Zigány Árpád író 1910-ben megjelent Csengő-bongó versikék kis emberek mulattatására című kötetéből vettem e sorokat mai február végi – március eleji sétánk kedvcsinálójának. Újságíró, regényíró és színpadi szerző – mindez együtt volt ő. Mi több, a Tolnai Világlexikon főmunkatársaként több tucat, 8-40 hasáb terjedelmű enciklopédia-szócikket is írt irodalmi és kulturális témákban, sőt olykor műszaki-technikai területen is: adatgazdag és nagy terjedelmű a Dante-szócikke, de ilyen igényű az aviatikáról szóló is.
Hogy mégis gyermekversét vettem elő? Bocsásd meg bohóságom, kedves Olvasóm. Mentségemre: tavasz közeleg!
S hogy ne csak megkövessem olvasóim, de helyre is rángassam a Kalendárium babéros útját, Rainer Maria Rilke gondolatával folytatom:
Itt áll a gyámoltalan virág, és virulni akar; ez az egyetlen, amit tehet, virulni tud csupán, s ezzel valóban nem akar zavarni senkit, és mégis mindenki ellene van: a fekete feltalaj, amely őt csak hosszas kérlelés után engedi át, a nappalok, mik vaktában zúdítanak rá meleget és esőt és szelet, no és az éjszakák, melyek lassacskán lopódznak oda hozzá, hogy jeges ujjaikkal fojtogassák. Ám ez a gyáva, gyászos harc, ez a tavasz.
A gyámoltalan virág virulni akar – békeváró tavasz
Kemény, vérfagyasztó megfogalmazás. Egy olyan költőtől, aki amikor A zenéhez szól – Tandori Dezső fordításában – csupa rajongás: vágy... a lakhatatlan után.
Zene: szobrok lélegzete. Képek
csöndje, talán. Te nyelv, hol a nyelvek
véget érnek. Idő, mely
függélyesen állva,
mulandó szívekre mutat.
Érzések – ki iránt? Ó, érzés
átváltozata – mivé? –: hallható tájjá.
Ó, Idegen: zene. Tőlünk sarjadt
szívtér. Legbensőnk, mely
túllép rajtunk, mert kifelé tör –
szent búcsúvétel:
mert a benső vesz körül, mint
legtanultabb távolunk, mint
lég fonákja:
tiszta,
hatalmas,
már lakhatatlan.
Ez a hol vérfagyasztóan realista, máskor rajongásig pesszimista német költő néha fenségesen természeti képekkel ajándékoz meg:
Fenyvesek zihálnak rekedten
hó alatt, s minden gally körül
fénypárna nő kerekdedebben.
Fehér csapás fut fel csendesen,
a ház otthonossá derül.
Óra jár, gyerkőcök remegnek:
zöld tűzhelyben hars fahasáb
rogy zajával ligetszeleknek, —
kint fehér flitterek lebegnek,
perc nő Öröklétté tovább.
Fenyvesek zihálnak rekedten, fénypárna nő kerekdeden – télbe oltott béke
A Fenyvesek zihálnak rekedten – Efrim Israel fordításában – második versszakával visszatérünk a gyerekek világába, de már mint kívülálló szemlélő lebbenünk át a tavaszt váró öröklétbe.
122 évvel ezelőtt, 1901. február 28-án született Linus Carl Pauling német származású amerikai kémikus, a modern szerkezeti kémia és a molekuláris biológia egyik megalapozója. 1951-ben ért munkája csúcsára a biológiai nagymolekulák szerkezetének felderítésében az alfa-hélix felfedezésével. Pauling a hemoglobin szerkezetét egy olyan modell segítségével mutatta be, amelyben az atomok egy csavarvonalon vannak elrendezve, és ezt a gondolatot általánosságban a fehérjékre is kivetítette. Erre a csavarvonal-szerkezetre vezethető vissza a kettős csavarvonal is, amit James D. Wattson és Francis Crick a dezoxiribonukleinsav szerkezetének posztuláltak. 1954-ben kémiai Nobel-díjat kapott a „kémiai kötés természetének kutatása terén elért eredményeiért és ezeknek a komplex vegyületeknek a szerkezetmeghatározásában történő felhasználásáért”.
1957-ben Barry Commoner biológussal petíció-hadjáratot indított. Észak-Amerikában élő gyerekek tejfogaiban vizsgálta a radioaktív stroncium-90 eloszlását, és arra a következtetésre jutott, hogy a légköri nukleáris kísérletek károsak az egészségre a radioaktív csapadék miatt. 1958-ban Pauling és felesége 11 000 tudós által aláírt petíciót adott át az amerikai kormánynak az ENSZ nevében, amelyben az atomrobbantások befejezését követelték. 1962-ben megjelentette könyvét No more war! (Soha többé háborút!) címmel. A nyilvánosság nyomásának engedve 1963-ban John Fitzgerald Kennedy és Nyikita Szergejevics Hruscsov moratóriumot írt alá a nukleáris kísérletek tilalmáról. Azon a napon, amikor életbe lépett az atomcsendegyezmény, a Nobel-díj-bizottság Paulingot Nobel-békedíjjal tüntette ki. A díj adományozása politikai vihart kavart, a „kriptokommunistának” tartott Pauling kitüntetésekor az amerikai kormány tiltakozott...
106 évvel ezelőtt, 1917. március 1-jén elkobozták a Nyugat aznap megjelenő számát. A „bűnös” Babits Mihály volt, az ok a Fortissimo háborúellenes verse volt.
Haragszik és dúl-fúl az Isten
vagy csak talán alszik az égben,
aluszik vagy halott is épen –
ki költi őt föl, emberek?
Anyák, sírjatok hangosabban:
akit föl nem ver annyi ágyú,
rezzenti-é gyenge sírástok?
És ne is könnyel sírjatok,
mert a könny mind csak földre hull
hanggal sírjatok föl az égre,
sírjatok irgalmatlanul:
ne oly édesen mint a forrás,
ne oly zenével mint a zápor,
ne mint a régi Niobék:
hanem parttalan mint az árvíz
sírjatok vagy a görgeteg
lavina, sírjatok jeget,
tüzet sírjatok mint a láva!
A drága fiúk hullanak
vérben a hóra napra-nap.
Ne hagyjatok aludni senkit:
ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,
de érdemes-e félni még?
és érdemes-e élni még?
Ó, mért nem hallani hangotok?
Menjetek a piacra sírni,
sikoltsatok a templomokban
vadak asszonyai, vadakká
imuljatok őrjítő, őrült
imában!
És ha hasztalan
ima, sírás: – mi káromolni
tudunk még, férfiak! Ma már
hiszünk káromlani-érdemes
alvó magasságot a Sorsban.
Hányjuk álmára kopogó
bestemmiáknak jégesőjét!
Mért van, ha nincs? Mért nincs, ha van?
Tagadjuk őt, talán fölébred!
Cibáljuk őt, verjük a szókkal!
mint aki gazda horkol égő
házban – a süket Istenét!
Süket! Süket!…
Ó ma milyen jó
volna süketnek mint az Isten!
Süket a föld, nem érzi hátán
hadak alázó dobogását.
Jó volna süketen csirázni
mint virághagyma föld alatt:
minden süket, földben, Istenben
csak az ember szakadt ki a
süket Istenből iszonyokra
kikelt belőle féreg-módon,
Isten férgének, viszkető
nyüzsgésre, fájni – mert ami
nem süket Isten: fájdalom,
míg az Istenbe visszahal!
Éppen e vers megjelenése előtt egy évszázaddal, 1917. március 2-án született Arany János. Hatvan éveskorában, 1877-ben írta volt a nyolcsoros Civilizáció szösszenetét:
Ezelőtt a háborúban
Nem követtek semmi elvet,
Az erősebb a gyengétől
Amit elvehetett, elvett.
Most nem úgy van. A világot
Értekezlet igazgatja:
S az erősebb ha mi csínyt tesz,
Összeül és – helybehagyja.
Én meg 2023 másod-harmad hó fordulóján azon morfondírozom, hogy sem így, sem úgy nem jó.
Megváltoztatni nem tudom, de szólok. Szóljunk sokan. Imával és káromkodással: nem jó ez így!
Békés tavaszodás. Meleget ígérő napfelkelték. Másod-harmad hó fordulóján Áprily Lajossal indulok erdőt járni, a még zúzmarás erdőt. Ő meg éppen a természet védszentjét, Szent Ferencet hívja az útra 1965-ben írt Assisi, jöjj… című versében:
Vadjárta út ez, vadcsapás,
moha-szegélye zúzmarás.
Halkul a léptem. De a vad,
az őz s a szarvas megszalad.
Pedig kezem fegyvertelen.
Assisi, hívlak. Jöjj velem.
Nagyobb erőd van, több hited,
a szarvast megszelídíted.
A farkashoz is volt szavad:
megállt a gubbiói vad,
mert csodát tett keresztjeled…
Az erdőn hadd járjak veled.
Assisi, szólj. Én hallgatok.
Űzött és nyugtalan vagyok.
Assisi, mellettem haladj.
Lelkemnek békességet adj.
Maradok kiváló tisztelettel.
Kelt 2023-ban, a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapján
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
