Akasztófa-ültetvény az országhatáron és a megújított muzsika ötlete

A felvilágosodás korának eltúlzott tudásimádata óriási világnézeti és társadalmi változások okozója volt. A megújulás nagy eszméje a jelentős előrelépések mellett néha komikus ágakat is hajtott díszes humorlevelekkel. Az egyik ilyen mókavessző Rousseau „kertészkedésének” köszönhető.

Jean Jacques Rousseau jelentős alakja a XVIII. századi filozófiának, irodalomnak, pedagógiának és nem utolsósorban a zenének is. Kalandos élete során sok mindent kipróbált, rengeteg ötlete és ellensége támadt.

Genfben született 1712-ben. Kaland- és tudásvágyát édesapjától örökölte. Tízévesen szinte teljesen önálló életet élt, mert apjának egy párbaj miatt el kellett menekülnie a városból. Három évig még puritán erkölcsök szerint nevelkedett lelkész nagybátyjánál, majd nyakába kanyarítva tarisznyáját, kapta a vándorbotot, és elindult szerencsét próbálni. Ki sem lépett a városból, máris elszegődött inasnak egy rézmetszőhöz. Itt három évig gyűjtötte a tapasztalatokat. Innen továbbállva Torinóig meg sem állt, ahol szállásért és élelemért szolgált egy kollégiumban. Az iskolából egy bizonyos Madame Warens nevű özvegy házához került komornyiknak (lakájnak). Tíz esztendőt töltött itt, közben végigolvasta az utóbbi kétszáz év filozófusainak írásait, zeneelméletet, kottaírást – és az özvegytől némi szerelmet is tanult. Miután elég tapasztaltnak érezte magát, ismét vándorútra kelt.

Rousseau több helyen is megfordult, és hirdette érdekesebbnél érdekesebb nézeteit a társadalomról, az ideális államrendről, a művészetekről, a nevelésről. Éppen ezáltal szerzett sok ellenséget magának. Az 1750-es évektől kezdődően egyszerűen csak genfi polgárnak nevezte magát, utalva ezzel az egyenlőségre. Gondolhatjuk, hogy sokak ellenszenvét kiváltotta ezzel a tettével. Azonban ez Rousseau-t nemhogy elriasztotta volna kirívó nézetei hangoztatásától, hanem még nagy tüntetően a karóráját is eladta, mondván, egy igazán szabad embernek nem fontos tudnia, mennyi az idő. Az egyszerű és esélyegyenlő élet hirdetése miatt Voltaire végérvényesen összeveszett Rousseau-val: „Íme egy koldus filozófiája, aki azt szeretné, hogy a szegények kirabolják a gazdagokat”. A kor filozófusainak már az is elegendő volt, ha Rousseau vallásosságra hivatkozott, máris támadva érezték magukat. És hogy bosszúságuk még nagyobb legyen, Rousseau egyenesen tudományellenes nézeteket vallott, mert szerinte a tudás a legtöbb rossz forrása. Erre a véleményére még rápakolt egyik civilizációellenes művével, amellyel elnyerte a dijoni akadémia pályadíját, s egyúttal a filozófusok haragját. A társadalmi szerződés és az Emil című könyve miatt elűzték Svájcból, sőt kihirdették, hogy ha vissza találna térni Genfbe, azonnal tartóztassák le. Így Rousseau elmenekült egy kis franciaországi falucskába, ahol csekély három évig maradhatott, mert különös nézetei miatt hamarosan méregkeveréssel vádolták meg, és kis híján eltették láb alól. A filozófusnak innen is kereket kellett oldania. Angliáig meg sem állt. Ott egy ideig vigyázott a szájára, de mégsem volt nyugalma, ugyanis rátört az üldözési mánia. Végül illegálisan visszaszökött Franciaországba.

Rousseau nevelésről vallott nézetei is érdekesek és megfontolandók. Az Emil című könyvében részletesen kifejti, hogyan kell a gyerekeket természetközeli, tapasztalatokra alapuló, erkölcsös módon nevelni. Ennek a munkának a legnagyobb pikantériája, hogy Rousseau ahelyett, hogy elméletét saját gyerekei nevelésével példázta volna, mind az ötöt árvaházba adta – amely nem egy erdei tisztásra épült...

Sziporkázó ötletei közül érdemes megemlítenünk, milyennek képzelte el a szabad emberek országát. Rousseau minden rossznak a forrását a tudományban, a szellem szárnyalásában, a szabadelvűségben látta. Sokat küzdött az egységes Európa megalakításának eszméi ellen, és inkább az egyszerű, paraszti életvitelű nemzetállamot részesítette előnyben. Különös hangsúlyt fektetett a nemzeti identitásra, alkotmánytervezete pedig kimondottan radikális. Rousseau szerint az ország határára akasztófákat kellene állítani, és mindenkit fel kellene húzni, akik kívülről bomlasztó erkölcsöket akarnának bejuttatni az országba, vagy belülről új erkölcsök tanulása miatt szeretnének távozni.

Filozófiai és pedagógiai tevékenysége mellett nem elhanyagolható Rousseau zenei munkássága sem. Mint már említettem, Madame Warens házában zenei képzésben is részesült. Rousseau, ellentétben kortársaival – akik csakis a francia nyelvet tartották az egyetlen művelt nyelvnek –, nem látta alkalmasnak franciául énekelni, ugyanis szerinte az énekhanghoz az olasz jobban illik. Gondolhatjuk, mennyire felháborodtak a vérbeli franciák ezen a kijelentésen. A felháborodást azonban enyhítették nagy sikerű zenei szócikkírásai Diderot Enciklopédiájában. Zeneszerzői képességeit próbára téve írt egy operát (Le Devin du village – A falu jövendőmondója, 1752), amely falusi népszínmű hangulatát idézi, és nagy sikert aratott. Továbbá Rousseau igyekezett megtalálni az arany középutat a beszéd és a zenei hangözön között. Ezen elképzelését a Pygmalion című művében fejezte ki, amely a melodrámák mintaképe lett. Ebben a műben az elbeszélés – franciául – és a zene egymást kiegészítve jelenik meg. A zene inkább aláhúzza a szöveg érzelmi mondanivalóját, úgy is mondhatjuk, a prózai szöveg zenei aláfestést kapott. Ilyen értelemben Rousseau egy új zenei műfajt alkotott: a melodrámát. Az igaz, hogy a melodráma – bár nagy zeneszerzők, közöttük Mozart és Liszt is felfigyeltek rá – nem lett különösen népszerű műfaj.

Zenei téren nem elhanyagolható Rousseau elméleti munkája sem, bár kissé erőltetettnek tűnik. Úgy gondolta, hogy a hangjegyeket számokkal helyettesítve egyszerűbbé válik a hanglejegyzés. A hangmagasság jelölése talán egyszerűbb, de teljesen kimarad a ritmus jelölése. Úgy tűnik, ez az ötlet a számozott basszus mintáját követi, csak arab számokkal. A lényeg az, hogy minden hangsor alaphangja 1, a következő hang 2 stb. Ez a momentum távolról hasonlít Kodály relatív szolmizációs rendszeréhez, amelyben minden dúr hangsor alaphangja dó, a molloké pedig lá. Ezt az elméletet Rousseau zenetudósok előtt is bemutatta, de széles mosolyon kívül egyéb elismerést nem kapott érte, bár azt hitte, ezzel megreformálta a hangjegyírást.

Gondolkozzunk el egy kicsit! Rousseau észrevette a zene nem elhanyagolható jelentőségét, ezért törekedett minden téren újítani is. Nicholas Cook így ír a zenéről: „Mert hiszen a zene nem pusztán szép hallgatnivaló. Ellenkezőleg, mélyen beágyazódik az emberi kultúrába (nincs kultúra, melynek ne volna nyelve, nincs kultúra, melynek ne volna zenéje). A zene valamiképpen természetesnek tűnik, mintha tőlünk elkülönülten létezne – és mégis emberi értékeket hordoz, magába foglalja, hogy mit gondolunk jónak vagy rossznak, helyesnek vagy helytelennek. A zene révén gondolkodunk, a zene révén döntjük el, kik vagyunk, a zene révén fejezzük ki önmagunkat”. 

Ha a zene rólunk egy képet mutat, kedvenc zenénk, zenei aktivitásunk tükrében milyennek látszunk?