A természet kalendáriuma (DLXXXIX.)

Sóhajtásnyi időre még visszarévedek a székely szabadság napi máglyatűzre, s a gyertyagyújtás november 1-i áhítatára – veszem kölcsön a gondolatot Jánosházy Györgytől:

A holtakat hagyd éjükben pihenni:

ők boldogok már sírkövek alatt,

nincs bennük vágy, megbánás, indulat,

nyugalmukat nem zavarja semmi.

Az élőkért, értük gyújts gyertyafényt:

a lapos mellű, keshedt gyári nőket,

a reszkető kezű kéregetőket

sirasd, akik nyomoruk rabjaként

belegebednek százszor is naponta

szégyenbe, kínba, betegségbe, gondba;

az élőknek kell gyertyád pisla fénye,

utat mutatni végső, jó halálba,

hol csillagok ösvényén megtalálja

a szelíd békét, melyben élni kéne.

Borongós hangulatát a november előredobja, s ránehezül mint lassú, apró szemű eső fűre, fára. S a lelkekre borul, mint a lassú ködök lebegtette lombok, ezerszínű foltokba öltöztetve a lassan szürkébe váltó délután macskaköves utcáit. Az őszirózsák, krizantémok táncrendje szerint a temetőkertek az elfogyó gyertyafények fanyar füstjein túl őrzik majd a pillanat csodáját – az első hóharmatig.

Csapzottan tarka lett a fényteli kerted,

Későn süt fel a nap, hamar homálylik,

Elfagytak, feketednek

Napraforgóid, dáliáid,

Még nyílnak, ősziesen nyílnak – már nem sokáig –

Napszomjas, késő helianthusok:

Az elmúlásból is itt körül az világít,

Ami nekünk meg nem adatott.

– Rapszódia az őszi kertben. Vas István őszi kertjében járunk. –

Piroslik már a kis meggyfád – milyen lesz,

Ha jön a nagy esőzés hirtelen?

Szebbek a rőt levelek, ha kerengenek

Nedves szelekben is tündérien.

Már várja a nemes, növényi sejtelem

Novemberi esők verését:

Itt győzni fog minden enyészeten

A szépség.

(…) Elfagyott rózsák, dáliák: a kertünk.

Új és új szépség, akkor is, ha pusztul.

(…) ez még az ősz, ha jól, ha rosszul,

Most vívj, most védd magad,

Míg végső hódításra el nem indul

A sejtjeinkbe zárt tudat.

(…) Nincs miért adnunk a szerényt:

Még csúf estünkben is több szépségünk marad,

Mint amit valaha pompáztak elénk

Virágok, madarak.

Mi más értelme van az időben a szépet

Halmozni, ha nem ez,

Hogy mikor nyomorultul vergődik az élet,

Akkor is szép lehess? (…)

Emlékezzünk hát mi is régiekről, akik már rég megtalálták a szelíd békét csillagok ösvényein.

A szabadságharc leverése után, 1849. november 4-én született Lóczy Lajos geológus, földrajztudós. A zürichi egyetemi évek után hazatérve a Magyar Nemzeti Múzeum ásvány- és őslénytárában dolgozott. 1877-1880 közt részt vett gr. Széchenyi Béla kelet-ázsiai expedíciójában. Ő mutatta ki, hogy a közép-ázsiai sivatagok, a löszmezők kialakulásáért a több millió éves glaciális-interglaciális korszak szélmozgásai a felelősek. 1883-tól a bánsági hegyvidék geológiai felvételezését végezte. 1891-ben az ő kezdeményezésére és vezetésével alakult meg a Magyar Földrajzi Társaság, 1902-1908 között a Földrajzi Intézet igazgatója. 1900-1914 között a Földrajzi Társaság elnöke volt. Ebben az időben szerkesztették meg Teleki Pállal és Papp Károllyal Magyarország földtani térképét. Ő kezdeményezte az Erdélyi-medence rendszeres geológiai és geomorfológiai feltárását. Jelentős érdemei vannak az erdélyi kősó- és földgázkincs felfedezésében is. Az ő felmérése és tanulmányai alapján kezdték meg a nagysármási fúrásokat.

Születése után három évre, 1951. november 4-én született a másik neves geológusunk, Déchy Mór. A földrajztudós Hunfalvy János és a geológus Szabó József tanítványaként mint magashegységi alpinista is jeleskedett. Végigmászta a Kárpátok összes tömbjét, a Dinaridák, a Pireneusok és a norvég Alpok után a cári Oroszország hegyeit járta. Hét kaukázusi expedíciót vezetett. 1884-ben megmászta az Elbruszt, 1886-ban bejárta a Kaukázus 1280 kilométeres főgerincét. A Kaukázus földrajzi, földtani és botanikai leírását tartalmazó háromkötetes műve 1905 és 1907 között Berlinben jelent meg németül. 1872-ben egyike volt a Magyar Földrajzi Társaság alapítóinak. A Kolozsvári Tudományegyetem 1908-ban tiszteletbeli doktorrá avatta. Értékes kőzet-, kövület- és őslénytani gyűjteményét, fényképeit a Magyar Állami Földtani Intézet őrzi.

1998. november 4-én halt meg Ernster László vegyész. Orvos szeretett volna lenni, de zsidóként erre az akkori Magyarországon nem volt lehetősége. A Svéd Királyság budapesti nagykövetségén vészelte át a nyilas korszakot. 1946-ban Svédországba távozott, 1956-ban biokémiából doktorált a Stockholmi Egyetemen, majd a Werner-Grenn Intézet fiziológiai-kémiai osztályát vezette 1967-ig. 1967-től 1986-ig a Stockholmi Egyetem Biokémiai Intézetének igazgatója volt. 1977–88 között a Nobel-díj bizottság tagja volt. Jelentős eredményeket ért el a sejtbiológia és a bioenergetika terén, elsősorban a mitokondriumok kutatásában, a sejtek energiatermelésével kapcsolatban: a mitokondriumok energiafüggő reakcióit tisztázta. 1988-ban a Semmelweis Orvostudományi Egyetem tiszteletbeli doktori címmel tüntette ki.

2011. november 4-én halt meg Vissy Károly György meteorológus is. Budapesten az ELTE meteorológus szakát végezte el, ezután rögtön az Országos Meteorológiai Hálózatnál kezdett dolgozni. Az első években a repülésmeteorológia terén, később a rövid távú előrejelzések témakörében oldott meg bonyolult feladatokat. Közben bekapcsolódott a rádió és a televízió időjárás-jelentéseinek szerkesztésébe, majd ő maga is állandó szereplő lett a képernyőn. 1997-ben az ő javaslatára jött létre az OMSZ épületében az a tévéstúdió, ahonnan nemcsak ő, hanem tanítványai, meteorológus kollégái adhattak naponta többször is szakértői jelentéseket. Pályafutása során végig arra törekedett, hogy szakmája eredményeit és szolgáltatásait minél közérthetőbben tegye elérhetővé az emberek számára.

Szászvárosban született 1905. november 5-én Tankó Béla biokémikus. Berlini és londoni kutatóévei után alma materében, a debreceni egyetem orvosi karán a Biokémiai Intézet igazgatója lett. Nevéhez fűződik a fruktóz-1-foszfát, az ún. Tankó-Robinson-észter felfedezése, ami nagy lépés volt a sejtbiológiában az oxidációs folyamatok megértésében. Az 50-es években bekapcsolódott a nukleinsavak kutatásába, amely különösen a magyarországi daganatkutatás számára jelentett bázist. Alapításától elnöke volt a Magyar Biokémiai Társaságnak.

Mai sétánkat egy geológusra való emlékezéssel fejezzük be.

November 6-án, 1886-ban született Kézdivásárhelyen Bányai János geológus. Tanári diplomát a budapesti polgári iskola tanítóképző természettudományi szakán szerzett. Tanulmányait Jénában és Berlinben fejezte be, 1942-ben Szegeden avatták doktorrá. 1908-tól 1919-ig Abrudbányán, 1921-től 1931-ig Székelykeresztúron, 1931-től 1945-ig Székelyudvarhelyen tanított. 1931 és 1943 között a Székelység című havi folyóiratot szerkesztette. Ő alapította meg a Borvízkutató Intézetet, expedíciókat kezdeményezett a Hargita kutatására. Mintegy félezer közérdekű írása jelent meg heti- és napilapokban. Írásai Erdély földrajzi viszonyaival, a Székelyföld geológiájával és hasznosítható ásványi kincseivel foglalkoztak, különösen a barnaszéntelepekkel, a földgázzal, az aranybányászattal.

A lázas lombú fákra

toprongyos gerlék gyűlnek.

Tekinteted ködében

beteg ebek szűkölnek.

Csattogó vonat-bűzben

kisiklik minden szépség.

Kígyóra hág a szellem

s belélegezzük mérgét.

Killár Katalin ily borúsnak látta a Novembert még 1996-ban.

Jánosházy György, Vas István vagy Killár Katalin késő ősze?

Én a Vas Istvánéra szavazok:

Mit tud a virág, mit tud a tenyészet?

Rettentő szép rakéták, robbanva repüljetek!

Mindig nekünk teremtik a szépet

Az emberi évezredek. (…)

És új energiává lesz a múló idő

S új csillagmáglyát gyújt meg érted,

S vigasztalóvá lesz a rémítő,

S mindent meglátsz, mindent megértek.

És érthetetlen szenvedésed

hétszer boldog szépséggé válik:

Mosolyodban kinyílnak a régen semmivé lett

Napraforgóid, dáliáid.

Maradok kiváló tisztelettel.

Kelt 2023-ban, kétszáz évvel azután, hogy Bolyai János megírta levelét apjának: „Semmiből egy új, más világot teremtettem”.