Tóth Árpád Májusa mintha a természet bocsánatkérése lenne a hótalan tél, a hóvirágtalan március, a fütty nélküli április után. A május nem csak önmagában szép; már benne van a június ígérete. Még nincs nyár, de már tudom, hogy ő következik. A boldog várakozás ideje a május. Ha benned él a május, akkor az ablakon túl lehet téli jégvirág, lehet nyári kánikula, lehet az ősz mustszaga, lehet bármi. Csak virágzó orgonát, cseresznyét ígérő sakuraünnepen zümmögő mézgyűjtőket látok.
A régi torony magas tetejéről
Magányos veréb, a mezők felé
Küldöd dalod, amíg a nap leszáll.
Tavasz ragyog a levegőben,
Lobog a réteken át,
Felzaklatja s megbékíti a szívet,
Harmonikus a világ.
Bégetnek a nyájak, bőgnek a csordák,
Hancúroznak a madarak,
Ujjonganak, versenyezve repülnek,
Megünneplik a tavaszt.
Te elgondolkodva nézel rájuk,
Nem vagy velük, semerre sem szállsz,
Nincs örömöd, csak dalolsz komoran,
Míg elrohan
Az év, az életed ragyogó fénye.
Óh, mennyire hasonlít
Az életmódod az enyémhez!
Szórakozások, nevetések
Nem érdekelnek. Nem vonz a jókedv,
a tavasz rokona, az ifjúság testvére,
Nem vágyom az ért idő szerelmére.
Sőt, mintha mindentől
Menekülni akarnék,
Úgy élek,
Ahogy nem él a környék.
Szülőföldemen múlik ifjúságom,
Hol ilyenkor, mikor az est eljön,
Vidám harangszó húz át messze földön
(...) Az embertömeg
Az utakra kiárad,
Ünnepi ruhában
Hagyja el a házat,
És egyedül
Megyek ki a mező legkopárabb részére,
A vidámságot más időkre halasztom,
Végignézek a pusztuló haraszton,
Nézem a napot, amint messzi hegyeken túl
Lehull,
Magával viszi a fényt
s mintha ekként
Szólna: így enyészik el ifjúságod.
Magányos madárka, eljött az este,
Hová vezetnek most a csillagok?
Te nem tehetsz arról, hogy a szívedben
Milyen lemondó vágy ragyog.
Az ösztönünket a természet adta,
S ha átlépem az öregkor küszöbét,
Mivel nem kerülhetem el,
Akkor, mikor mások baját nem érzem,
S az éj a mai éjnél feketébb:
Mi lesz akkor az ösztönünkből,
Hová visznek addig az évek,
Mi lesz belőlem? – Talán minden
Megbánva, fájón visszanézek.
Magányos veréb. A nagy olasz filozófus-költő, Giacomo Leopardi a versét Imecs Béla ültette magyarra. Leopardi életműve nem terjedelmes: mindössze 34 vers, 24 filozófiai dialógus, egy szatirikus eposz. Ő a pesszimizmusán, a világfájdalmán át volt az olasz forradalmi hazafiság megtestesítője. 38 éves korában, 1837-ben Nápolyban a kolerajárvány áldozata lett.
Jóval hosszabb életet szabott a sors Jókai Mórnak. 1904. május 5-én tért örök nyugalomra. Őtőle az Első május című versét veszem mankómul besántikálni május elejébe:
Óh be szép vagy első Május!
Zöld a mező, a fű között
Ezer millió pimpimpáré
S rajta ezer millió bogár.
Óh be szép vagy első Május!
Fák belepve virághóval,
Piros hóval a baraczkfák,
Az orgonafák lilával.
Óh be szép vagy első Május!
Lánykák szednek gyöngyvirágot
S osztogatják az ifjaknak,
Egy-egy csomót tíz krajczárért.
Óh be szép vagy első Május!
Gazda alkuszik zsidóval
Repczéjére, mely virágzik,
S gyapjújára, mely legel még.
Óh be szép vagy első Május!
Csattogány zeng minden ágon,
Dallal, illattal dús a lég. (…)
Négy évre Jókai halála után, 1909-ben megszületett Radnóti Miklós. Májust idéző verse, a Majális ellenben éppen életének vége felé, 1944. május 10-én született:
A hangraforgó zeng a fű között,
s hördül, liheg, akár egy üldözött,
de üldözők helyett a lányok
kerítik, mint tüzes virágok.
Egy lányka térdrehull, lemezt cserél,
a háta barna, lába még fehér,
a rossz zenén kis lelke fellebeg
s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.
Fiúk guggolnak és parázslanak,
az ajkukon ügyetlen szép szavak,
duzzasztja testük sok kicsiny siker
s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.
Megdöbbentő váltás. Intelme a mának is szól. Kedves olvasóm, remélem, ismered Szarka Tamás dalát, az Állnak az órákat. A Kossuth-díjas zenész a jelen művészvilágából elsőként emelte fel a hangját az orosz–ukrán konfliktus, a háborúskodás ellen. Nem parancsolóan, nem követelőzve, csupán halk és finom dallamokba burkolva annyit kér: „Ne lőjetek ma már!” A kontraszt – a téma súlyossága és a megfogalmazás könnyedsége – adja a dal elementáris erejét, Wolf Kati békedalként énekli a szerzővel:
Tudod, tudod, ugye, mégis jobb lett volna
Puskacsőbe fehér orgona?
Májusi jóslat friss orgonaággal
Mintha csak Radnóti gondolatát folytatnák:
Lehetnének talán még ember,
hisz megvan bennük is, csak szendereg
az emberséghez méltó értelem.
Mondjátok hát, hogy nem reménytelen.
Május – a föltámadt ember dala kellene legyen.
A föltámadt ember vers a kiteljesedő nyár ígéretét hordozza magában. Szerzője az 1871. május 7-én Kalkuttában született Rabindranath Tagore. Ott is halt meg 1941 júliusában. Ez az utolsó verse. Műfordítója Franyó Zoltán.
Nézzétek, itt jön ő – a nagy hatalmú földlakó!
A réten minden kis, fakó
Fűszál kívánja, remegve várja.
A kagyló-kürt szavától zeng az istenek hona,
S az emberek között rivall a harci harsona.
Nézzétek, oly közel van már az óra,
Midőn új élet támad virradóra,
A fojtó éjjel védőgátjai
így fognak porrá mállani.
Az új lét friss, hívó szavához
A visszhang új vigaszt sugároz,
S a hajnal ormáról a hang ezerfelé rezeg:
„Ne féljetek! Ne féljetek!
A föld feltámadt emberének
Győzelem, győzelem!”
Ezt visszhangozza most az ének
át a mély, mély égen.
126 éve, 1897. május 9-én született Miháltz István geológus, a tömeges pollenvizsgálatok első hazai alkalmazója a földtani negyedkor kutatásában. Tanulmányait a kolozsvári tudományegyetemen kezdte, a debrecenin fejezte be, s így lett a Kolozsvárról Szegedre áttelepült Ferenc József Tudományegyetem földtani intézetében gyakornok, 1956-ban egyetemi tanár.
Május 9-én, 94 évvel ezelőtt, 1929-ben született Kányádi Sándor is. 1979-ben írt Május című verse az akkori világ lenyomatát őrizve üzen a mának:
dulakodásban szétrúgott tüzek
füstje csípi a szememet
ítéletidő záporába fulladt
tüzek füstje mardossa torkomat
tehetetlen két tenyeremmel
milyen szánnivalóan
gyámoltalanná maszatoltam
valamikori elszánt arcomat
Május 10-én 49 éve, 1974-ben halt meg Gergely Jenő matematikus, a nemeuklideszi geometria szakértője. Tanulmányait a Kolozsvári Református Kollégiumban (1914) és a fent említett egyetem matematikai karán (1918) végezte. 1920-tól 1948-ig a kolozsvári Marianum leánygimnáziumban tanított; 1947-től nyugalomba vonulásáig a Bolyai Tudományegyetemen, majd a Babeş–Bolyai Egyetem matematikakarán adott elő, ezzel párhuzamosan a Számítási Intézet munkatársa volt 1952–62-ben. A nemeuklideszi geometriáról több nyelven jelentek meg publikációi, mindenekelőtt a Bolyai- és Lobacsevszkij-, valamint Hilbert-féle terekkel kapcsolatban hazai és külföldi matematikai szakfolyóiratokban. A bukaresti Állami Tudományos Könyvkiadónál 1953-ban a Bolyai János élete és műve című kötetben tanulmánya jelent meg A nem-euklidesi geometria ismertetése Bolyai János „Appendix”-e nyomán címmel.
Mai búcsúzóul Tóth Árpád Mi lett a sárga virágokból… című versét hoztam –
Mi lett a sárga virágokból,
Melyek az árokparton lángoltak, mint illatos tűzvész,
S árnyékuk egy pillanatra keskeny kezedre reszketett,
Testetlen, hűvös csók a hahotázó napsütésben,
Testetlen, hűvös csókja a dolgokban rejlő örök szomorúságnak?
Meghaltak azóta.
Parasztszekér sáros kereke letiporhatta őket,
Legelő ökrök szaggathatták lusta szájjal,
Koszorút köthetett belőlük egy kimenős cseléd,
Vagy úgy hervadtak el, egymás vállára borulva...
– s a reménynél bölcsebb bizonyosságot, májusi orgonajóslatot: az árokparti sárga virágok is újraélednek.
Maradok kiváló tisztelettel.
Kelt 2023-ban, 119 évvel Jókai Mór halála és 114 évvel Radnóti Miklós születése után
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb
felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt:
Adatvédelmi
tájékoztató
