Annyi kérdés maradt megválaszolatlanul...
2022-11-17 15:33:20
- Nagy-Bodó Szilárd
Három éve hunyt el Klósz Péter
Vannak az ember életében mentorok, akiknek sokat köszönhet, akik elindították egy úton, akik irányt mutattak neki. Rájuk akár úgy is lehet gondolni, mint betűvezetőkre. Ott voltak, fogták a mentoráltak kezét, és segítettek nekik mindenben, amiben csak tehették. Azt hiszem, Klósz Péterre rengetegen gondolnak úgy vissza, mint egy betűvezetőre. Hiszen egyszerre volt barát, edző, társ, apa, szervező, és ami a legfontosabb: őszinte, tiszta lelkű ember, aki valamiből az utolsót is odaadta, méghozzá kérés nélkül.
Péter, mintha a Föld lakossága is megérezte volna, hogy elmentél. Kicsit úgy fest, hogy a fentiek úgy gondolják, hogy ez a hely, amit kék bolygónak is neveznek, már nem az igazi. Mióta nem vagy, világjárvány, háború, gazdasági káosz és számos egyéb negatív tényező történt. Senki nem tudja megmondani, hogy mi lesz, mi várható a következő időszakban. Mi tagadás, akkor is voltak nehézségek, amikor velünk voltál, de valahogy akkor még nagyobb volt a remény, emberibb arca volt a társadalomnak. Talán azért, mert volt valaki, aki soha nem adta fel, aki mindig küzdött azért, hogy előre és ne hátra menjünk, valaki, akinek a legrosszabb pillanatokban is volt egy kedves szava vagy egy vicce, amitől mindenkinek jobb kedve lett. Ezt már három éve nem tudjuk elmondani.
A gyertyák ma is égnek, ma is, de más napokon is rengetegen gondolnak rád. Őrzik az emlékedet, elismerik azt az emberfeletti teljesítményt, amit képes voltál napról napra bizonyítani. Nem egy, hanem legalább öt ember munkáját végezted úgy, hogy soha nem fáradtál el, vagy nem mutattad, viszont egyetlen pillanatban sem éreztetted, hogy eleged van, és inkább pihennél. Nem túlzás azt állítani, hogy példakép lehetsz sokak számára. Mertél nagyot álmodni, és nemcsak álmodni tudtál, hanem megvalósítani is. Utána pedig nem dőltél hátra, pedig a munka nem jól, hanem kiválóan volt elvégezve, hanem új, még nagyobb álmokat szőttél, és addig harcoltál, ameddig ezek is valósággá váltak.
Néha beírom a névjegyzékembe a neved. Tavasz óta elég gyakran megtettem, felhívtalak volna, és kérdéseket tettem volna fel. Sokat. Valamiért úgy érzem, hogy tudtál volna rájuk válaszolni, tudtál volna segíteni a megoldás ösvényének felkutatásában. Azonban tudtam, hogy hiába nyomnám meg azt a képzeletbeli zöld gombot, a vonal végén már nem te szólalnál meg. Teljes meggyőződéssel állítom, hogy még nagyon sokan vannak így, nagyon sokan megkerestek volna, nagyon sokan megosztották volna veled a gondolataikat, és kíváncsiak lettek volna, hogy mi a reakciód. Sőt, talán azt is ki lehetne jelenteni, hogy nagyon sokan magukban, némán meg is tették ezt. Onnan fentről pedig biztosan megpróbáltál válaszolni, csak éppen nem mindenki hallotta meg az üzentedet. Péter, túl hamar elszaladtál, pedig még annyi kérdésünk lett volna...
