Aki nem saját bőrén tapasztalta, legalább a krimikből tudja, hogy mennyire fontos az alibi. Most azonban nem egy gyilkosságról van szó, hanem arról, hogy egyeseknek bármilyen alibi jó, ha a magyarokat támadhatják.
Aki nem saját bőrén tapasztalta, legalább a krimikből tudja, hogy mennyire fontos az alibi. Most azonban nem egy gyilkosságról van szó, hanem arról, hogy egyeseknek bármilyen alibi jó, ha a magyarokat támadhatják. Sok esetben, persze, alibire sincs szükség, remekül megy zsigerből is. Ám napnál világosabb, nagyon rajtunk tartják a szemüket, és szúrjuk is egyesekét kellőképpen. Legszívesebben mindnyájunkat persona non gratának nyilvánítanának, így megoldódna Romániában a kisebbségi kérdés. Vagy annak egy része. Mert vannak a magyaroknál sokkal nagyobb problémák is, amelyekről senki sem beszél ekkora vehemenciával…
A múlt hét vége, a borzonti EMI-tábor, illetve a Jobbik elnökének nyilatkozatai adtak újabb alkalmat a magyarellenes hisztériakeltésre. Igaz, az említett magyar politikus sem „szívbajos”, amikor nemzeti ügyekben véleményt mond, és ha az volt a célja, hogy felhergelje a Dâmboviţa-parti kedélyeket, akkor elérte. A ’90-es évek környékén, az ominózus HarCov-jelentés, vagy Barki Éva romániai látogatásai idején tapasztalt reakciókat sikerült kiprovokálnia azzal a kijelentésével, miszerint, ha a magyar érdek csupán a Romániával való konfliktus árán képviselhető, akkor akár a konfliktust is vállalni kell.
A reakció azonnali volt mind a politikum, mind a végrehajtó hatalom, mind a román sajtó részéről. Egy kormánypárti képviselő nácinak nevezte a magyar politikust, követelve, hogy nyilvánítsák nemkívánatos személynek, pártját pedig „tiltsák be Románia területén”. Sőt, tiltsanak be minden olyan tábort (?) és összejövetelt, amely érinti az alkotmány első, az egységes és oszthatatlan, szuverén nemzetállamról szóló cikkelyét. A Külügyminisztérium, miután már korábban „elítélte” a borzonti nyilatkozatot, amely szerinte kimeríti „az etnikai gyűlöletkeltés és erőszakra való uszítás fogalmát”, ergo bűncselekménynek számít, elhatárolódást várt el a magyar kormánytól. Ha ehhez hozzátesszük, hogy az államelnök tegnap azt mondta, hogy márpedig többé nem lesz Tusványos, mert a magyar politikusok „elpofátlanodtak”, és hogy Magyarország „az instabilitás tűzfészke”, akkor teljes képet adhatunk a hazai politikai légkörről.
A jobbikos magyar politikus valóban túllőtt a célon, s várható volt a vehemens reakció. Ám ha az elmúlt két évtized történéseit nézzük, világos, hogy a nacionalizmus soha nem „pihent”, nem volt szüksége különösebb „alibire”, hogy időnként újra és újra kirobbanjon. A magyar kártya meg – különösen választások idején – mindig nyerőnek bizonyult.
