Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Grünstein Miklós a nagy hazatérők közé tartozik. Pár évesen, a holokauszt iszonyától menekítve élte át 84 esztendeje – minden bizonnyal – legnagyobb veszteségét, ezt követték a félárvaság szenvedései, majd évtizedek múlva, már felnőttként egy baleset feketítette el újra körülötte a világot, hogy aztán nem sokkal a rendszerváltás előtt egy merész – és ezúttal szerencsés – fordulat írja át ismét számára az életet. 33 év és három hónap után költözött haza Svédországból, és ifjú világutazókat meghazudtoló lelkesedéssel vallja: az ő szemében Marosvásárhely Erdély Barcelonája. Pedig nem itt jött a világra, a történeteiből kirajzolódó időlánc mégis leginkább ide köti.
– 1940. január 6-án születtem Gyergyószárhegyen – kezdi a legelejétől a gazdagon kanyargó életút felvázolását modern otthona tágas nappalijában, az értékes festményekkel behatárolt térben. – Édesanyám, Oláh Zsófia, a község közjegyzőjének lánya, 1939-ben kötött házasságot édesapámmal, Grünstein Sándorral, aki zsidó származása miatt rövid idő múlva munkaszolgálatos lett a szárhegyi fagatternél. Anyám katolikus volt, de át kellett térjen a zsidó vallásra, apám családja ugyanis csak így egyezett bele a házasságba. Két húgom született, a nagyobbik, Éva 1941 februárjában, a kisebbik, Mária-Kamilla 1943 márciusában, már egyikük sem él. 1944 szeptemberében egy tehervonatban menekültünk Magyarország felé édesanyámmal, az anyai nagyanyámmal és a két húgommal. Anyám egy fél zsák kenyeret hozott magával, egy dobozban pedig a családi ékszereket, azoknak a menekülés alatt nyomuk veszett. A szerelvényt a maroshévízi állomás előtt egy orosz hadirepülőből érte támadás. Nagyanyám több más utastárssal együtt azonnal életét vesztette. A mozdonyvezetőt is eltalálta egy lövedék, így a fűtő vezette tovább a vonatot. Édesanyám súlyosan megsérült, egy golyószilánk került a gerincébe. A vonat Marosvásárhelyre hozott minket. A Köteles Sámuel utcai légvédelmi pincehelyiségbe kerültünk, oda, ahol később a régi szülészet létesült. Édesanyám néhány nap múlva elhunyt, a katolikus temető szélén egy jeltelen sírba temették. A húgaimat és engem egy hét múlva egy másik szerelvénnyel az osztrák–magyar határig vittek több zsidó gyermekkel együtt, akiknek a szüleit már korábban valamelyik haláltáborba szállították. Számunkra is ez lett volna az úti cél, a magyar ellenállás azonban leállította a vonatot, és magyarországi településekre irányított át minket, gyermektelen családokhoz. Én Csomára kerültem egy kosárfonó asszonyhoz, akinél gyakran kellett kukorica- vagy borsószemen térdepelnem, Éva húgomat Dörben, Mária-Kamillát szintén Csomán helyezték el, egy másik családnál. Édesapám 1945. június 9-én szabadult a munkaszolgálatból, és egy gyergyószentmiklósi illető segítségével megtalált minket, majd egy viszontagságos utazás során haza is vitt.
Édesanyja elvesztése mély nyomot hagyott Miklós lelkében – a mai napig úgy éli ezt meg, mintha valamelyik végtagja hiányozna –, a megrázkódtatást pedig a házhoz asszonyt kereső családfő próbálkozásai eredményeként egymás után két mostohaanya rémuralma követte.
– Nemegyszer mentünk a húgaimmal kék-zöld foltosan vagy véres fejjel az iskolába, ezt az oktatóink is észrevették. A társaink a családnevünk és a félárvaságunk miatt kiközösítettek, leírhatatlanul nehéz időszaka volt ez az életünknek. A lelki szenvedés mellett ott volt a fizikai is, éheztünk és fáztunk a háború utáni években, a tantermekben ugyanis télen olyan hideg volt, hogy a tinta belefagyott a tintatartóba – idézte fel vendéglátóm gyermekkora megpróbáltatásait. Mivel Grünstein Sándort 1952-ben Besztercére helyezték ki mint könyvelőt, Miklósék is ott járták ki az iskolát, különösen keményszívű második mostohájuk is odavalósi volt.
1960-ban új, „angyalbőrös” időszak kezdődött a fiatalember életében.
– Közép-Olténiába, Slatinára vittek katonának. Összesen 27 hónapig viseltem az egyenruhát, a kubai rakétaválság miatt ugyanis eltolódott a leszerelés ideje. A katonaság alatt többször küldtek külföldi gyakorlatra – Bulgáriába, Oroszországba, Kelet-Németországba. Miután elvégeztem egy technikumot, az egész hadosztály gépjavító műhelyének lettem az egyik alkalmazottja, emellett a tábornokunk sofőrje is voltam. A műhelyben reggeltől estig dolgoztunk, ugyanis naponta legkevesebb egy, legtöbb öt kamiont kellett megtölteni öt-tíz tonnás autó- és tankalkatrészekkel.
A katonaság után Miklós 1963-tól 1978. augusztus 31-ig a marosvásárhelyi parancsnokságon dolgozott mint gépész. Közben 1965-ben családot alapított, a felesége két fiúgyermekkel ajándékozta meg, a nagyobbiktól azóta három unokája is lett.
– A hetvenes évek végén felszólítottak, hogy változtassam meg a családnevem, legyek mondjuk Popescu. Nem egyeztem bele. 1978 augusztusának utolsó napján aztán elütött egy autó. Koponyatöréssel és egyéb súlyos sérülésekkel szállítottak kórházba. Károsult a központi idegrendszerem, az arcom és a koponyám sérülései miatt több hónapot töltöttem különböző marosvásárhelyi kórházakban. Évekbe telt, mire talpra álltam, de a lakásomon kívül sehol sem tudtam tájékozódni. Öt hónappal az úgynevezett baleset után betegnyugdíjaztak. Nagyon kevés járandóságot kaptam az államtól, pedig a főtörzsőrmesteri rangom alapján jóval több illetett volna meg. A négytagú családomat így borzasztóan nehéz volt eltartanom, ezért 1989. június 23-án legális útlevéllel, a feleségem rokonainak meglátogatása ürügyén kimentem Svédországba, és „elfelejtettem” visszajönni. A későbbiekben a családom is utánam jött.
– Milyen világ fogadta kint? – kérdeztem.
– Kezdetben nagyon biztató volt minden. A rokonság segítségével bekerültem a helyi nyilvántartásba, augusztustól decemberig pedig svéd nyelvtanfolyamra jártam. 1990 januárjában már munkaszerződésem volt a Gislaved nevű településen, egy műanyagfröccsöntő gyárban. A megerőltető, mindegyre új feladatokkal nehezített munka miatt azonban egyre gyakrabban tört rám a depresszió, és szívrohamaim is voltak. Öt és fél év múlva állást váltottam, Anderstorpban kezdtem dolgozni három műszakban. Mivel ezután a depresszióm súlyosbodott, egy ismerősöm biztatására Eksjö városába költöztem, és ott egy fémmegmunkáló üzemben kezdtem dolgozni.
Miklóst a későbbiekben sem kerülték el az egészségi problémák, 2019 novemberében cukorbetegséggel diagnosztizálták, közben a látása is megromlott, a szürkehályog miatt a mai napig homályos. A pontot az i-re egy alkoholista szomszéd tette fel, akinek a zajongása miatt a pihenésről is le kellett mondania. Ez is közrejátszott abban, hogy végül engedett a hazatérés régóta ébredező vágyának. Itthon minden nehézség és fizikai korlát mellett úgy érzi magát, mint „hal a vízben”.
– Húsz szakmát birtoklok, és nyolc hobbim van – árulja el szellemi kincseit egyetlen lélegzetvétellel a kívülről törékenynek látszó, számtalan műtéten átesett, mégis különös belső erőt sugárzó férfi, akinek élettörténete messze túlnő e rovat terjedelmén. A számomra legfontosabbat – a szabadidős tevékenységek sokféleségét – azért mégsem hallgathatom el.
– Aforizmákat, mottókat írok, naponta többet is, és vicceket is kitalálok. Emellett örömmel fotózom a város régi épületeit. A videófelvételek készítése is a kedvenc időtöltéseim közé tartozik. Egykori kollégákkal és külföldi barátokkal, ismerősökkel is tartom a kapcsolatot, szombatonként pedig a zsidó hitközség tagjaival találkozom – sorolta Grünstein Miklós a számára kedves programokat. Beszélgetésünk alatt az ösztönös ajándékozó – önmagából is adni akaró – nyíltsága, nagylelkűsége áradt minden szavából, gesztusából, és ezt sugallták a későbbiekben küldött telefonos üzenetek, képek, videók is. Mindebből valamiért az alábbi gondolatfoszlány maradt meg bennem a legélesebben: „az álmaim nagy részét színesben észlelem”.