Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Amit elfogadhatatlannak érzünk, az természetesen a halál. Az öregedés a hozzá vezető út. Az a megállíthatatlan testi-lelki folyamat, melynek során fiatalból öreggé válunk.
Mikor kezdődik el? – kérdezzük mohón.
„Kháron ladikja nem akkor indul velünk/ midőn lezárul és befagy a szem./ Zord átkelők soká nyitott szemmel megyünk/ a végzetes vizen” – írja Illyés Gyula (1902–1983) Kháron ladikján című versében.
Egyesek szerint már a születés pillanatában ringani kezd velünk a ladik. Mások különböző életkorokra teszik ezt az időpontot. Lassan, szinte észrevétlenül kezdődik, nem tudjuk megmondani, hogy mikor. Egy újabb függőben maradó kérdés…
Fájdalmas, nehéz és látványos eseménysor az öregedés. A testi változások általában hamarább észlelhetők, mint a szellemi-lelkiek. De ez nem szabály, illetve olyan szabály, ami alól lehet és van is kivétel.
Nemrég fotósorozatot lehetett látni az interneten. Közismert filmsztárok, politikusok fiatal- és időskori portréit rakta egymás mellé valaki. Megdöbbentő látvány volt. Nem is a kiéleződött arcvonások, a ráncossá, petyhüdtté vált bőr volt meglepő az időskori képeken, hanem a szemek megváltozott kifejezése. Üres, reménytelen, ijedt, fájdalmas, szinte szégyenkező tekintetek voltak ezek. (Gyakran lehet ugyanezt látni a körülöttünk élő idős emberek szemében is.) A 30-35 portrépár között két kivétel volt, egy színészé és egy politikusé. Az ő időskori tekintetük derűt, öntudatot, bölcs elfogadást sugárzott. Mindkettőről köztudott, hogy most is aktív, dolgozik. Kézenfekvő a magyarázat. Az elfoglaltság, a fontosság tudata, a „szükség van rám” érzése segít megőrizni emberi méltóságunkat, és éltető erővé válik időskorban. Az egyik magabiztos tekintetű idős a színész, Alain Delon volt.
Az öregedés útja nem egyenletesen lejt lefelé. Inkább lépcsőzetesnek mondható. Ezen lépegetünk, botladozunk, egyensúlyozunk egyre lejjebb és lejjebb. El-elidőzünk kicsit egyik-másik lépcsőfokon, azzal ámítva magunkat, hogy megállt az idő. De olykor akár két fokot is lelépünk egyszerre. Mindeközben „lehámlanak” rólunk a képességeink, mintha csak a csupasz lelkünkre volna szükség az út végén.
És nincs kivétel, mindenkire sor kerül.
Az elmúlt századokban gyakran használták a „haláltánc” kifejezést erre az időszakra. Morbid, de találó összegzése a helyzetnek. Érdekes régi ábrázolásokat láthatunk ezzel kapcsolatban: pl. a Luzern városát átszelő Reuss folyó egyik fedett fahídján, a Spreuerbrückén, amely az 1700-as években épült. A mester vagy mesterek a fedélszerkezet gerendái között kialakított timpanonszerű lapokra furcsa képeket festettek: táncoló csontvázak különböző formációit. Különös élmény átsétálni ezen a hídon egyik partról a másikra, a memento mori1 figyelmeztetése alatt. Más nagyszerű művek is születtek ennek jegyében. Liszt Ferencet is alkotásra ihlette ez a téma. Ismerjük a Danse macabre (Haláltánc) című szimfonikus költeményét. Arany János Hídavatás című verse is ide tartozik. Bár ebben a költeményben önként vállalt halálról van szó, itt sincs kivétel, a társadalom minden rétege képviselteti magát.
Kevésbé látványos, de annál mélyebb változás zajlik az öregedés folyamata során a lélekben is.
Elisabet Kübler-Ross (1926–2004) svájci származású orvosnő ír erről A halál és a hozzá vezető út című könyvében. Az Egyesült Államokban élte le az életét, öregotthonokban, elfekvőkben dolgozott, majd ő maga is létesített egy ilyen intézményt, amelyben a saját elvei alapján foglalkozott az ott élő idősekkel. Az így szerzett tapasztalatait és megfigyeléseit írta le a már említett könyvben.
Szerinte az öregedés során öt fázist élünk át addig, amíg eljutunk a halál tényének elfogadásáig.
Egyszerűen nem vesszük tudomásul, hogy telik, esetleg eltelt az idő, és bizonyos dolgok már nem mennek úgy, mint azelőtt. Ez nem tudatos hárítás természetesen. Ilyenkor tesszük fel a kérdést gyanútlan ismerőseinknek: „Na, mit gondolsz, hány éves vagyok?” Vagy ahogyan a legelején már szó volt róla, elégedetten állapítjuk meg magunkban, hogy mindenki máson látszik az idő múlása, csak rajtunk nem.
Ebben a szakaszban az idős ember beleköt az élő fába is – ahogy mondani szokás. Nehéz jó kapcsolatban lenni vele. Tüskés, kötekedő, mindennel elégedetlen, veszekedős. Talán ő maga szenved a legjobban ettől az állapottól. Nem tudja, honnan is tudná, hogy ez átmenet, elmúlik.
Mindentől fél ilyenkor az, aki éppen itt tart. A jövőtől, a betegségtől, az orvostól, az egyedül maradástól, a kiszolgáltatottságtól, de főleg a haláltól. Ritkán ismeri el, nem vallja be ezeket az érzéseket. Túlkompenzálva a helyzetet, kapkod, folyton siet valahova, látszólag állandó időhiányban szenved.
Az előző aktivitás teljes letargiába fordul. Ki sem mozdul az ember a lakásból, naphosszat ül egy sarokban, némán, magába roskadva, esetleg ápolatlanul. Nem köti le semmi, nem érdeklődik semmi iránt. Nehéz kapcsolatot teremteni vele.
Oldódik lassan a tehetetlen semmittevés, aktívabbá válik az idős ember. Használni kezdi a sarokba dobott segédeszközt, botot, járókeretet, esetleg beül a tolószékbe. Mindezt nyugodtan, megadóan, békésen, elfogadva a veszteséget és a vesztességet, beletörődve a megváltoztathatatlanba.
E. Kübler-Ross szerint nem mindig ilyen szabályos ez az út. Ki is maradhat egy-egy szakasz, esetleg visszacsúszunk az előzőbe, vagy megrekedhetünk valamelyikben. Nem mindenki jut el a végéig, az elfogadásig. Másokon könnyebb észrevenni, hogy éppen hol tart, mint saját magunkon. Az önismeret ebben a korban is fontos és hasznos. Megkönnyítheti az egyes fázisok átélését. Nem csak a halál, minden más, életünk során elszenvedett veszteségünk elfogadására is érvényes ez az öt fázis. Pl. súlyos betegség, gyász, csalódás, kudarc, válás, nyugdíjazás stb.
Összegezve a fentieket, elmondhatjuk, hogy az öregedés nemcsak folyamat, hanem feladat is. Nem akármilyen teljesítmény megélni, átélni, túljutni ezeken a fázisokon. Időközben meg kell tanulnunk elviselni testi-szellemi fogyatékainkat, esetleg kiszolgáltatott, mástól függővé vált helyzetünket, és igen gyakran a környezet sértő, lekezelő vagy közönyös magatartását is.
Szerencsénkre kaptunk segítséget ehhez, csak fel kell fedeznünk magunkban, és élnünk kell vele. Ez a segítség pedig nem más, mint a humorérzékünk és öniróniánk.
Dr. Nyíri Tamás (1920–1994) teológus-filozófus professzor foglalkozik ezzel az Antropológiai vázlatok című könyvének Az ember transzcendenciája2, Túlparti fények című fejezetében.
Arról ír, hogy „Az ember transzcendens eredetére utaló tulajdonságaink, gesztusaink, viselkedési formáink vannak”. Ezek a következők: a rend igénye, a játékosság, a remény és a humor. Nagyon érdekesek a négy tulajdonságról szóló fejtegetései, de minket most csak a humor érdekel. Szerinte: „A humor nem csak felismeri az alapvető meg nem egyezést az emberi sorsban, hanem viszonylagosítja is, s így azt sejteti, hogy – legalább a nevetés idejére – zárójelbe tehető a tragédia. (…) A humor szabadságot hirdet, s a benne rejlő felszabadulás a transzcendencia jelbeszéde mindennapi életünkben”.
Kevésbé komoly megfogalmazásban: „Aki nevetni tud a saját balgaságain, annak élete végéig lesz amin szórakozni”.
Az irodalomban sok példát találunk erre.
Illyés Gyula (1902–1983) Kháron ladikján című könyvében3 így ír erről: „Öregedve megnyúlik az orrunk”. Ezt még Kosztolányi tudatta velünk. Vigaszul rögtön megmosolyogtatva: mindnyájan lógó orral távozunk az életből. De a fülünk is megnő! Ezt sem anatómiai szakkönyvből tudom, hanem Drieu La Rochelle naplójából. Ő sem állhatja meg, hogy ezt a tényt ne kommentálja írói fölénnyel: „Idősödve válik nyilvánvalóvá az emberen, hogy szamár”.
A következő jelenet is tőle származik:
„ – A pizsamák! Hol vannak? A telezsúfolt kamrában kutatok, sietősen, hajnali ötkor, vonathoz indulás előtt.
– Miféle pizsamák?/ – A két ötliteres!/ – Pizsamák?!”
Ismerjük az ingerült kézmozdulatot, amivel mi magunk legyintjük le ostobaságunkat. Az alábbi mondatot egy ilyen legyintés vezeti be.
„– A demizsonok!”
Ebbe a kategóriába tartozik Jánosházy György (1922–2015) Szavak fogytán című önironikus hangvételű verse is az időskori feledékenységről.
„El-el pártolnak tőlem a szavak,
naponta egy-kettőt elfelejtek,
mintha agyamban bomlasztó savak
marnák üresre a sok renyhe sejtet.
Elszökdösnek, mint csélcsap hitvesek
unt férjüktől, tollam alól a ritka
nevek, jelzők, ledérek s tisztesek,
a nyelv megannyi meghitt, drága titka.
Ahogy az éhes, fölgerjedt vadász
a gímszarvast hajszolja hűs fenyéren,
úgy kergetem zihálva, egy rakás
könyvben, a hűtlen névszókat, igéket,
míg ott maradok végül, mint kiégett
öreg fatörzs, árván s koldusszegényen.”
Harsányabb az öregedéssel járó szabadság humora Jenny Joseph (1932–2018) angol újságírónő szabadversében. Részletek a versből:
„Ha majd vénasszony leszek, piros ruhát és sárga kalapot veszek fel, ezek nem találnak sem egymáshoz, sem hozzám. (…)
Zokniban szaladgálok az esőben, és végighúzom botomat a rácsokon. (…) Ha elfáradok, a járda szélén ülve pihenek majd. (…) Mindezt kárpótlásul teszem józan és fegyelmezett ifjúságomért. (…) Az is lehet, hogy leszedem a szomszéd virágait és megtanulok – köpni.”
Rebellis idős hölgy lehetett Jenny Joseph, és biztosan egészséges, mert a humor, a vidámság gyógyít. Ha nevetségessé tesszük az öregedés velejáróit, könnyebben viseljük el őket. Visszautalva immunológiai fejtegetéseinkre, a jókedv minden életkorban serkenti az immunrendszer működését, ami által a T- és B-nyiroksejtjeink aktívabbakká válnak, és megvédenek a betegségektől.
Ha bolondos idős embert látunk, ne ítéljük el, nem biztos, hogy beteg. Valószínűleg csak élvezi a korával járó szabadságot.
„Bölcs, ki e kéjuton, ezen is mosolyog/ s ha sír is, hálakönnyet ont,/ hogy hány piazza-t, hány s milyen Casa d’Oro-t/ látott, ha nem lát is viszont!” (Illyés Gyula)
Ha a humor és önirónia segítségével sikerült eljutnunk az ötödik, az elfogadás fázisáig, akkor:
„Élvezni tudjuk minden pillanatát az életnek.
Nem befolyásolnak már régi sérelmek, fájdalmas emlékek.
Nem ítélkezünk.
Nem érdekelnek a konfliktusok.
Nem igyekszünk megfelelni mások elvárásainak.
Nem aggodalmaskodunk semmiért.
Gyakran mosolygunk.”
Ez a lelkiállapot hasonlít a buzgó meditálók hőn vágyott céljához. Ezek szerint csak meg kell öregedni, átélni mindazt, ami ezzel jár, és máris a „nirvánában”4 vagyunk. Elérhető helyzet, és nem azt jelenti, hogy már itt is van a halál.
Igaz történet: két nő beszélget az utcán, az egyik 75, a másik 70 éves. Az idősebb arról mesél, hogy meglévő testi-lelki problémái mellett életének ebben a szakaszában is tevékeny. Rendszer és cél van az éle-tében, emellett érdekes eseményekben van része. Hirtelen elhallgat, és társnőjének szegezi a kérdést: – Te hány éves vagy? – Hetven, jön a lakonikus5 válasz. – Előtted az élet! – kiált fel lelkesen a kérdező. Ha belegondolunk, igaza van. Amíg élünk, előttünk az élet! Ő megbékélt a helyzetével, és élvezni tudja a meglévő napok örömét.
Eljutni az elfogadhatatlan elfogadásáig nagyon nagy eredmény. Átélni a vele járó lelki fejlődést, életünk – talán – legnagyobb teljesítménye. Lehet, hogy pont ezért kaptuk az öregedés kínjait – ezért adják olyan drágán a halált –, hogy kénytelenek legyünk előtte végigjárni ezt az utat. Ha mindez sikerül, megtisztult lélekkel járulhatunk Urunk elé a végső elszámoláskor.
Kívánom, hogy mindnyájunknak sikerüljön!
Dr. Bérczes Judit
1 Memento mori (lat.): Emlékezz a halálra! Ne felejtsd el, hogy halandó vagy
2 Transzcendencia (-dens) (lat.): „átlépni”. Fel nem fogható, természetfeletti
3 A könyvnek és a versnek egyaránt ez a címe
4 Nirvána (szanszkrit): hindu szövegkörnyezetben a szenvedéstől, az individualista léttől való megszabadulást jelenti. Az indulatok hiánya, a boldogság, a béke állapota
5 Lakonikus: tömör, rövid