Álom a szépről

Iringó tavaszi fuvallatot, őszi pompát, nyári derűt álmodott a keze alá simuló női fejekre. Legszívesebben a készülődés izgalmától kialvatlan arcú, ujjai érintésétől fokozatosan ellazuló menyasszonyokat szerette, akik a nagy nap után fiatalasszonyként is visszajártak hozzá, és barátnőiket, ismerőseiket is elhozták a virágillatú szalonba. Több mint tíz évet töltött ott el a negyvenes évei közepén járó, kedves arcú fodrásznő, és hűséges vendégei közül egy sem gondolta, hogy egyszer majd más hajol föléjük szépülésük megszokott színterén, az ablak melletti tükör előtt. 

– Egy Maros menti faluban nőttünk fel a bátyámmal, édesanyám egyedül nevelt minket – pergette vissza történetét beszélgetőtársam, miközben aprókat kortyolt a cukor és tej nélküli kávéból. – Azt hiszem, tőle örököltem érzékenységemet a szép iránt. Varrónőként három műszakban dolgozott, de amikor akár reggelinél, akár ebédnél vagy vacsoránál körbeültük az asztalt, hófehér abroszt terített nekünk, és sosem feledkezett meg arról sem, hogy tányérunk mellé az év szakához színben, díszítésben illő szalvétát hajtogasson. A bátyám aztán elkerült Kolozsvárra, egyetemre, most külföldön dolgozik mint programozó. Én kereskedelmi iskolát végeztem, érettségi után pedig egy lakótelepi kisboltban találtam munkát. Szerettem ott dolgozni. Rengeteg emberrel megismerkedtem, voltak, akik mindennap betértek hozzám, egy idő után meg sem kellett szólalniuk, már tudtam, hogy mit szeretnének. Egy súlyos szembetegségben szenvedő idős néni is bejárogatott. A gyerekei kimentek Angliába, a férje meghalt, teljesen egyedül élt. Éveken át beszélgetni járt a boltba, és ha néha cukorkával, csokoládéval kínáltam, perceken át hálálkodott. 

– Mikor jött a váltás, hogyan lett belőled fodrásznő?

– Korábban kedvtelésből készítgettem ilyen-olyan frizurát a barátnőimnek, ha megkértek rá. Úgy tizenhét évvel ezelőtt az egyikük megkérdezte, hogy miért nem foglalkozom ezzel komolyabban, mert lenne rá tehetségem. Nemsokára aztán beiratkoztam egy fodrásztanfolyamra. Minél jobban megismertem, annál jobban beleszerettem a szakmába, úgy éreztem, végre megtaláltam azt, amire mindig is vágytam. Eleinte otthon dolgoztam, aztán bekerültem a szalonba, ahol rövid időn belül óriási kliensköröm lett. Előfordult, hogy vasárnap vagy ünnepna-pokon is be kellett mennem, és sokszor záróra után még javában dolgoztam. De ez cseppet sem esett nehezemre. 

– Ha jól tudom, fodrászversenyekre is beneveztél.

– Igen, volt pár ilyen jellegű megmérettetés, egy országos versenyen is részt vehettem. Élveztem, hogy szabadjára engedhetem a fantáziámat, és az, amit elképzelek, másoknak is tetszik. 

– Aztán egyszerre véget ért ez az egész.

– Néhány évvel ezelőtt folyamatosan gyengének éreztem magam. Orvoshoz fordultam, és kiderült, hogy van egy daganatom. Kezdeti stádiumban vették elejét a bajnak, műtéttel megúsztam, további kezelésre nem volt szükség. A vizsgálatok során azonban kiderült, hogy egy csomó gyógyszerre, illetve azokra a vegyszerekre is allergiás vagyok, amelyekkel a szalonban éveken át dolgoztam. Furcsálltam, hogy addig semmilyen tünetet nem vettem észre magamon, de nem mertem visszamenni a szalonba. Családom van, a lányom középiskolába jár, a fiam egyetemista, még nagyon sokáig szükségük lesz rám, nem kockáztathattam.

– Milyen irányban indultál el újra?

– Elvégeztem egy nyelvtanfolyamot, aztán megpályáztam egy titkárnői állást. Fel is vettek,  másfél évig dolgoztam ott, de aztán bebukott a cég, és elbocsátottak. Most újra figyelem az álláshirdetéseket, interjúkra járok, közben azon gondolkozom, hogy jó lenne valami olyasmibe kezdeni, amiben a magam ura lehetek. Ötleteim vannak, de ezek még csak pillanatnyi felvillanások. Talán nemsokára összeáll a kép – tette hozzá, és utolsót kortyolt a kihűlt barna italból.