A természet kalendáriuma (DCCXI.)

Beteg a tél. Nagyon beteg. Olyan, mint az öregember: reszkető, könnyen síró, messze néző.

Búcsúzik a tél – írja Fekete István Elmegy a tél című novellájában. – Nappal már alig látni. Csak éjjel jár, mint a beteg, aki a nappalt átalussza, de a sötétben papucsot húz, és elmotoszkál a szobában, hogy ne legyen olyan hangos az óra, és ne legyen olyan rettenetesen mély a csend.

Olyan a tél, mint a haldokló, akinek várnak a halálára. A rokonság összenéz, és a szemekben ez van: végrendelet nincs, minden a mienk…

A tél ezt tudja, és búcsúzik. De csak éjjel. Öregesen járja az erdőt, és megsimogatja a fákat, melyek most ébredeznek:

– Nono, kis fák. Miért borzongtok? Nem voltam szigorú hozzátok, ezt emlékbe hagyom…

És keze nyomán dér hull a fákra, melyet reggel leráznak magukról. Nem kell az öregember ajándéka senkinek.

A fagyzugokban, északi dombtetőkön ott hevernek régi hórongyai. Piszkosan, tépetten. Nem mos, nem varr az öregemberre senki. Minek? Úgyis meghal… Mindenki tudja.

Tudja a nap, tudja a szél, és tudják a felhők, akik szolgái voltak, és most széthordják utolsó rongyait, és komiszkodnak az öreggel, akár az emberek. Talán ők is tudják, hogy: a kidőlt keresztnek senki nem köszön.

Tavasz közeledtével egyre gyakrabban lehet a cinegék „nyitni kék” énekét hallani – még Budapest közepén is, Angyalföldön. Még nem kezdték meg a költést, de hordják a füvet, mohát, hajszálakat és nejlonszálakat, pihetollat a mesterséges vagy természetes odúba, költőhelynek néha még a rozsda lyukasztotta villanyoszlop öblét, s a rég nem lakott ház postaládáját is elfogadják. Azután, hogy a tojó lerakja számos tojását, és kikelnek a fiókák, kezdődik a táplálékszállítás izgatott időszaka. Rejtekhelyről surran a szülő a fészek nyílásához, kövér hernyóval, lárvával a csőrében, kifelé pedig hártyával összetartott ürülékcsomót hoz, hogy ne piszkolódjon a madárbölcsőde.

Idősebbek emlékezhetnek rá, hogy a múlt század közepe táján a magyar természetvédelem szinte kizárólag a madarak védelmére összpontosított, és Tildy Zoltánnak a Magyarországon összesen megmaradt két kócsagtelep közelében készített kócsagfelvételein sóhajtoztunk. Korábban az állomány vészesen megfogyatkozott a lecsapolások és a díszes kócsagtoll viseletének divatja miatt. Nos, belőle (mármint a kócsagból) lett a magyar természetvédelem címermadara, és nem méltatlanul. Sudár termetű, nemes külsejű, zárkózott természetű, hófehér madár, méltóságteljes szárnycsapásokkal röpül. Ami a lábát illeti, az bizony nagyocska, mondhatni trampli. És az a mohó pillantás a kis pupillájú, sárga szemében, az sem valami szimpatikus. Az ember igazán nem szívesen lenne halacska, kisegér, tücsök vagy béka a kócsag csőre előtt. Költöző madár, a téli hideg elől a Földközi-tenger vidékére húzódik, de februártól már ismét itt van. A hónap végén kezdenek udvarolni a hímek, melyek a nászidőszakra kicsinosodnak, csőrük piros, majd fekete lesz, lábuk is megfeketedik. A költés telepekben történik, akár 50 pár is együtt lehet ilyenkor. Nehéz elhinni, hogy ez a másfél méter szárnyfesztávolságú madár csupán alig egy kilót nyom. A tollazata pihekönnyű (a pihetollak miatt), anélkül pedig alig mutatna valamit is a madár. Mégis igaz volna, hogy a ruha teszi… a madarat is?

(…) Hulljon a napfény,

szép tavaszi napfény!

Tárja ki kelyhét

minden virág! (…)

Ezzel a versrészlettel fejeztem be előbbi levelem, kedves Olvasóm. Hadd írjam ide Szalai Borbála a Kárpáti Igaz Szó 2003. március 6-i számában megjelent Árad a napfény című versének utolsó négy sorát is:

Mind összeszedjük,

bokrétába kötjük

s tinektek adjuk,

édesanyák!

Talán nekik, kárpátaljai magyaroknak hozza – remélem – a legnagyobb tavaszi reményt március: a békét.

169 éve, hogy 1857. március 8-án New Yorkban 40 ezer textil- és konfekcióipari munkásnő sztrájkolt a béregyenlőségért és munkaidő-csökkentésért. 1910 óta emlékeznek erre a nemzetközi nőnapon. Ez a nap a korunkbelieknek a nők –anyák, feleségek, munkatársnők – felköszöntésének napja. A mi vidékünkön idegen (volt? – ma is az) a Bálint-napi, szintúgy mint az anyák napi köszöntő. Az igazi tavasz és nőköszöntő mindig is március nyolcadika volt. Hóvirágot a jeddi rókatelep mellől, ibolyát a nyári színpad alatti agyagbányák melegedő domboldaláról szedtünk… Ma egy – talán ide nem illő, mert már a nyarat idéző – 2009-es datálású Bucsinban címet viselő festménnyel kedveskednék jómagam is nőnap alkalmából nő olvasóimnak. Alkotója az éppen kilencven évvel ezelőtt, 1936. március 9-én Gyergyóditróban született Gaál András volt.

Március 10. a székely szabadság napja 2012 óta – emlékezve a Postarét vértanúira. A Makk-féle összeesküvésre idén is emlékeznek szerte a Kárpát-medencében, a budapesti Hősök terén is – március 8-án. E nap a jelenről és a jövőről is szól: lesz-e Székelyföldnek valódi beleszólása saját ügyeibe?

Szép szimbólum, hogy ez a nap a beporzók napja is. A termesztett növények terméseinek kétharmadát, élelmiszereink egyharmadát köszönhetjük nekik. A rovarvilág, bennük a beporzók világszerte tapasztalt megtizedelődésének legfőbb oka a mezőgazdaság ipari méretű vegyszerhasználata. Nem csak a méhekről van szó, s nem is csak a rovarokról. Sok madár- és denevérfaj is fontos beporzó, de még csigafaj is akad közöttük.

A Magyar Környezeti Nevelési Egyesület évek óta meghirdeti az Év beporzója seregszemlét. 2026-ban a rovarvilág repülő bajnokai, a zengőlegyek (Syrphidae), lettek a győztesek. Idén a versenyben a legyek közül választottak ki három csoportot. E kevésbé népszerű állatcsoport kiválasztásával nem titkolt másodcél a „nemszeretem” állatok iránti – gyakran indokolatlan – ellenszenv csökkentése volt. Ismert fajaik száma 4500 körül van, a Kárpát-medencében több mint 380 fajuk ismert.

Repülésre első pár hártyás szárnyukat használják. A sokak számára kellemetlen, jellegzetes zümmögő hangot gyorsan – magas frekvenciával – rezgő szárnyuk adja. Akár 300 szárnycsapást is végezhetnek percenként, vízszintes helyzetben, egy helyben lebegve a levegőben, a légáramlással szembefordulva. Zavarásra hirtelen „oldalt ugranak”, és ott folytatják az egy helyben lebegést. Ez a manőverezőképesség teszi őket hatékony viráglátogatóvá.

Szinte mindenütt előfordulnak. Az Antarktisz és néhány kisebb óceáni sziget kivételével bárhol találkozhatunk e népes család valamelyik tagjával. Többségük a virágzó növényeket, főként az ernyős virágzatúakat keresi, mintegy öt és fél ezer fajuk aktív résztvevője a beporzásnak. Olyan élőhelyeken is megjelennek, ahol a méhalkatúak ritkábban fordulnak elő. Árnyékos, nedves helyeken a mocsári és vízinövényeket, kora tavaszi növényeket elsősorban ők porozzák be. Ökológiai szerepük sokszor alábecsült, pedig jó néhány területen pótolhatatlanok. Az imágók nektárt és virágport fogyasztanak, az 1-2 mm nagyságú petékből kikelő lárvák azonban vérszomjas ragadozók: bebábozódásukig fejenként több száz vagy akár 1000 levéltetvet tesznek ártalmatlanná. Számos fajuk mintázatával egyes méhalkatúakat utánoz (mimikri), álruhájuk segíti túlélésüket.

Március 12. Nagy Szent Gergely pápa (Róma, 540 körül – Róma, 604. március 12.) napja. Az egyháztörténet úgy tudja, hogy a gergelyezés IV. Gergely pápa (827–844) intézkedésére terjedt el, aki ezzel pápa- és névelődjét az iskolák, diákok egyik védőszentjét akarta megtisztelni. A játékot eredetileg három diák adta elő: egy püspök és két káplánja. A többi gyerek megfelelő öltözetben egy-egy mesterséget képviselt. A gyermek „püspök” a templomban versbe szedett prédikációt mondott, majd tavaszköszöntő seregével bejárta a várost. Ez volt a gergelyjárás. Az ünnep egyúttal a diákok tavaszi félévének kezdete is volt, amikor új társakat toboroztak.

Odalent a folyón szakadoz már

roppanva a téli palást.

Jöjj le a fűzfa-berekbe,

nézd meg a jég-rohanást.

Hullámot a mélybe szorítva,

a lelkemen áll a palást.

Ülj le a lelkem partján,

várd meg a rianást:

Arany-fejszés tavasz jön

gátolhatatlanul.

A part virága halni

szabad hullámba hull.

Te ringó rózsa-szirmot

szelíd kézzel kifogsz.

Vizemben, karcsú asszony,

megint fürödni fogsz.

Áprily Lajos Virág-éneke csak olyan, a természetet értőn szerető ember gondolatából rügyezhetett ki, akinek a szülőföld szeretete volt mindig a tápláló talaja.

Nincs jobb és felemelőbb érzés, mint érezni, hogy szeretjük szülőföldünket. Ez csak úgy lehet valóság, ha jól ismerjük – múltjában és jelenében –, igyekszünk is megismerni, lépést tartani egyre változó képével – írja Kisgyörgy Zoltán geológus, geológiai és helytörténeti szakíró.

Igazával felvértezve térek meg mai sétámról. Remélem, jól és haszonnal telt időd, kedves Olvasóm, míg végigkísértél utamon.

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2026-ban, március második hetében.