Arany János és Mentovich Ferenc barátságáról (VI.)

Mentovich Ferencet a magyar irodalomtörténet a középszerű költők közé sorolja. Pedig igen-igen fontos történelmi időben volt a nemzet napszámosa. Ugyanakkor színes, sokoldalú szellem volt, aki alapos természettudományos és bölcsészeti tudással rendelkezett. Azon kevés matematikus költők, irodalmárok, nyelvészek közé sorolhatjuk, akik döntő módon hozzájárultak a magyar nyelvi kultúra kialakulásához. Felsorolok néhány matematikus alapképesítéssel rendelkező irodalmárt: Bartzafalvi Szabó Dávid pataki matematikaprofesszor volt a magyar nyelvújítási mozgalom elindítója, Dugonics András piarista matematikaprofesszor az első magyar regény, az Etelka írója, Martinovics Ignác lembergi matematikaprofesszor a magyar illuminátori mozgalom egyik legmarkánsabb képviselője, Bolyai Farkas matematikaprofesszor költő és történelmi drámaíró, id. Szász Károly matematikus, jogász, államférfi kiváló nyelvész és irodalmár, II. Szász Károly matematikus, költő a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke stb. De a XX. századból kiemelhetjük a matematika-fizika szakos Ottlik Gézát vagy a programtervező matematikus Eszterházy Pétert! Ebben a sorban méltó helyen áll Mentovich Ferenc is! És még akkor nem beszéltünk Mentovich Ferencről, a kiváló tanáregyéniségről. Csak néhány nagy tanítványát említeném, akik hírnévben túlszárnyalták mesterüket: Tolnai Lajos, a vitriolos tollú író (Nagykőrösön volt Arany János és Mentovich tanítványa), a marosvásárhelyi református kollégiumban Vályi Gábor, Vályi Gyula, Csiky Viktor, Jenei Viktor későbbi hírneves egyetemi tanárokat Mentovich indította el az értelmiségi pályán.

Nagyon szépen ír Mentovichról Szász Ká-roly püspök és Jékely Zoltán költő. Először olvassuk a volt barát és tanártárs Szász Károly visszaemlékezését!

„Az állunkat kiborotváltatta ugyan a Thun Leo Reglementje, s a Schulrath minden negyedévben jelentéseket tett rólunk, mint valami rendőri fegyelem alatt álló internáltakról, de azért mi szabad emberek voltunk, szabadon hirdettük nemcsak a tudományt, hanem a hazafiságot is, olyan víg életet éltünk, mint soha azelőtt, sem azután. Őszinte barátok s víg pajtások voltunk együtt. Szerettük hivatalunkat s az ifjúságot; az ifjúság is szeretett minket; de egyikünket sem jobban, mint Mentovichot, kinek a tanításra rendkívüli világos előadására a nehéz dolgot is könnyűvé tette, s amellett tréfás, vidám kedélye. Megnyerő modora soha felhőt nem engedett homlokára ülni. A városon is őt szerették a legjobban. A kaszinóban nem volt kedvesebb ember nála. Mindenkivel tréfált, élcelt, gúnyolódott is; Losonczit uszította Szilágyira, Tomorira, Lengyelre torzképeket rajzolt, Arannyal évődött, a kaszinói hősöket is kifigurázta; de sohasem sértett meg senkit, s nem is hallottam, hogy valaki sértődve érezte volna magát általa. Szerette a csendes mulatságot; de mindig voltak komoly arca mellett jóízű tréfái; ki-ki kapott rajtuk, de tőlünk sohasem, mert rá haragudni nem lehetett. Azok közé az igen ritka férfiak közé tartozott, akik jó Istennek a mosolyából születtek.”1

Egy kis magyarázat arra vonatkozólag, hogy mi volt Thun Leo Reglementje.

Leo von Thun-Hohenstein gróf (Magyarországon elterjedt névalakjában: Leo Thun; Tetschen – ma: Děčín –, Csehország, 1811. április 7 – Bécs, 1888. december 17.) osztrák politikus, vallás- és közoktatásügyi miniszter, író.

„Thun pályájának legfontosabb mérföldköve – egyúttal a magyar oktatásügy történetének egyik legfontosabb dokumentuma – az ausztriai gimnáziumok és reáliskolák működését átszervező 1849-es rendelet, amelyet hamarosan Magyarországra is kiterjesztettek. Az Entwurf a korábbi felsőfokú képzés egy részének középszintre helyezésével bevezette a nyolcosztályos gimnázium és a hatosztályos reáliskola rendszerét, a képesítéshez kötött szaktanári rendszert és az érettségi vizsgát. A tanítás nyelvévé az intézmény székhelyén élő lakosság többségének anyanyelvét tette. Ettől azonban Thun már 1855-ben visszakozott, amikor a német nyelvű tanítást kezdte erőltetni, de ez a magyar iskolák ellenállása miatt csak részben valósulhatott meg, s az 1860-as októberi diplomával végleg kudarcot vallott.” (Wikipédia)

Visszatérve a Szász Károly-i jellemzésre, nagyon elgondolkoztató megállapítás: az ifjúság Mentovichot szerette a legjobban!

De talán a legszebb megemlékezést Jékely Zoltán írta Mentovichról a Pásztortűzben (melyet sok irodalmi folyóirat és kötet újraközölt): Mentovich Ferenc, az Unió-dalok költője.

„Mondd: Mentovich Ferenc, s rávágom: Unió dalok; az Unió dalok-ról viszont Mentovich Ferenc jut az ember eszébe. Az Unió, mely 1848-ban Erdély és Magyarország frigyét kimondá, Mentovichot is örökre eljegyezte. Nem is igen tudunk mást őfelőle. S ha elolvastuk az Unió dalok-at, dalolójukat csapzott hajú, véres homlokú ifjúnak képzeltük, kinek szava csakhamar ágyúdörgésbe, halálhörgésbe, tüzek rettentő ropogásába vész el, s nemsokára őt magát is elsodorja a fergeteg. Petőfi-, Vasvári-féle sorsot tulajdonítottunk neki: alája képzeltük az Illés szekerét.”

„S Erdélyen megint rajta a nehéz történelem. 1847-ben járunk. A gyanús, vihar előtti fél-csendességben ösztönös kényszerűséggel sietne összebújni, egymást takarni a magyarság elszórt nyájacskája. Az Uniót kívánja minden magyar. S ennek a szükségnek és parancsnak leglelkiismeretesebb átélője és szavakba foglalója éppen báró Kemény Dénes, Alsó-Fehér megye országgyűlési követe, Mentovich Ferenc házigazdája és pártfogója. Mentovich Ferenc a nagy ügyet közvetlenül e felelős erdélyi államférfi környezetében éli át.”

„Alsó-Fehér megyében […] legelemibb létérdek volt az Unió minél sürgősebb megköttetése. Állandó félelemben fogyott a magyarság életereje, morzsolódott a szíve. Véletlen-e hát, hogy éppen itt, a málladozó szigetecskék egyikén szólal meg az ossziáni előérzettől sajgó lelkű költő, hogy innen küld üzenetet a magyar kontinens felé? Szava nem hörgés és nem sikoltás, inkább csendes panasz, a reménykedés és kétség váltakozó sóhajtásai:

Dalok, dalok, ti szárnyra kelt madárkák,

Minő szerencse fog mosolyogni nektek?

Lesz-e kebel, lesz-e szív a hazában,

Honnan lágy érzelemmel visszazengtek?

Nem énekelt eddigelé fájdalmas szerelmet, mert szerelme beteljesülő és eleitől fogva boldog volt. Ám hazaszeretete csal lantjára szerelmes költőre valló hangokat. Ez az ő nagy és megrázó szívügye, az elérhetetlen után való fiatalos sóvárgás, ez az ő »Kesergő szerelme« és »Lilla-dalai«. S íme az álmok valóságra válnak. Megjön csendes dalaira a leghatalmasabb »visszazengés«: 1848. május 30-án Kolozsvárt kimondják az uniót.

Mentovich Ferenc, aki szerénytelenség nélkül érezheti, hogy a nagy épülethez egy-két téglát ő is szállított, ott van a nagy ünnepen, hogyne volna ott. Gyulai Pállal s volt neveltjével, Szász Károllyal huszonnégy versből álló kötetet adnak ki, A Nemzeti színek-et, barátságuk, lelki szimbiózisuk eredményét: verseik ebben az egyesülési lángolásban fogantak.”

„S most álljunk meg egy pillanatra sírja felett a marosvásárhelyi temetőben. Ez a sírhant akkora, mintha valóban amaz óriások egyike pihenne alatta, akiknek a Szabadságharc hőseit vélnők: oly hatalmasak lehettek, mint a kolozsvári Mátyás-szobor bronzvitézei… A kollégium által 1929-ben emelt új sírkövön nincsen verses felirat. Pedig már csak ama nyolcvankét búcsúztató verséért is megérdemelné. Egy szép természeti verséből, mely vetekedik Lenau legszebb ciklusával, a következő sorokat választottam:

Az égre szegzé szent arcát a költő,

S kezében tartva lantját, énekelt.”2

Ilyen szépen is csak egy Jékely-nagyságú költő tud írni a kollégáról, nem véletlenül tüntette ki Mentovichot holtig tartó barátságával maga Arany János is.

 

IRODALOM

http://epa.oszk.hu/02500/02518/00105/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_1939_03-04_105-112.pdf.

 

1Erdélyi Protestáns Közlöny, 1879. 52. szám. Koncz József is idézi a Marosvásárhelyi Ev. Ref. Koll. Története pp. 408–409. 

2Pásztortűz, Kolozsvár, 1941. dec. 15., pp. 647–650