A túlzásokról
2020-09-06 15:21:44
- Kuszálik Péter
Mörfi naplója (19.)
Sok hasznos dolgot…
tanultam meg Murphy nagyapámtól. Például azt, hogy kerüljem a túlzásokat, és ne álljak a ’holtbiztos sarkigazságokat’ hirdető szónokok zászlaja alá. Így elkerülhetem a kellemetlen helyzetek javát, és kevesebb csalódás fog érni. Eddig beigazolódott ez a tanítás, és a hátralévő időmben sem lesz ez másképp.
A túlzás a mértéktelenség egyik rákos daganata, emiatt aztán hathatós gyógyszere sincs. Jobb, ha nem kapod el. Mondják, hogy a szerencsejátékon elnyert hatalmas összegek csak megzavarják az embereket. Magyarországon a lottó főnyereményét megütő személyek 95%-a két éven belül seggére ver a pénznek, s örülhet, ha nem zuhan mélyebbre, mint kezdetben volt.
A – túlzások ellen védő – korlátok fölötte szükséges voltáról magam is számtalan esetben meggyőződtem, s arról is, hogy el kell fogadnom azokat, mert a javamat szolgálják.
A korlátlan vagyonosodás éppoly káros, mint a mértéktelen hatalom birtoklása; a világtörténelem diktátorok százaival igazolja e tételt. A tirannus szó az antik görög-latin időkből származik, ez azt jelenti, hogy az önkényurak / zsarnokok uralkodása már az ókort is jellemezte. Erőszakos, kegyetlen fickó volt mindahány, s tudjuk azt – mert a Gheorghiu-Dej- és a Ceau-korszak is erről szólt –, hogy micsoda szenvedést tud okozni a népnek egy-egy taplófejű akarnok. De nem kell túl magasra tekintenünk: alacsonyabb – pl. direktori – szinten is találunk kiskirályokat, akik lábtörlőnek használják az ’alattvalóikat’. Fájdalmas arra gondolni, hogy e senkiháziak köré olyan talpnyaló réteg verbuválódik, amely betongyűrűként védi Őfelségét. Nehéz dolog tisztességes embernek maradni az ilyen környezetben…
Túlzó vagy mértékletes?
Az előbbi naplórészletben idéztem egy latin közmondást, amelyben szerepelt a meretrix szó; abban a kontextusban inkább kerítőnek kellett fordítani, de a valódi jelentése: utcanő, szajha.
Az internet jó szokása, hogy egy-egy fogalom, idegen szó keresésekor százasával kínál olyan szövegrészleteket, amelyekben előfordul az illető szó. Így jártam a meretrix szóval is, mert a kereső ’kidobott’ egy másik latin mondást is, amiben szintén szerepel a fogalom: „causidicus, medicus, meretrix semper mediantur (…) = az ügyvéd, az orvos és az utcalány ahhoz szegődik, aki többet ígér”. Az ígéret természetesen a pénzre vonatkozik. A mondás azóta is érvényes, és a pénz szeretete sem csillapodott. Emberekről lévén szó, sem kárhoztatás, sem csillapító jellegű korlátozás nem jöhet szóba; a példabeszédek és Mörfi tanmeséi simán leperegnek a gazdagokról. A szoc.-komm. klasszikusainak vagyonmérséklő politikája is megbukott, pedig számtalan példa igazolja a túlzások haszontalan vagy kellemetlen voltát.
A túl magasra nőtt emberek a természet tévedéseihez tartoznak: a csecsemőmirigyük működése nem állt le kellő időben, ezért ’nőttek ki az isten markából’. Borzasztó kellemetlen lehet egy 230 centis emberke élete, de – mint mondám – ez az állapot nem tőle függ; a gazdagodás viszont akaratfüggő cselekvés. Nagyon ritkán fordul elő, hogy valaki megálljon az ’ennyi is elég’ szintjén, tekintve, hogy a bírvágy ostorként hat az emberi agyakra. A közepes szint ebben az esetben is zsinórmértéket jelent, de még nem alkották meg azt az általánosan elfogadott mércét, amely szerényebb keretek közé szorítaná az emberek aranyéhségét, hatalomvágyát stb. (Közlöm tisztelettel, hogy ez nem ’proli duma’ és nem politikai programpont a részemről, csupán egyike a konyhafilozófiai elmélkedéseimnek. – Mörfi)
Nem lehet számszerűsíteni az összegeket, mert ami az egyiknek sok, az a másiknak kevés. A vagyonosodási szint a lehetőségektől és az igényektől, de még a szerencsétől is függ: egy-egy elszegényedett gróf vagyona még tisztes megélhetési szintet jelent valamely mesterembernek. A 19. század utolsó harmadában így határozták meg azt a fogalmat, amit így is szoktak jellemezni: ’nem szégyen, csak kellemetlen’: „szegénynek mondják azt, ’ki nem bír annyi vagyonnal, mellyel polgári vagy egyéni állapotához mért szükségleteit kellőleg fedezhesse”. Más szavakkal: az a szegény, aki az élet fenntartására szükséges kellékek – eledel, ruházat, lakhely – hiányában szenved.
Különféle társadalmak más-más gazdagodási piramisokat építettek: a földszinten a szűkölködők, fönnebb a dúsak. Ismét Márton Áron püspököt idézem; egy 1932-ben elmondott beszédének írott változatában olvasható: „Soha nem volt ilyen nagy arányú a termelés, az anyagi javaknak ilyen bősége soha nem állott rendelkezésre, s a tömegeket mégis éhínség és nyomor fenyegeti. Az emberiség úgy áll a tömérdek gazdagság előtt, mint a sápadt arcú, rongyos nadrágú utcagyermek a csemegeüzlet dús kirakata előtt. A csábító javak nagy bőségét csak a vágyaival tapogatja a vastag, rideg üveg mögött – és kielégítetlenül megy tovább. De félő, hogy ha nem nyílnak meg a kegyetlen ablakok, akkor egyszer az éhező tömeg nagy elkeseredésében be fogja zúzni azokat.” (A Márton Áron hagyatéka könyvsorozat 19. kötetéből.)
Ugyanott azt is megemlíti, hogy XI. Pius pápa 1931-ben kiadott enciklikája próbálta meghatározni az általános társadalmi elvárásokat: „A keresztény felfogás szerint a gazdasági életnek is, mint minden dolognak, megvan az emberi önkényes választástól független, a természetéből következő közvetlen célja. És ez, a Quadragesimo Anno körlevél szavai szerint az, hogy »a nemzet minden egyes tagjának rendelkezésére álljanak mindazok a javak, amelyeket a természeti kincsek, a termelőeszközök és a gazdasági élet szociális megszervezésére nyújtani tudnak.« Éspedig úgy, hogy »ne csupán az életfenntartási és tisztességes szükségleteket fedezzék, hanem az embert nagyobb és nemesebb kultúréletre is felemeljék.«”
Sikerült? Nemigen, de legalább megtudtuk, hogy ki és mikor fogalmazta meg a mértékletességre és a társadalmi igazságosságra vonatkozó általános tételt.
Aktuális példa
Szeptember elejétől a bukaresti kormány megszüntette a vendéglők, színházak és egyéb zárt terek látogatásának tilalmát. Most, amikor a vírussal küszködő ország a második – még keményebb – csatát vívja. Az észszerűség azt kívánná, hogy maradjanak a megszorítások… Ámde! Szeptember végén lesz a helyhatósági választások újabb fordulója, s ilyenkor a hatalom képviselői a legválasztékosabb trükkökkel édesgetik magukhoz a szavazók nagy tömegét. A nagytiszteletű kormány a kocsmázásra kiéhezett (és megszomjazott) dolgozók szavazataira vadászik, s ha meglódulnak a Covid-statisztika ’fekete’ számai, az számukra semmit nem jelent. A hatalomtól semmi jót nem várhat a köznép. Ezúttal sem.
A túlzások közé soroltam ezt az esetet, de lehet, hogy csak sima melléfogásnak számít a részükről. Netán: a balfácán kormányokat jellemző rutinszerű intézkedés? Nem találom a dobozt, amibe belecsomagoljam ezt a határozatot, de talán nem is fontos. Bízom benne, hogy aki ragaszkodik az életéhez, az továbbra is elővigyázatosan viselkedik.
A nagy zabálás
A silány filmgyárak alkotásaira hiába hordanak öt csille illatosított fűrészport, a rothadás bűze azon is áttör. De mi van akkor, ha jó nevű alkotók, a filmes szakma jelesei forgatnak csömört és undort keltő filmet? Nagy baj nem lesz, a gyárkémények nem az ilyesmitől dőlnek le. Mindenesetre: kár és vétek ilyesmire prédálni azt a pénzt, aminek jobb helye is volna.
Ingrid Bergman is megüzente az alkotóknak: a szakma szégyene az, hogy Franciaország a cannes-i filmfesztiválra a mezőny két legundorítóbb filmjét nevezte be. A kettő közül az egyik Marco Ferreri (1973-ban forgatott) filmje volt, egy olasz-francia koprodukció, címe A nagy zabálás. Olyan ordináré volt a film, hogy a magyaroknál csak 1985-ben vetítették, vélhetően az érdemtelen filmek példájaként.
Négy gazdag úr elvonul a világtól, és végzetes orgiába kezd; odakeveredik egy ribanc is, tehát teljes a testi örömök tárháza. Nyilvánvaló: ha egy éhes ember jóllakik, minden további lenyelt falat már hányingert kelt benne; a testi örömök eltúlzása már nem kellemes, hanem undorító. A filmen is ez következik: mértéktelen szex és zabálás, napokon át, végül mind a pokolba takarodnak – egyenként, hogy érdekesebb legyen. Ha a filmre azt biggyesztem mondanivalóként: „lám, hová vezet a testi örömök féktelen hajszolása”, akkor közel járok az igazsághoz.
A korabeli magyar kritika sem igen tudta, mit kezdjen ezzel a förmedvénnyel. Kornis Mihály így vélekedett: „A nagy zabálás valószínűleg értelmezhetetlen, vagy csak sekélyesen – mint a fogyasztói társadalom kiúttalanságáról szóló szatíra – értelmezhető.” (Filmkultúra, 1985. 6. sz.)
Egyetlen ’haszna’ volt / van a filmnek: elrettentő példaként idézhettem most, a túlzásokról szólva.
Marx és a szexmunkások
A könyvtárban kerestem Marxtól A szex és az osztályharc című traktátust, de elküldtek, hogy ilyen nincs. Kár, pedig róluk is írhatott volna ez a derék ember, mert ott is komoly társadalmi ellentétek voltak (hogy a vírusjárvány okozta jövedelemkiesésről ne is beszéljünk). A gondok már a nyelvészkedés szintjén megmutatkoznak. Van egy fogalom, amit választékosan (kurtizán), régiesen (kokott), tájnyelven (rima), durván (ringyó) és szlengben (ágybetét, kuruc stb.) is meg lehet nevezni.
A társadalmi nyűgök közül két példát említenék. Bő negyven éve lehetett: a pesti tévé az utcalányokról készített riportot, s az adásról írt kritikában az volt az egyik kérdés: a riporter miért tegezte a városszéli ribancot, és miért magázta a belvárosi kéjnőt? A kérdés jogos, de a magyarázat is megvan. 1.) A társadalmi megítélés az oka az egésznek, ui. hajdan a burzsujok lenézték a prolit, s ez a megszólításban is megnyilvánult. 2.) A közvélekedés szerint az úrinő fehérmájú vagy nimfomániás, a proli lotyója pedig cafka. A Kádár-rendszer az óriási reklám ellenére sem biztosította a dolgozóknak ígért egyenlőséget, s a burzsuj erkölcsöket sem tudta megmásítani. A múlt rendszerben történt, hogy egy könnyű vérű nőcskét az üzemi pártbizottság elé citáltak, ahol a szoci erkölcs nevében keményen megdorgálták. A barátai megkérdezték a macát: – Miért nem tagadtad le? – Nem lehetett, a bizottságban két állandó kliensem ült.
Arra voltam kíváncsi, hogy Marx miként vélekedett a szexmunkások jogairól, de nem sikerült megtudnom.
A rothadó burzsoázia túlzásai
Hugh Hefner az ötvenes évek első harmadában indította el (hol máshol: New Yorkban) azt az ’életmódmagazin’-nak nevezett folyóiratot, amely igen szép karriert futott be az évtizedek során. A dúsgazdag emberek kiszolgálása, szórakoztatása mindig jó pénzforrásnak bizonyult, most is bevált. Kezdetben csak folyóirat, majd luxuskupleráj, ahol mindig ’friss hús’ várta a törzstagokat. A reklám szerinti erotikus szórakozások helyett (megalázó és kegyetlen) pornográfia…
S. Tetenbaum 1978/79-ben dolgozott Hefner inasaként a Playboy-villában. A főnöke halála után mesélt el néhány dolgot New York Postnak. Csak néhány apróságot veszek át a közlésből. (Kész horror volt a Playboy alapítójának dolgozni. hvg.hu, 2017.10.02.)
A szokványos inasi teendőkön kívül „neki kellett sterilizálnia a különböző testnedvekkel bevont szexjátékokat is, és neki kellett kikísérnie az átmenetileg elgyengült szexmunkásokat, hogy egy-egy aktus után kicsit összeszedjék magukat.” Hefner „híres férfi pornó-sztárokat hívott meg a villába, a nőknek meg bónuszokat osztogatott, mert a szex annyira fájdalmas volt.”
„Kokain mindenütt volt a villában, de Hefner inkább marihuánát szívott – állítja az inas, aki szerint a Playboy alapítója egyáltalán nem volt kedves ember. A barátnőivel és a szexpartnereivel pedig kifejezetten brutális volt. Fontos volt neki, hogy a lányoknak legyen mellimplantátuma, de ha ez kiszakadt, és ők könyörögtek a férfinak, hogy segítsen rajtuk, ő csak betette őket a kórházba, majd megszabadult tőlük. A nők lecserélhetők voltak.” „Semmit nem éreztem, amikor megtudtam, hogy Hefner meghalt” – nyilatkozta Tetenbaum, aki szerint a főnöke nem volt más, mint egy mocskos gazdag öregember.
A Kigyúrt Fiúk Klubja
Kezdetben a reklámokban csak formás idomú hölgyek pózoltak, de a szüfrazsettek fokozottabb aktivitása nyomán egyre huncutabb gondolatok kezdték foglalkoztatni a gazdagabb hölgyeket. Megalkották a ’szexuális felszabadítás’ filozófiáját, a többi már csak a pénztől függött. A Playboy magazin ’sikere’ nyomán – „mi dolog az, hogy csak a gazdag férfiak simogathassák a formás csajokat, nekünk is jogunk van az izmos fiúkhoz!” – szép lassan kialakult egy elit hálózat. Előbb csak a tengerentúlon, majd Európában is elő lehetett fizetni a KFK szolgáltatásaira. Albánia kisvárosaiban még nem, de a pesti belvárosban már meg lehet rendelni az izompacsirták társaságát. Táblázatba foglalt tarifák vannak, áfás számlát is adnak a szolgáltatásokért. Diszkrét hirdetések célozzák meg a fizetőképes réteget: „rendeljen show-műsort leánybúcsúra, születésnapra, céges rendezvényre vagy egyéb alkalomra” – hm, vajon egy vagon brikett lerakása is ’alkalomnak’ számít? – „szépen kidolgozott férfitestek, extravagáns műsorok, meglepetések, folyamatos extrák”. S a többi. A vélemények itt is megoszlanak, de nem részletezem, itt elvágom a szálat; ebből ennyi is elég. A ’pénzért mindent meg lehet vásárolni’ mondás ezúttal is beigazolódott…
Egy monarchiabeli viccel kerekítem le a ’pénzért szerelmet’ témakörét. Egy őszülő pesti ezredes ellátogat a bécsi tiszti bordélyházba. Dolga végeztével öltözik, és indulna, de a cica rászól: – Ezredes úr… a pénzt… – Egy vezérkari főtiszt nem fogad el pénzt ilyesmiért – mondja, s távozik.
Marosvásárhely, 2020. szeptember 3.
