.
bajszukon sás susorász,
fölöttük fagy sarabolgat,
hajukat havak lengetik.
Halántékukról fölröppen egy-egy erdő,
s mindig csak pernye, mi visszahull.
Fejük alatt a sárga ég, a rőt törek zizeg,
tapodják kis betlehemesek,
de jászoltalanul.
Aludjatok csak kiterítve, szépen,
a szuszogást majd gondozza a szél.
A fájdalom pirosa úgyis észrevétlen
üt át, mint gézen a vér.
Szóba került a Tentamen – 1775. február 9-én született Marosvásárhely leghíresebb iskolájának névadója, Bolyai Farkas.
Ugyanezen a februári napon, 1816-ban született Kassán Jármay Gusztáv gyógyszerész. Egész életét gyógyszertárakban élte le. Több év gyakornokoskodás után, csak 1837-ben iratkozott be a budapesti egyetemre. Majd Wagner Dániel fővárosi gyógyszerész laboratóriumában fejlesztette gyakorlati ismereteit. 1843-ban Bécsben segédgyógyszerész. 1845-ben Pesten megvásárolta Jurenák Józseftől az Oroszlán gyógyszertárat. A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1863-i gyűlésén a gyógyszerészi szakosztály másodelnöke volt. Ő és Müller Bernát fektették le az Országos Gyógyszerész Egylet alapszabályait; ő volt 1872–1886 között az egylet első elnöke. Nyugdíjasként 1889-ben még részt vett a magyar gyógyszerészkönyv második kiadásának szerkesztésében.
Február 10-én, 1873-ban született a vajdasági Versecen Bernátsky Jenő botanikus. A Budapesti Tudományegyetemen természetrajz-vegytan szakának elvégzése után a Nemzeti Múzeum Növénytárába került. Rendkívül kiterjedt növénygyűjtő munkát végzett nemcsak Budapest környékén, hanem a Vajdaságban, a Magas-Tátrában, a horvát tengerparton, Romániában, így Erdélyben is. Az ő növényföldrajzi kutatásainak eredménye, hogy tisztázódott: a Magyar Alföld a közép-európai tölgyövbe tartozik, ami megengedné erdő kialakítását, de ezt részben az emberi kultúra rég tartó hatása akadályozza. Az 1910-es évektől kezdve figyelme mindinkább a növénytermesztés felé fordult. Publikációiban a szőlő-, gyümölcs- és zöldségtermesztés, valamint a gombászat számos kérdésével foglalkozott. Humoros hangvételű, népszerűsítő könyveket írt a „hobbikertészek” számára. Tudományos értékű műve az 1929-es Bevezetés a növénykórtan elemeibe, ami elsőnek tárgyalta összefoglalóan a termesztett növények fontosabb betegségeit.
Február 12-én, 1809-ben született az emberi gondolkodást, világszemléletet igen nagy mértékben megváltoztató angol tudós, Charles Darwin. A fajok eredetéről, változékonyságáról, folyamatos kialakulásáról szóló fiatalkori felismerése annyira megrázó volt, hogy ő maga sem merte közzétenni, amíg rengeteg további bizonyítékot nem talált rá. Ő tekinthető az ökológia, a botanikában az orchideakutatás megalapozójának is. A ma oly divatos résztudománynak, a koevolúciónak is ő taposta ki az ösvényét. Egy különösen hosszú tölcsérű virágot vizsgálva feltette, hogy kell lennie egy hasonlóan hosszú szájszervű rovarnak, amelyik beporozza. Évtizedekkel később találták meg ezt a szenderlepke fajt.
Mily gonddal őrzi meg a fajt,
s mily könnyedén vész az egyes élet (…)
A lótuszevők költője, Alfred Tennison e szavakkal búcsúzik korán elhunyt barátjától az In memoriam Arthur Henry Hallam című filozofikus, az élet értelméről elmélkedő versciklusában. S közben rátapint az evolúció lényegére, 1850-ben, évtizeddel megelőzve A fajok eredetének 1859-es megjelenését.
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
