A zenélő úszóbajnok (3.)

 A következő évben Szekrényessy Kálmán már Európa keleti oldalán ügyködött a kibontakozó szerb–török–orosz háborúban. Bár a magyar politika igyekezett semleges maradni török–orosz ügyben, a közvélemény a törökök pártján állt – emlékezvén az 1849-es osztrák–orosz együttműködés miatt bekövetkező vérbe fojtott szabadságharcra. A hajdan muzsikáló katona tollal is hadakozott már, íróként is egyre többször emlegették a nevét. A tapasztalt magyar huszár Oszmán pasa amolyan hadi tanácsadójaként igyekezett elősegíteni a sikert. Olyannyira tisztelte őt és még más keresztényeket is a török vezér, hogy saját népét utasította rendre, amikor azok templomokon lévő keresztény jelképek miatt háborogtak: „kit ájtatosságában valamely tárgy zavarni képes, az ne nézzen oda”. Kérdezhetnénk: mit keresett Szekrényessy ebben a konfliktusban? A választ ő maga adta meg: „Küzdöttem tollal és fegyverrel Törökország hatalmáért és területi épségéért, mégpedig nemcsak rokonszenvből a derék török nemzet iránt, hanem főleg azért, mert hazánkra nézve hasznosnak tartottam”. Jól figyeljük meg: nem önös célból, hanem Magyarország érdekéért vállalta a kockázatot! 1877. szeptember 13-án döntő csata kezdődött Plevnánál. A pokoli küzdelem árán, melyben Szekrényessy századosi rangban az első vonalban harcolt, a török sereg győzelmet aratott.

Rendkívüli érdekesség, hogy ebben a csatában egy másik magyarországi híresség is jelen volt. Talán kevesek számára ismert Zubovics Fedor neve, de megérdemelné, hogy ismertebb legyen. Ő is egy olyan nyughatatlan vitéz huszárkapitány volt, akit – talán a tőle való félelemből – az osztrák vezetés nem engedett kellően érvényesülni. Igaz, eléggé öntörvényű volt ahhoz, hogy óvatosak legyenek vele. Róla is szólhatna kalandregény vagy életrajzi film, de elégedjünk meg a Somogyváry Gyula által közölt bemutatóval!

 „Ma már alig emlékeznek rá, pedig kevés ilyen bámulni való alakot hordott hátán a magyar föld, mint ezt a különös, magyarba oltott lengyelt. Nagy lovas, nagy kardforgató, nagy verekedő, nagy mulató, nagy vadász, mindig bajt kereső ember volt. Maga: a nyughatatlan szilajság. Sűrű vére, rettentő ereje, olthatatlan vágyódása a lehetetlen és nyaktörő vállalkozások után egyik földrészről a másikra hajtotta. Világhírű rekordlovaglása Budapesttől Párizsig nem volt neki elég (…) Évekig tartó embertelen fáradalmak után hazatért, de nem tudott megpihenni. Lélegzetelállító lóidomításai, hallatlan sportvállalkozásai, meghökkentő fogadásai nem hűtötték le szertelenségeket kergető szenvedélyét. Szakadatlanul ellenfeleket keresett a leghihetetlenebb fogadásokra. Mert nem tűrhette, hogy valaki különb legyen, nagyobbat cselekedjék valamiben, mint ő. Ha a középkorban él, a kard ki kard hadviselés évszázadában, világverő hőssé lehetett volna. Így azonban csak szertelen kalandvadász lett, akit lassanként elkerültek az emberek, s rásütötték, hogy hóbortos. Kinézték a hadseregből is, hát otthagyta a katonaságot. És leste az öt világrészt, hol lobban föl valami háború vagy legalább némi fölkelés. Akkor azután ott termett. Nem zsoldért, hírért, csak a verekedésért. Az orosz–japán háború alatt Mandzsúriában hányódott a japán portyázó különítményekkel, s ott próbálta ki hírhedt aknatalálmányát, a szárazföldi torpedót. (…) A valóság az, hogy minden akkori japán hadvezér tegező pajtása volt, s levelezésben állott magával a fölséges mikádóval is.”

És valóban, Zubovics Fedor tudatosan építette maga köré a legendát. Megesett, hogy újságírókat hívott meg visegrádi villájába, ahol előbb halálra rémítette őket, hogy annál színesebben kerüljön be a lapokba. Birtokáról folyamatosan robbanások, lövések zaja tudatta, hogy állandóan furfangos masinákon töri a fejét. 1876-ban feltalált egy szerkezetet, mely segítségével lóval képes volt átúszni jégzajláskor a Dunán. Szárazföldi torpedóját több ország (Svájc, Svédország, Dánia, Kína és Szerbia) hadserege is használta. Csak épp saját hazája – osztrák nyomásra – nem volt hajlandó rendszeresíteni e találmányt. (Érdemes megkeresni és elolvasni Somogyváry Gyula Ne sárgulj, fűzfa című regényét, mert abban többek között Zubovics Fedort lebilincselően ábrázolja az író!)

Szekrényessy Kálmán, ha már Törökországban volt, nem szalaszthatta el az alkalmat, hogy ne ússza át a Boszporusz-szorost. Erre az úszásra 1876-ban és 1877-ben is sor került, vagyis átúszott Európából Ázsiába. A Boszporusz, Gibraltárhoz hasonlóan, nem a távolság miatt jelentett kihívást – bár Gibraltár a maga 14 kilométerével is tekintélyes táv –, hanem az áramlatok miatt. Mindkét szoros kettős áramlású, és az áramlások eléggé gyorsak ahhoz, hogy elragadják a tapasztalatlanokat. A mindenre elszánt katona Szekrényessy azonban elképesztően művelt ember volt. Jól ismerte a vidék ókori mondavilágát. Bár nem a Boszporusznál, hanem a Dardanellák két partján játszódott egy romantikus történet, a helyzet hasonló volt. Ovidius ókori költő énekelte meg a történetet, miszerint Leandrosz szerelemre lobbant Héró iránt. Csak úgy találkozhattak, ha az ifjú éjszaka átúszta a szorost. Ahhoz, hogy az áramlatok el ne sodorják, a lány egy égő lámpát függesztett a part menti torony ablakába. A lámpa azonban egyszer kialudt, a szerelmes fiatalember irányt tévesztve a tengerbe veszett. Élettelen testét reggelre partra sodorta az ár. A lány e tragédia láttán levetette magát a toronyból. Szekrényessy tehát megmutatta, ő sem alábbvaló az ókori szerelmesnél: átúszta a gyors sodrású tengerszorost. Teljesítményét leginkább a francia sajtó méltatta, ugyanis a franciák önérzetét sértette, hogy Lord Byron, az angol költő is átúszta a Boszporuszt. A francia lapok öles betűkkel méltatták a legyőzhetetlen magyart: „erősebb, mint Leandrosz és Lord Byron” – tehát sikerült más által megalázniuk az angolokat.

És még ugyanabban az évben első magyarként szelte át a Szuezi-csatornát is. Ez a százhatvan méteres táv már nem jelentett se bravúrt, se kihívást a hős úszó előtt, és már megszokta, hogy ahányszor vízbe vetette magát, az európai sajtó képviselői szinte közelharcot vívtak, hogy elsőként számolhassanak be minden tettéről, ezért szórakozásból akár többször is megtette ezt a távot csodálói kedvéért… Ezzel egy békés korszak következett a nagy harcos életében.

A küzdés élményét azonban nem lehetett elhallgattatni Szekrényessy életében. Az izmok nem ülhettek tétlenségben, az elme nem tompulhatott a haza szolgálata nélkül, így szinte minden esztendőben történelmi jelentőségű tettel büszkélkedhetett. 1878-ban Londonba utazott a sportélet részletes tanulmányozása érdekében. Még ugyanebben az évben hazajött immár az 1873 óta Budapest nevet viselő fővárosba, és hírlapíróként állt nemzete szolgálatába.

Az 1879-es esztendőben világelsőként írta be nevét az úszók történetébe: angol, francia és német arisztokratákkal kötött fogadás alapján átúszta a Boden-tavat Lindau és Romanshorn között. 7 óra 23 perc 11 másodperces teljesítményét Vilmos német császár is elismerően méltatta. Ugyancsak 1879-ben, majd 1880-ban kétszer is teljesítette a Tihany–Balatonfüred–Tihany dupla távot.

1880. augusztus 29-én magyarországi és nemzetközi elismerést vívott ki a Balaton átúszásával, így ez a nap lett a magyar úszósport születésnapja is. Néhány hét múlva már versenyúszásra került sor a viharos és mindössze 15 fokos Balatonban. A két versenyző: Szekrényessy Kálmán és Csentéry Kálmán. A zord körülmények miatt Csentéry egyórányi úszás után feladta a küzdelmet, Szekrényessy azonban, dacolva az időjárással, teljesítette a távot.