Ez a weboldal sütiket használ
A jobb szolgáltatás nyújtásának érdekében sütiket használunk. Az oldal jobb felhasználása érdekében kérjük, fogadja el a sütiket. További információ itt: Adatvédelmi tájékoztató
Egyszer azt álmodtam, hogy apám szobájában jártam. Apám tanszéki szobájában, amely csupán egy fél szoba volt tulajdonképpen, hosszú és keskeny, egyetlen ablakkal a harmadikon. Nem tudom, miért is másztam meg az emeleteket, a lépcsőfordulókban ugyanazok a plakátok voltak, mint gyermekkoromban, Andrásofszky rektor idején, csodálkoztam is, hogy itt semmi sem változott. Mondom, fogalmam sincs, miért mentem föl az egyetemre, mikor már réges-régen nem volt semmi kapcsolatom apám egykori munkatársaival (meghaltak, nyugdíjba vonultak, nagyobb és népesebb előadótermek vagy klinikák vonzáskörébe kerültek) és ekkor a folyosó elején, ott ahol a folyosót tagoló fehér üveges dupla ajtó áll, szembetaláltam magamat egy ismerős professzorral, aki természetesen apám tanítványa volt. A „természetest” indokolni is tudom: az utóbbi huszonöt évben, ha másutt volt író-olvasó találkozóm, mint Vásárhelyen, mindig akadt a hallgatóságban valaki, aki nem is értem, hanem apámért (vagy anyám) emlékéért jött el meghallgatni engem, valamit visszahozhattam neki (remélhette, hogy így történik) az elporladt, elszaladt egyetemi évekből, a tanár utolérhetetlen személyiségéből.
Az ismerős professzor roppant örült, amúgy is fel akart szólítani, hogy látogassam meg, behívott az apám egykori tanszéki szobájába. Képzelhetni, nem kevés szívdobogás közepette követtem, féltem a találkozástól, hittem, hogy cigarettafüstje, az elszívott több ezer olcsó cigaretta füstje huszonév múltával is kiszellőztethetetlen.
Nem, nem emlékszem minden részletre, csak arra a fekete impozáns rokokó stílusú sokfiókosra (szökreter, komód, íróasztal?), amely fémből volt. Új darab ebben a környezetben. Meglepő. Könnyűfémből készült, s a fiókokon címerek, grófi, hercegi, fantáziacímerek. Szabályos vörös-kék foszladékkal kétoldalt. Tartóoszlopok, oroszlánok, mesteralakok. Tömény heraldika.
Azt kérdeztem, hogyan kaphatta meg éppen ezt a szobát? Nehezen jutott hozzá? Tán a rektor kegyeiből?
Á dehogy, mondta, a rektor fagyosan fogadott, igen, így mondta álmomban az ismerős, mert az álmok is rendelkeznek hajszálpontos realista részletekkel, sárga műanyag kesztyűben adott nekem kezet. Talán mosogatott vagy laborkísérletek közben zavartam meg. Nem tőle kaptam a szobát, mondta, hanem az egyetem katonai parancsnokától...
Ennyi volt az álom, felébredtem a katonai szóra. Hiszen mindig tartottam tőle, hogy behívnak, amíg harcképes vagyok és békeidőkre felmentett.
Másnap elmentem egy hivatásos álomfejtőhöz. Nem Csejdinéhez, mert ő akkor már régen nem jövendölt a kofáknak, égi kártyaasztalkák előtt mond múltat. Akadt akkoriban városunkban rengeteg napkeleti bölcs és ébenbőrű jövendőmondó némber. Előadtam az álmomat, de amikor a katonai parancsnokhoz értem, megállított. Közölte velem, politikai álmok megfejtésére nincs jogosítványa.
Így most kénytelen vagyok csütörtöki olvasóimhoz fordulva kérni: fejtsék már meg álmomat.
Aláírás: egy Freud-rajongó