Ebben a július középi kánikulában némi felfrissülést jelenthet vízcsobogásos völgyben megpihenni. Hajnal Anna A forrás szól verse zivatarról, égzengésről, villámsújtás tűzvészt gerjesztő hatalmáról is szól.
Trianoni villámsújtottá létben, 1926. július 17-én Kemény János vécsi kastélyában először gyűlt össze az a közel harminc író, akik alakították és megéltették az Erdélyi Helikont. Nélkülük ma nem létezne olyan gazdag erdélyi magyar szépirodalom.
Dsida Jenő, az egyik helikonista, már Trianon után, de az első marosvécsi találkozó előtti nyáron, 1925. július 10-én vetette papírra a Szeretnék című versét:
Szeretnék:
kimenni messze, a víz partjára
s a lemenő nappal szembenézve
nekidőlni egy fának.
Hetenként többször.
A fejemet is hátravetve
hallgatni a halk szúnyogdongást,
meg a zsongó, csobogó vizet,
mikor beszél a Csenddel.
Úgy maradni,
míg feljönnek a csillagok
és simogató ezüst fényüket
fejemre hintik.
…Először egy napig maradni ott,
azután két napig,
azután három napig,
azután mindig…
Aztán felolvasta Vécsen a Psalmus Hungaricust. Éppen 90 évvel ezelőtt, 1936. június 8-án lapogatta meg a vállát a könnyeivel küszködő Kós Károly, mondván: „Te taknyos, hogy mertél ilyen szépet írni!”
Július 20. Illés napja. A prófétát tanítványa, Elizeus szeme láttára tüzes szekéren ragadta égbe az Úr. Történetében történelem és mítosz, alakjában sorsfordító személyiség és szoláris istenség keveredik. A próféta napisteni múltja kitetszik a kalendáriumból is. Az Illés mennybemenetelét követő harmadik napon a Nap saját égi házába, az Oroszlán jegyébe lép. Ő és a görög Héliosz napisten rokonok.
Illés napja középkori hagyomány nyomán dologtiltó nap: nem aratnak, nem hordanak. A kultuszt, amely főleg a Balkánon virágzik, Árpád-kori szakrális népéletünknek még a bizánci rétegeiből örököltük. Először a Zágrábban őrzött, XI. századbeli Hahóti-kódexben bukkan föl.
Míg felkaptatok a közeli dombhátra, a peremen mintha csak Horváth István Kék iringója integetne.
Lent az aljból láttam,
felfelé menet,
hogy egy kék iringó
tartja az eget.
A hegy élén állott
– mindenek fölött –,
vele volt a föld,
az éghez ötvözött.
Meghökkenve néztem,
hogyha felmegyek,
hogy üti át fejem
a közel eget?
Van jónéhány olyan réti növény, ami jól bírja a szárazságot, s alig kell hozzá pár esőcsepp, hogy színével csalogassa a virágporra és nektárra örök éhes beporzó rovarokat. Ezért az iringó mély, bársonyos kékje, az aranyba játszó aranyvessző csalogatása, a katáng harsogó azúrja, az imola szertelen lilája, a kígyószisz kék-vörös szösszenete, vagy a bogáncsok sejtelmes téglavörös csábítása.
Nyári máglya. Búzamező
Lépjünk oroszlán havába. A történelem hajnalán az oroszlán nemcsak Afrikában volt honos: Dél-Európától Indiáig mindenütt nagy számban élt. Oroszlánt ölni egykor a férfiasság próbája volt, a törzsön belüli hatalmat igénylők rituális kötelezettsége, ami a fegyverek tökéletesedésével királyi passzióvá silányult. Így pusztult ki e királyi vad a civilizálódó eurázsiai élőhelyein. De még előtte, mint a királyok állata és az állatok királya jelképpé nőtt, és mivel a királyság intézményét égi eredetűnek hirdették, a királyok pedig a Nap fiának tekintették magukat, az aranysörényű ragadozó napjelképpé lett. Egyiptomban a Nagy Istennő egyik megjelenési formája az oroszlánfejű Szekhmet, a háború istennője volt, de ábrázolták Íziszt is oroszlánfarokkal. Egyiptomi eredetű képzet szerint a túlvilági kapukat is oroszlánok vigyázták. Oroszlánölő naphérosz volt a sumér Gilgames, a zsidó Sámson, a görög Héraklész, a perzsa Rusztem. Héraklész, amikor első munkájaként legyőzi a nemeai oroszlánt, felölti annak lenyúzott bőrét, miáltal maga is oroszlánná, azaz királlyá, a nyárban uralkodó Nappá válik. Így lett az oroszlán a lángsörényű Nap jelképe, s helyet kapott az állatöv csillagképei között. Az Oroszlán csillagképet az állatöv „királyának” tekintették. Legfényesebb csillaga, mely a nappályán trónol, a Regulus, magyarul „Királyfi” – idézem Jankovics Marcell Jelkép-kalendáriumát.
A mitologikus világképben a Nap kering a Föld körül, ezért van az, hogy a szoláris év mítoszai, meséi a Napot megszemélyesítő hős vándorlásáról szólnak.
570 éve, 1456. július 22-én, a Hunyadi János, Kapisztrán János és Szilágyi Mihály vezette keresztény sereg világra szóló győzelmet aratott Nándorfehérvár alatt. A török hetven évig nem vezetett nagyobb hadjáratot Magyarország ellen. III. Calixtus pápa még a csata előtt rendelte el, hogy déli harangszó szólítsa imára a híveket Magyarországért szerte a keresztény világban. A pápai bulla kihirdetésének idejére azonban már a győzelem híre is megérkezett az európai városokba.
„A déli harangszó összekapcsolása a nándorfehérvári győzelem emlékével végeredményben a történelem nem gyakori önkorrekciói közé tartozik. A hagyomány a történelmi tévedést – egy általános európai keresztes hadjárat illúzióját – korrigálta azzal, hogy a déli harangszót a győzelemhez kapcsolta” – írja Szűcs Jenő.
A déli harangszó mindennapi életünk része. Azt is mutatja, hogy abban a pillanatban napi útján a Nap legmagasabbra hágott, felezi a nappalokat. Ugyanakkor keresztény jelkép, olyan európai érték, melynek kondulása beleivódott minden európai ember fülébe-lelkébe. Az embert, mint élőlényt is figyelmezteti a rendre, a rendszerességre. Nem biológiai óra, de a Homo sapiens magára szabta ezt a rendszerességet. A falusi élet elképzelhetetlen a déli harangszó nélkül. Jelzi az aratónak, a terelő juhásznak, mindenkinek, hogy pihenj, szusszanj, egyél-igyál, s úgy folytasd munkád. A városi ember számára is időjelző. Ki ne ismerné a rigmust: Harangoznak délre, fut a pap a lére… S a déli haragszó megkondul nemcsak Magyarországon, nemcsak a magyarok lakta vidékeken, de szerte a világon a rádióban is.
Fekete hold fényes égbolt mögött,
Suhanó nap terem tövében.
Szellemjárta földön megcsendül a hang,
Delet ütött egy megkopott harang.
Isten felé fordul sok millió magyar,
Nándorfehérvár múltunk e hang.
Szárnyra kél s tanyát lel,
„Miatyánk” szól tisztelettel.
Áll a munka vagy csak állt,
Emlék csupán az emlékezés?
Rohanó tájba bámul az utazó,
Megfáradt egy óramutató.
Thándor Márk Megkopott harangszó című versének ma erős visszhangja van. Megengedhetetlen, hogy elhallgasson a déli harangszó a Kossuth-rádióban… Szégyen.
A sokoldalú földrajztudós, Cholnoky Jenő, július 23-án született, 1870-ben. Lóczy Lajos, a nemzetközi hírű földrajztudós, Ázsia-kutató vette maga mellé asszisztensnek. Ő eszközölt ki számára egy kétéves ösztöndíjat Kínába. 1905-ben a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem földrajz tanszékének vezetésével bízták meg. Itt tartózkodása alatt részletesen tanulmányozta és leírta Erdély természeti viszonyait. Trianon az ő szakmai útját is átszabta. Budapesten lett egyetemi tanár, közben a földrajzi ismeretterjesztés nagymesterévé vált. Mintegy 50 könyvet és több, mint 700 cikket írt. Ő vetített először színes diaképeket Magyarországon, melyeket maga állított elő fekete-fehér diapozitívok festésével. Mérnöki pontosságú szakrajzai, művészi értékű grafikái ma is elkápráztatnak. Leghíresebb tudományos ismeretterjesztő könyve, a Csillagoktól a tengerfenékig címmel 1941-ben jelent meg, négy kötetben.
Ez alkalommal Dsida Jenő 1930-ban papírra vetett Júliusával búcsúzom egy hétig:
Itt künn járok a földeken,
kedves.
A kalászok megbókolnak előttem:
olyan hatalmas vagyok, olyan
bronzarany félisten, mikor rádgondolok.
Egyébként pedig költő, sétáló ember,
akire fény hull és sárgaméz-mosolygás.
Tehénkék.
Pásztorok.
Nyári máglya. Búzamező.
Csöndesen feléd sóhajtom a búzavirágok kék szerelmét.
Harsányan feléd kiáltom a lobogó pipacsok vörös nászindulóját!
Minden harangszóra éhes embert süvegelve, maradok kiváló tisztelettel:
Kelt 2026-ban, 100 évvel az első vécsi találkozó után
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
