2024. july 1., Monday

Hiteles tájékoztatás, közösségformáló vélemények

Marosvásárhely

In memoriam Berekméri Edmond

„Aztán remélem, hogy ma kezdő leszek!” – fordult hozzám szokásos, inkább bejelentésével, mintsem kérdésével csapatunk bivalyerős védője, miközben egy utolsót igazított a lábszárvédőjén, majd bizonyos testrészeinek kenegetéséhez kezdett. Kenőcsének kámforillata, meg az ő félreismerhetetlen öblös hangja lengte be az öltözőt, ahol a többiek, némi kuncogás közepette, alig várták a replikát. „A te korodban már igazán lehetnél haladó is” – válaszoltam, mire mindenkiből előjött a gyermek, és kitört a jóízű kacagás. Pedig már legalább hetvenhétszer elsütöttük ezt a kis ártatlan poént, mégis sikerült nevetésre fakasztanunk a társaságot. 


Berekméri Edmond a Ferencvárosi Torna Club budapesti edzésközpontjában, a magyar–román válogatott mérkőzés alkalmából rendezett Magyar Újságíró-válogatott–PRESSing találkozó helyszínén



A bemelegítőnél szintén ő vitte a prímet. „Hagyd ott!” – kiáltotta a félpályáról, miközben sípoló-gőzölgő mozdonyként lendült a pöttyösnek. Hangjánál csak a lövése volt erőteljesebb; nem volt tanácsos nem fogadni szót neki. Hálószaggató vagy kapufaforgácsoló, bődületes rúgásai életveszélyesek voltak. Ha nem tévesztettek célt, a kapusok csuklójára nézve; máskor a pálya fölött röpködő madarak számára. 

Elkezdődött a mérkőzés – nyilván vele a védősorban. Amíg kötelességtudóan végezte a rá szabott feladatot, nem is volt baj: sem a labda, sem a baba nem volt képes mellette/alatta/fölötte elszállni. A pánik általában akkor tört ki, amikor úgy érezte, a tétlenkedő csatárok mellé neki is előre kell lódulnia, bevetve néhány fiatalkori kedvenc testcselt, próbára téve az ellenfél mit sem sejtő hálóőrét. Ám ha valamelyik mozdulatnál netán porszem került a gépezetébe, elkezdhettünk gyorsan és sűrűn aggódni. Ha meg teljesen leblokkolt a támadó masinériája, vethettük a keresztet. De ha bezzeg összejött… „Na ugye, hogy megmondtam! Így kell ezt csinálni” – bújt elő védőnkből a csatárokat is leiskolázó oktató. Be kell látnunk: gyakran igaza volt, elvégre a bátraké a világ. 

Szünet után ismét pályára lépett, de a mérkőzést nem fejezte be. „Valamiféle húzódásom lehet, járni sem tudok, úgy fáj a derekam”  – mondta a gyeptégla szélére sántikálva. Pont ő, az a játékos, akinek addig fát lehetett vágni a hátán. Nem nyavalygott, nem panaszkodott, csupán körülírta pillanatnyi állapotát. Remélte, hogy komoly hozzáállással, szakszerű segítséggel, odafigyeléssel minden visszafordítható. Hitte, hogy még labdába rúg azon a találkozón, hiszen társai is számítanak a játékára. A kispad csiszolását nem neki találták ki. Többször is felugrott, reménykedve bicegett a partvonal irányába, aztán valami miatt megtorpant. Az órára nézett. A percek gyorsan peregtek, ám idő még lett volna egy-két felfutásra és bombagólkísérletre. A játékvezető azonban hirtelen a sípjába fújt. Egyet, kettőt, hármat. Senki nem értette, miért, hiszen az idő még oly fiatal volt. Ám a fekete ruhás ember hajthatatlan maradt: ennyi és nincs tovább, jelezte ellentmondást nem tűrő, szúrós tekintetével. 





Bekkünk már nem rúg labdába. Csukáit szegre akasztotta, 6-os számú mezét örökre levetette. Számára nincs következő forduló, nincs következő mérkőzés, nincs következő esély. Legalábbis ebben a csapatban, ebben a ligában. 

Berekméri Ede barátunk az első, aki kiszáll a PRESSingből. Kezdőember akart lenni, és az is lett. Pedig ő nem így értette. És én sem. 

SZUCHER ERVIN,

a PRESSing csapatkapitánya


Ez a weboldal sütiket használ

A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató