A természet kalendáriuma (DCCXXXII.)

*Fotó: A kolozsvári botanikus kert évente megismétlődő csodája – a Victoria regia virága

Ki tudhatta, ki sejthette rajtam kívül, hol a holtág?

Füvek fedték, fák fedezték, szederindák körbefolytak.

Barna bojtú sás övezte, dzsungelt nőtt köré a nád,

Kúszó komló vonta rája aranyszínű sátorát.

Füvek fedték, fák fedezték, folyondárok féltve óvták:

Ki tudhatta, ki sejthette rajtam kívül, hol a holtág?

Bent, a lompos, zöld homályban, hová fény csak szűrve tévedt,

Csodálatos, titokzatos élet sarjadt és tenyészett.

Sűrű volt és sima volt és tiszta volt a víz, mikor

Felfedeztem, mint a vér, a szűrt olaj s a tiszta bor.

Sűrű volt és sima volt és mégis tiszta volt a holtág,

Látva láttam három ölnyi mélységét és minden odvat,

Látva láttam, mint szuszognak lent a fodrozó növények,

Nyüzsgenek a kishalak s a csiborok s a többi férgek,

S birtokomba vettem ott a pompás víz alatti kertet,

Melyet tán a földig józan víz is játékul teremtett.

S fent, a víz színén, a sűrű, kék hínár közt lágyan ingó

Nagy, kerek lapuk s fölöttük kilenc vízirózsa-bimbó!

Úgy emelték szép fejük, mint kilenc meztelen leány.

Úgy merednek víz fölé, mint kilenc fehér buzogány.

Kilenc fehér vízirózsa ringott kék-arany keretben.

Székely János 1958-ban írt Vízirózsákjának holtágából indulok neki augusztusnak. Tarts velem, kedves Olvasóm!

Augustus császár a naptárban

Az augusztus régi neve a rómaiaknál Sextilis – hatodik volt. Amikor Augustus császárnak Krisztus előtt 7-ben az időközben újra felszaporodott szökőnapok miatt újabb naptárrendezést kellett végrehajtania, akkor ennek a hónapnak a nevét is megváltoztatta.

Augusztust tüzes ifjú jelenítette meg lángszínű ruhában, szárazságtűrő virágokkal ékesítve. A kánikulára utal másik megjelenítése: folyóból kilépő meztelen férfi, amint éppen iszik.

Augusztus régi magyar neve Kisasszony hava, szűz hava egyképpen utalnak a hónap asztrológiai jegyére és a nagy augusztusi Mária ünnepre, Nagyboldogasszony napjára.

Augusztus 1-jének pogány múltját kettős keresztény ünnep alapításával próbálta az egyház elfeledtetni. Ez a nap a katolikusok számára Szent Péter bilincsekből való szabadulásának emlékünnepe, a nép nyelvén Vasas Szent Péter. Heródes Agrippa 42-ben idősebbik Jakabot lefejeztette, Pétert pedig börtönbe záratta, s ott nehéz vasban, szigorú őrizet alatt tartatta. Ám a rákövetkező éjjelen megjelent a börtönben az Úr angyala. Érintésére leestek Péter láncai, s az apostol az alvó őrök között észrevétlen távozhatott. Péter szökése akkor esett meg, amikor a Szentföldön aratni kezdenek. Gyaníthatóan az aratás európai időpontja miatt tétette az egyház Péter szabadulásának ünnepét augusztus 1-jére.

Az augusztusi kánikulában csak a vizek partján s a vizekben virágzik az élet. A vízirózsák ilyenkor ajándékoznak meg patyolatfehérségükkel.

Kilenc fehér vízibimbót láttam – és belészerettem.

Sziporkázó mélység fölött úsztak ott a zsenge bimbók.

Vízirózsák, vízirózsák, milyen lesz az, ha kinyíltok?

Akkor lesztek ti valóban rejtelmesek és fehérek!

Vízirózsák, vízirózsák, akkor én is visszatérek.

– Itt vagyok hát. Éjjel is lett közben, sűrű, mint a tinta.

Földre rántott volt a komló, gúzsba vert a szederinda,

Eltévedtem volt a zsongó nád között, és sárba rogytam,

S beszopott a sár, hogy szinte én magam is bugyborogtam,

S mégis-mégis visszatértem valahára – itt vagyok hát,

Mutassátok szirmotokat, táncoljatok, vízirózsák!

Ragyogjatok, táncoljatok! Jaj, de merre vagytok, merre?

Biztosan és mélyen tudtam én már régen, hogy semerre,

Biztosan és régen tudtam én, hogy mire visszatérek,

Nyomom mentén rátok lelnek kilenc szépfogú legények,

S mégsem tudtam megmaradni s nyugton várni, míg 

kinyíltok,

Titkos, mély parancs elűzött, messze űzött, vízibimbók,

Mély parancs, mely tán avégett zeng felém csupán az éjben,

Hogy valamit vágyva láttam, én azt soha le ne tépjem,

Nézzem inkább álmodozva, mint dereng a tócsa tükrén,

Mint vetít sötét vizére ezüst csíkokat a holdfény,

S mosolyogva tapasztaljam, mit is ér az, hogy is érez,

Ha ki meglát minden szépet, s boldog, hogyha másoké lesz.

Augusztus 4-én nem egy személyről, hanem egy természettudományos eseményről emlékezem. 1894. augusztus 4-én nyílott először a Budapesti Tudományegyetem füvészkertjében az amazonasi tündérrózsa.

A mint augusztus negyedikén híre futott a lapokban, hogy a botanikus kertben a Viktoria regia virágzik, a közönség seregestől kezdett tódulni az újdonság megtekintésére… Wartha Vincze, a Természettudományi Társaság első titkára kivitte fotografáló készülékét s fényképezte a növényt, fejlődésének minden fázisában a Természettudományi Közlöny számára… Dr. Simonkai Lajos tanár [a korszak legnagyobb botanikusa] és neje figyelemmel kísérték a virágzás minden szakaszát – kezdi Grósz Lajos tanár Az Éj királynője című esszéjét, ami az általa írt A természet köréből című, Népszerű olvasmányok a nagy közönség, a serdülő ifjúság és női olvasók számára alcímet viselő, ismeretterjesztő könyvében jelent meg 1896-ban, a Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda Rt. gondozásában.

Valóban szenzáció volt, hogy a Kárpát-medencében először virágzott az amazonasi tündérrózsa. A világ legnagyobb levelű tündérrózsáját 1801-ben látta először az Amazonas egyik mellékfolyóján, a Maronén Thaddäus Haenke német botanikus, akit a spanyol kormány a perui flóra tanulmányozásával bízott meg. Ugyanazon a helyen látta Aime Jacques Alexandre Bonpland francia botanikus is, akit még 1799-ben Alexander von Humboldt hívott meg nagy dél- és közép-amerikai utazására, s aki eközben 6000 új növényt gyűjtött (1799–1804). De a világ legnagyobb levelű s virágú tündérrózsája kimaradt végül listájáról. 1827-ben Alcide Charles Victor Marie Dessalines d’Orbigny francia természettudós a Rio de la Plata mellékfolyójának, a Paranának a partján fedezte fel a növényt. De 1835-ben megjelent La Relation du Voyage dans l’Amérique Méridionale… című munkájában hiába közölte ezt a felfedezését is, senki sem vette figyelembe. Mint ahogy Eduard Friedrich Poeppig botanikus közlését sem, aki az Amazonas mellékfolyóiban akadt rá 1832-ben az általa Euryale amazonicanak elnevezett tündérrózsára. Még maga Charles Darwin sem, aki 1832-ben érkezett Dél-Amerikába, és amikor meghallotta, hogy megelőzték, morgolódott, hogy D’Orbigny valószínűleg „a legjobb dolgok krémjét” gyűjtötte össze. (Darwin később D’Orbigny útját „a legfontosabb munkának” nevezte.) 1837-ben Robert Hermann Schomburgk, a londoni Királyi Földrajzi Társaság megbízásából dél-amerikai kiküldetésen járván, az akkori angol Guyana vizeiben fedezte fel növényünket. A begyűjtött anyagot John Lindley botanikus írta le; a kiadvány 25 példányban jelent meg, amelyet a leíró Viktória angol királynőnek ajánlott. Ezért a mai tudományos neve: Victoria amazonica.

Jómagam először a kolozsvári botanikus kertben láttam virágzani még az 1950-es évek végén. Azelőtt már évtizedekkel ott is virágzott, s virágzik ma is a bennszülöttek nyelvén csak „vízi kukoricának” nevezett csoda.

Csodálatos ez a növény: a meleg dél-amerikai klíma és napfény ajándéka. Virága egy napig pompázik, majd ha beporzódott, a víz alá hanyatlik; ott érleli be terméscsoportját – egy kukoricacső nagyságú, de annál vastagabb csutka-terméscsoportot. Belőle az őslakók lisztet őrölnek.

Nem úgy mifelénk, ahol ritka becsnek örvend egy-egy csíraképes mag – hiszen a mi füvészkerti akváriumainkban évelő növényként újra s újra kell vetni.

Mily sűrű, sűrű köd van, – át se látszik

Sehol se… Jaj, hogyan jutunk hazáig?…

Könnyűk vagyunk, a köd ránk füstlepelt vet.

Hol bujkál most az út? Hová vezethet?

Mily sűrű köd van, elborít a pernye.

Jaj, hol az út, tanító néni, merre?

Talpunk alatt az űr… lebegve járunk…

Jaj, hol találjuk meg szülői házunk?

Vak félelemmel tévelygünk mezítlen…

Apánk, anyánk hová került el innen?

Nem látjuk egymást, hogy jutunk tovább még?

Rossz játék ez! Kegyetlen, csúnya játék!

Jaj, jaj de nagy, de sűrű ködben lépünk.

Terítsetek egy ösvényt már elébünk!

Nincs út, amely hazáig elvezetne,

És sűrű sűrű sűrű köd fedett be.

Eugen Jebeleanu 1958-ban írta a Hirosima mosolya poémáját. Belőle A legyilkolt gyermekek kara – Franyó Zoltán fordításában – az iszonyatot próbálja szavakba önteni: azt, ami szavakba nem önthető.

A Békevilágtanács elnöksége 1978. július 13-i moszkvai ülésszakának javaslatára augusztus 6-át, a hirosimai atombomba-támadás évfordulóját a nukleáris fegyverek betiltásáért folytatott harc világnapjává nyilvánította.

Nyolcvanegy éve dobták le az atombombát Hirosimára. Hivatalos adatok szerint a tragédia közel 140 ezer ember halálát okozta 1945 végéig, azóta pedig az áldozatok száma több mint megduplázódott. Már 350 ezer ember nevét helyezték el az áldozatok tiszteletére állított emlékművön. Hirosima polgármestere minden évben elhelyezi az elhunytak frissített listáját az üres síremléken, a kenotáfiumon. És minden évben felszólal a jelenleg zajló gyorsuló fegyverkezés ellen, bírálva azt az álláspontot, amely szerint a nukleáris fegyverek elengedhetetlenek a nemzetvédelemhez. Mindez szerinte „kirívó figyelmen kívül hagyása [azoknak a tanulságoknak], amelyeket a nemzetközi közösségnek le kellett volna vonnia a történelem tragédiájából”. 

Reményünk, hogy mihamarabb megértik szavát az egész világon…

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2026-ban, 177 évvel a fehéregyházi ütközet után