Olyanok, mint két jó barát. Mindegy, hogy egy sör mellett beszélik-e meg a világ és egymás dolgait, vagy éppen valahova igyekeznek – a lakótelepen mindegyre látom őket együtt bizonyos napokon –, az összhang letagadhatatlan. Még akkor is, ha éppen nem egyezik valamiben a véleményük. Kicsivel több mint három évtized a korkülönbség közöttük, érthető, hogy nem minden téren találkoznak a nézőpontjaik. De ami igazán lényeges, az egybeesik. Ez pedig nem más, mint a feltétel nélküli szeretet.
Istvánt és Szilit régóta ismerem, legelőször jó 13 éve láttam őket a bábszínházban, amikor még az én fiam is óvodás volt. Már akkor feltűnt az a különleges, védelmező figyelem, amivel a szőke, zöld szemű férfi a barna hajú fiúcska minden mozdulatára ráhangolódott. Egy téli estén ismerkedtünk aztán meg közelebbről, szánkóverseny kerekedett a találkozásból, István az én fiammal nyargalt, én meg az övével. Pár hónap múlva, tavasszal egy játszótéri, gyerekhintáztatós beszélgetés, aztán egy állatkerti kalandozás hozott minket egyre közelebb. Később Szováta és a tenger.
Az a gyengéd gondoskodás, amivel István a fiához fordult, számomra mindig is az apaság egyik legszebb példájának tűnt. Hasonlónak ahhoz, ahogy az én édesapám vigyázott (vigyáz) mindig rám, és mégis másnak, hiszen ő egy távolról jött, távolba tűnt mesehős csodavilágát teremtette körém életem első kilenc évében, míg István felnőttkorba lépő fia mellett is maga a kézzelfogható biztonság. Miért éreztem helyénvalónak éppen most megírni a kettőjük történetét? Talán mert az idei apák napja is szintre észrevétlenül jött és ment június harmadik vasárnapján, vagy mert jó tudni, hogy az emberi kapcsolatoknak ezen a területén is vannak olyanok, amelyek átívelnek téren és időn.
– Milyen volt az első találkozásotok Szilivel, mit éreztél akkor, közel 19 és fél évvel ezelőtt? – kérdeztem barátomtól a beszélgetésünk elején.
– Kimondhatatlan boldogságot. Mindig is szerettem a kisgyermekeket, és alig vártam, hogy nekem is legyen. Szili születése életem legszebb napja volt, sosem felejtem el a pillanatot, amikor először megláttam, és megfoghattam a kicsi kezét. Attól kezdve a teljes figyelmem rá irányult. Talán ez a teljes elköteleződés volt az, amit nem bírt meg a házasságom, de ezt éreztem, másként nem tehettem. Mindig volt türelmem a fiammal játszani. Kicsi korában délután vagy esténként, amikor hazajöttem a munkából, kockából várat építettünk, azt nagyon szerette. A másik kedvenc szórakozása az volt, amikor egy kicsi zsákocskából előszedegettük a rengeteg gumiállatát – minden volt ott, a kutyától az elefántig –, és felsorakoztattuk őket szép rendben, elöl a kisebbeket, mögöttük a nagyobbakat. Puzzle-ozni is szeretett, órákat el tudtunk tölteni egy-egy kép kirakásával. Pár évesen már volt elég kitartás benne, hogy addig találtassa a játék darabkáit, amíg mindenik a helyére nem kerül. Esténként együtt néztük a rajzfilmet, olyankor én is jól szórakoztam, akárcsak a közös játszások alkalmával. Amikor hosszabb sétákra mentünk, gyakran az ölembe kérezkedett vagy a nyakamban „utazott”.
– Hány éves volt a fiad, amikor az édesanyjától elváltál? – kérdeztem.
– Négy és fél. Nagyon nehezen szoktam meg a különlétet, borzasztóan hiányoztak a közös délutáni, esti programok. Akkoriban lefekvés után is az együtt töltött idő járt a fejemben, sokáig az álom is elkerült.
– De a kapcsolatotok ettől nem gyengült, ezt magam is tapasztaltam – jegyeztem meg.
– Heti kétszeri láthatásra kaptam lehetőséget a törvényszéki tárgyaláson, és minden szerdán, illetve szombaton vagy vasárnap mentem Szili után. Én tanítottam meg focizni, és ahogy nőtt, kosármeccsekre is jártam vele, sőt egy ideig ő maga is kosarazott, az edzésekre pedig legtöbbször szintén én vittem. Az óvodai és iskolai szerepeiről sem hiányoztam. Ha valamelyik hét végén nálam aludt, esténként sokat kártyáztunk, römiztünk. Minden nyáron pár hétre magamhoz vehettem, olyankor kirándulni mentünk. Többször nyaraltunk Szovátán, aztán rákaptunk a tengerre. Mindig a barátomként bántam a fiammal, csak pár dologban voltam vele szigorú, például a viszonylag pontos időben történő étkezésben, ami meggyőződésem szerint fontos volt az egészséges fejlődéséhez. Ezt még a hosszabb vonatutakon is igyekeztem betartani, amíg kicsi volt. A nyaralásokon rendszerint azt vettem neki a vendéglőből, amit kívánt, de ahhoz ragaszkodtam, hogy ne hagyja ott a fél ebédet a tányérján. Ugyanilyen következetes voltam abban is, hogy a tengerparti üdüléseken reggel 8 óra körül már kint legyünk a parton, és a déli napsütés elől húzódjunk vissza a szálláshelyre pihenni, hogy a délutáni órákban új erővel folytathassuk a fürdést, homokvárépítést. Esténként aztán az üdülőtelepek között cirkáltunk, sorra vettük a környékbeli vidámparkokat.
– A közös élményekről, úgy tudom, a későbbiekben, Szili kamaszkorában sem kellett lemondanod.
– Még a tavaly, 18 éves korában is együtt mentünk Mangaliára, igaz, nem jártunk túl nagy szerencsével, mert a tenger vize végig hideg volt, de ettől függetlenül tudtuk élvezni egymás társaságát. Ugyanakkor szintén a múlt nyáron ritkultak egy alkalomra a heti kétszeri találkozásaink. Ezt kezdetben nehezen viseltem, aztán beláttam, hogy ebben az életkorban a barátokkal szervezett programok a legfontosabbak. De gyakran előfordul, hogy hét közben is eljön hozzám, a múlt héten például együtt mentünk neki új telefont venni a ballagási pénzéből. Most már, persze, nem próbálom irányítgatni, mint kiskorában, legtöbbször csak elbeszélgetünk egy sör mellett, meghallgatom, és ha szüksége van rá, tanácsot adok neki.
– Apaként nagy kihívás előtt állsz. Változtathat ez bármit is a kapcsolatotokon?
– Most, hogy a fiam befejezte a középiskolát, elvágyódik az országból, külföldön szeretné megalapozni a jövőt. Elfogadtam a döntését, így, ha eljön az ősz, és menni akar, nem fogom megállítani, bármennyire is nehéz lesz az élet a közelsége nélkül. De a kettőnk kapcsolatát a fizikai távolság sem gyengítheti, ezt biztosan tudom, és azt is, hogy mindig várni fogom haza.
