Anyai örökségek

Sokáig azt hittem, tetőtől talpig, kívül-belül az édesapám lánya vagyok. Kisfiam ébresztett rá jó pár évvel ezelőtt, hogy anyám és nagymamám is mennyire meghatározta lelki- és álomvilágom színeit.

Fotó: Bodolai Gyöngyi

Sokáig azt hittem, tetőtől talpig, kívül-belül az édesapám lánya vagyok. Kisfiam ébresztett rá jó pár évvel ezelőtt, hogy anyám és nagymamám is mennyire meghatározta lelki- és álomvilágom színeit. Ők tanítottak meg átlátni a legsűrűbb ködön, tőlük tudom, hogyan kell biztonságot nyújtani a rám bízott életnek, és ők hagyományozták rám a végtelen szeretet melléktermékét, a túlzott aggodalmaskodást is. Május első vasárnapja az édesanyákról szól. Nem véletlen, hogy a nekik szentelt nap a legszebb hónap rajtjával esik egybe. Ilyenkor könnyen előkerülnek az elhasznált szólamok, pedig ha arra gondolunk, hogy anyák napja tulajdonképpen a saját, szépkorban is boldogan viselhető gyermekségünk ünnepe, talán a szavak is őszintébbek, tisztábbak lesznek. Mi minden rejlik a láthatatlan tarisznyában, ami születésünk pillanatában még pehelykönnyűnek tűnik, mi az, amit át akartunk örökölni édesanyánktól, és mi az, ami akaratunk ellenére lett belső énünk része? Összeállításunkban erre kerestük a választ.

„Nagymamaságunkban hasonlítunk”

Nagy Emőke, 57 éves, gyógyszerész: Édesanyámnak nagy képzelőereje volt. Gyakran nézte a felhőket, és mutatta nekem, hogy hogyan rajzolódnak ki a messzeségben a különféle alakzatok, madarak, fák, sárkányok. Azóta is mindig, amikor ideges vagyok, felfelé tekintek, és keresem az égi rajzokat, amelyek megnyugtatnak. Rajzolni is nagyon szépen tudott, ha a szüleinek lett volna anyagi lehetősége a taníttatására, sokra vihette volna ezen a téren. A kézügyességet bizonyos mértékben elörököltem tőle, de belém nem szorult annyi tehetség, mint amennyi őbenne rejtőzött. Amit viszont tőle kaptam, az a teherbírás, a lehetetlennek látszó akadályok leküzdése. Még kisgyerek voltam, amikor édesapám kórházba került, 9 hónapig volt távol tőlünk, anyámnak egyedül kellett boldogulnia. Máig sem tudom, honnan volt mindenre lelkiereje. És ami a legfontosabb: nagymamaságunkban is hasonlítunk, én is ugyanazzal a feltétel nélküli, végtelen szeretettel veszem körül az unokámat, amivel ő a lányomat megajándékozta.

A hely és idő tisztelete

H. Éva, korrektor, 47 éves: Anyám gondoskodó természetét, rendszeretetét, rendszeres életmódját tettem a magamévá. Tőle tudom, hogy mindennek megvan a maga helye és ideje, és nem lehet elnapolni a tennivalókat. Persze, ez nem jelent rugalmatlanságot, néha, ha kell, lazítani is tudok a „szabályokon”. Szerettem volna mindezt a saját gyerekeimnek is átadni, háziassá nevelni őket, úgy, ahogy ő nevelt engem, de ezen a téren, bizonyos körülmények miatt, nem jártam sikerrel.

Ő rendszerető, én szabad

V. Iza, pedagógus, 35 éves: Nem tudok semmi olyasmiről, amit úgy csinálnék, mint édesanyám. Ő igyekezett takarékosságra szoktatni minket, gyakran mondogatta, hogy nem kell mindent megvásárolni, ami megtetszik, és a mai napig minden tettében megfontolt. Ugyanakkor válogatás nélkül mindenkihez őszinte kedvességgel viszonyul. Egy másik fontos tulajdonsága a rendszeresség és a szorgalom. Mindebből, úgy érzem, semmi sem igazán jellemző rám, bár a szorgalmát, talpraesettségét szívesen elörököltem volna tőle. De én jól érzem magam a saját bőrömben, a szétszórtságomnak és a szabadabb gondolkozásomnak kifejezetten örülük, és sokszor anyámat is próbálom rávenni, hogy lazítson a belső szabályokon.

Szív, szem rokonsága

Árpád, tanító, 30 éves: Csupa kettős dolog jut eszembe anyai „örökségem” kapcsán. Ilyen a szolgálatkészség és a megfelelési kényszer is. Előbbinek örülök, mert szeretek szabadon segíteni az embereknek, de utóbbi, a kényszeresség kifejezetten zavar. Nem szeretek mások kedvében járni, mégis sokszor azt teszem, pont úgy, mint édesanyám. Amit pedig részben vagy „elégtelenül” vettem át anyámtól, az a jól végzett munka becsülete, illetve a perfek-cionizmus. Valószínű, hogy fiatal korában ő is igyekezett minden feladatot tökéletesen elvégezni, és évtizedek múlva jött rá, hogy elég csak jól csinálni a dolgokat. Sokszor megtapasztaltam én is mind a fizikai, mind a szellemi munka terén, hogy ha valamit túlfeszítünk, túlcsiszolunk, elromlik. Ezért igyekszem a jónál megállni. Bizonyos értelemben anyám elszántságát is szeretném a sajátomnak tudni. Ő képes a végsőkig elmenni egy ügy érdekében, és bizonyos téren ebben is az ő fia vagyok. A szépségre való érzékenységet is bizonyára anyámtól örököltem, bár az ízlésünk sok mindenben különbözik, ő például a kicsi, csokros virágokat kedveli, én a monumentális, szerteágazó fákért rajongok. A gyerekekért viszont mindketten odavagyunk. Az egyik legfontosabb közös tulajdonságunk pedig az igazságszeretet, a féligazságok, csúsztatások elutasítása, az, hogy szeretjük minden helyzetben tudni, mi rejlik a látszat mögött.

Fogadalmaim

Zayzon Csilla, 59 éves, pedagógus: Már gyermekkoromban megfogalmaztam, hogy soha nem leszek pontosan olyan, mint az édesanyám. Gyors volt, pontos, rendkívül ügyes, aki minden házimunkához értett, varrt, kötött, horgolt, sütött, főzött, idegesítően tisztán tartotta a házat. Tette mindezt rendkívül pontosan, pedánsan, kiváló időbeosztással. A családjáért, másokért önmagát teljesen feladó és felemésztő természete miatt gyakran éreztem úgy, mintha ő maga nem is létezne. Ez bosszantott, és tagadni akartam mindent, amit tőle láttam. Már csak azért is, mert kényelmesebbnek, lassúbbnak, szórakozottnak születtem, akinek fontos a tisztaság, de nem zavar a rendetlenség, csakhogy a keze ügyében legyenek a tárgyak, amelyeket használ. A tőle örökölt és tagadhatatlan nyugalmat, empátiát, a mások gondjaival való együttérzés és meghallgatás képességét, a segíteni akarás szándékát megnehezítette, hogy túl sok emberen szerettem volna segíteni, ami feldarabolta az időm, és valójában mindenkit elégedetlenné tettem.

Gyermekkoromban az ünnepek előtti napok idegesítettek a leginkább, a nagytakarítás, amelynek elmaradhatatlan kelléke volt a konyha felsúrolása, amit anyám akkor sem hagyott el, amikor már alig volt erő benne. Én kellett utána tiszta vízzel feltöröljem a frissen súrolt parkettet, amitől rettenetesen szenvedtem, ahogy a szőnyegporolás sem volt ínyemre. A kamratakarítás pedig a legbosszantóbb tevékenységek közé tartozott, s nem értettem, hogy miért kell minden ünnep előtt letörölgetni, ide-oda tologatni a befőttesüvegeket. Szabadidőmben folyton csak olvastam volna, miközben édesanyám társaságba küldött, mert szerinte az élő beszéd, az együttlét, a valóság varázsát nem pótolja a könyvekből feltáruló képzeletbeli világ. Azt viszont elvárta, hogy este tíz órára otthon legyek, és beleszólt abba is, hogy milyen fiúkkal találkozom.

Gyermekkoromban megfogadtam, hogy soha nem fogom lehúzni a cipőm, amikor hazaérek, s a vendégeimtől sem várom el, hogy ezt tegyék. Ünnepélyesen megígértem magamnak, hogy nem fogom minden pénteken az utált bablevest főzni, és a számomra unalmas vasárnapi családi összejövetelektől is eltekintek… és sorolhatnám tovább a gyermek- és kamaszkoromban hozott fogadalmakat. De, ahogy telnek az évek, egyre inkább azon veszem észre magam, hogy mind jobban hasonlítok édesanyámra. Hazaérve azonnal lerúgom a lábamról a cipőt, péntekre megfőzöm a bablevest, időnként rám tör a rendmánia, és minden ünnep előtt rendszeresen kitakarítom a kamrát (már csak a molyok miatt is), gyakran kimondom a tőle hallott mondatokat, s az olvasás szenvedélye mellett szívesen megyek baráti társaságba, szeretek ismerősökkel beszélgetni. S már szinte csak egyetlen dologhoz ragaszkodom a fogadalmaim közül: a lányaim életébe nem szólok bele, csak abban az esetben, ha megkérdezik a véleményem. És nem csodálkozom azon, hogy ők is pontosan úgy próbálnak tagadni engem, ahogy valamikor én az édesanyámat, akiről úgy érzem, hogy egyre gyakrabban cselekszik helyettem, s olyankor azt remélem, hogy bosszús tagadásaimért, kamaszkori engedetlenségeimért eddig már megbocsátott.